Kelet-Magyarország, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-22 / 93. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET : 1979. április 22. TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK Kiskunsági szélmalom A kiskunfélegyházi Kiskun Múzeum udvarán építették fel — a tájra egykor oly jellemző — utolsó, épen maradt szélmalmot. <110 évvel ezelőtt még 65 szélmalom őrölte a város határában a gabonát.) A vitorlákat a tetőszerkezettel együtt forgatták szélirányba a mql- nárok. A másfél méter átmérőjű, kö/.po nti fogaskerék két kisebb áttételt forgatott meg. amelyek közvetlenül a malomkereket hajtották. A több tonnás faépítmény mozgatását segítette a forgatókutya, vagy mai nevén csörlőkészülék. A cölöpökhöz rögzített csőrlővel könnyedén mozdíthatták el a malom kocsikerékhez erősített tetejét. A szélmalmok általában két malomkővel őröltek. A „kőpadelejét” mindig gazdagon díszítették, mert „itt folyi'k ki az élet” — tartották a molnárok. A bal oldali kőpadelején a következő szöveg olvasható: „ezen szélmalmot építete csanvi lajos az mint- szenti ut menti alakosok köny nyebségére 1860 ban augusztus 18”. Mivel a 30-as években még a város körül több. épségben meglévő malom létezett, így Kerny István neves fotográfusnak is lehetősége volt eredeti környezetben fényképezni azokat. A zsákhordó targonca sem mai találmány, bizonyítja ezt a múlt századi tárgyi emlék. Győri Lajos képriportja Olvasmányaink döntő többsége az úgynevezett komoly hangvételű művek közül kerül ki. Ez a megállapítás nagyon leegyszerűsítve hangzik, de hát végül is erről van szó. Akár a lírát, a drámát vagy az epikát tekintjük mint műfajt, eredendően nagyobb számban fordulnak elő az olyan munkák, melyeknek semmi közük sincs a humorhoz. Márpedig a nevetés — kivált a felszabadult nevetés — nem csekélység, életelixírnek számít. Humorszegény irodalmunkban becsülnünk kell tehát a gondűző nevettetőt, s még inkább azt, aki profi a szakmájában. Tímár György nem most kezdi a „mosolyfakasztást”. A Nevető Lexikon stb. mulattató szándékú gyűjtemények szerzője már ismertté tette FILMJEGYZET &züki£g, tian-f ro mantikára % Mielőtt az olvasó unottan félretolná az írást —■ abban a biztos tudatban, hogy a kritikus valamilyen csalafinta logikával lesöpri az asztalról a romantikus, kalandos, kosztümös filmeket —, hadd válaszoljak a címben feltett kérdésre igennel. Az a véleményem ugyanis, hogy szükség van a romantikára s olyan művekre, melyek a néző ezen igényét kielégítik. Vitatkozom azokkal, akik arisztokratikus gőggel utasítják el a mostanában megint friss erőre .kapott műfaj termékeit a következő érveléssel: a művészetnek kizárólag az a feladata, hogy a valódi világ ellentmondásait ábrázolja, ne pedig festett eget, fekete-fehér jellemeket, mesés szituációkat tárjon a befogadó elé. Szeretném álláspontomat bővebben is kifejteni, előbb azonban még „személyes ügyben” vallanék. Kezdő kritikus koromban, mikor hetykén és meggondolatlanul villogtattam egyetlen fegyveremet, bíráló kardomat, a legtöbb döfést éppen az efféle filmekre irányoztam. Nem fukarkodtam az elmarasztaló jelzőkkel, mert úgy véltem, „szent ügyet” szolgálok. Ha már a magam gyakorlatáról beszélek, őszintén megvallom azt is: ma sem lettem kaland- filmpárti. Számomra egy érdekes emberi élet tükre — legyen az illető kétkezi munkás vagy mellőzött sportoló — mindig érdekesebb, mint a mesés ruhákba burkolt dámák és rettenthetetlen lovagok főszereplésével készült, látványos és fordulatos szuperprodukciók. Akkor hát miért vélekedem másképpen erről a szellemi táplálékró’ Öregebb lettem, bölcsebb vagyok vagy egyszerűen tapintatosságom késztet meghátrálásra? Másban kell a magyarázatot keresni. Arról van szó, hogy kissé egyoldalú szemléletet fogadunk el, amikor kizárólag a súlyos társadalmi problémákat feszegető, különleges művészi effektusokkal operáló filmeket favorizáljuk. Mintha másféle filmtípus nem is léteznék. Mintha szórakoztatásra — a kikapcsolódás igényeinek kielégítésére — nem is lenne szükség, vagy a szóban forgó filmféleség éppen csak a megtűrt szellemi táplálék fogalomkörébe tartozna. A filmművészetnek valóban az egyetemes kérdések ábrázolására kell törekednie. Ez azonban az éremnek csak egyik oldala. Másfelől van a filmgyártás, melynek — az egészséges arányok szem előtt tartása mellett — könnyed vígjátékot, dallamos operettet, fordulatos krimit is elő kell állítania. Meg romantikus sztorikat is. Hozzá kell tennem az elmondottakhoz: a látványt, az érdekességet, a kalandosságot is lehet ízlésesen tálalni, a művészet szféráiba emelni. Agatha Christie —, hogy egyetlen példát említsek — a jelentős művészek közé tartozik (pedig „csak” de- tektívregényeket írt), vagyis rangosabb életművet hagyott hátra, mint azok, akik „mélylila”, zavaros, kusza, értelmetlen „művészfilmekkel” akarták megváltani a világot. Megismétlem: szükség van romantikára. Ez a gondolat egyébként azért jutott eszembe, mert megjelent a magyar mozikban A fekete kard románca című spanyol történelmi kalandfilm. Valamennyi kellék biztosított a kellemes — noha egészében nem felhőtlen — szórakozáshoz. Kezdem az alaphelyzettel: a Fekete kard fehérré változik, amennyiben igaz ügyet szolgál. Van itt továbbá összeesküvés (időpont: 1479. a spanyol középkor félelmetes időszaka), gyilkosság, hatalmi rivalizálás, házassági intrika, trónviszály, álruhás vállalkozás, aljas árulás és mindent legyőző szerelem. Ironikus lennék? Nem hiszem, egyszerűen csak érzékeltetni szerettem volna A fekete kard románca problematikáját, tartalmi-gondolati rétegeinek jellegét. A filmben a hatalmi manipulációk természetrajzát érdekesen, mozgalmasan jeleníti meg Francisco Rovira Beleld (a rendező). Ilyenformán eleget is tett vállalt feladatának, kivált, ha arra utalunk, hogy megfelelően adagolja ■— és ügyesen időzíti — a baj vívásokat, melyek a korhadt államgépezet működésével, az egzisztenciaharc taktikájával vagy a mindent lebíró érzelmek hullámverésével kapcsolatosak. Akkor tehát jó film A fekete kard románca? Sajnos, nem az. Nem vitatva az alkotók és közreműködők jó felkészültségét (Maribei Martin, Juan Ribo, Carlos Ballesteros és a többiek illúzió- keltően alakítják szerepeiket), a vásznon tarka egyveleg kavalkádja pompázik. A dokumentum és a fikció között elmosódik a különbség, a naturalista részletezettség pedig földre rántja a szárnyaló romantikát (a gyermekboncolás jelenete olvan ízlésficam, melyet oknyomozó alkotás esetében is szóvá tennénk). Némiképpen le is egyszerűsödik ,a felvonuló karakterek — s ami ezzel egyet jelent: magatartásformák — belső világának értékrendszere, mozgástere. A filmromantika általában fekete és fehér, rossz és jó embereket ismer, de árnyalatok is léteznek. Ma már csak paródiákban lehet folyton a „nagykönyv” szabályai szerint cselekvő, rettenthetetlen, okos és szép (vagyis pozitív) és gyilkos indulatokban tobzódó, gyűlöletes, aljas és rút (azaz negatív) hősöket látni. Francisco Rovira Beleta beleesett abba a hibába, hogy didaktikus tanulságai oltárán feláldozta a hősök differenciált jellemzését. Egyszóval: volt jobb már ebben a műfajban. És reméljük: lesz is. Nem kell szégyenkezni, ha A fekete kard románca-szerű filmek tetszenek. De azt se szégyelljük, ha fenntartásainkat korántsem romantikus hevülettel megfogalmazzuk. Veress József Gondűző nevettetés Tímár György: Nem én írtam nevét e téren,, s most irodalmi paródiákkal kívánja szórakoztatva elgondolkodtatni a hálás olvasót. Nem én írtam — írja — és ebből a művi fogásként alkalmazott átképzeléses helyzetből negyvennél több írót mutat be. Irásművészetet és személyiséget együtt — a kettő elválaszthatatlan — s mondanunk sem kell, hogy a derültség nem marad el. Szellemes éle, gúny, találó csattanó, a paródia eszköztárának megannyi elmés hatáskeltő eleme használatba kerül, s mindez elég ahhoz, hogy tótágast álljon a szemlélt világ. Sarkítva és eltúlozva, színét és fonákját együtt láttatva, hogy ha lehet, a jókedv még fokozódjék. A humor-töltésű paródia, karikatúra, szatíra stb. azonban kényesebb portéka, mintsem hinnénk. Éppen mert emberi tartalmak kerülnek céltáblaként közszemlére, öncélú hatásvadász tempókhoz is vezethet. Egyáltalán nem mindegy, hogy melyik válfaját, módját választja az író a humorkeltésnek. Vannak pl. akik etikátlannak, ebből következően megengedhetetlennek tartják az olcsó megoldások, a szta- niolba csomagolt obszcenitá- sok túlhangsúlyozását, mindazt, ami — mondjuk ki — sok esetben éppen azért számíthat „direktebb” közönségsikerre, mert módfelett alkalmas a kispolgári fantázia felfűtésére. Mások vállalják a felvilágosult szabad- szájúságot, anélkül, hogy a jellemkép megalkotása a személyeskedő * élveboncolás műveletéhez hasonlítana. A különbözőségek listáját tágítani lehetne, egy azonban bizonyos: humanista szemlélet nélkül minden más csak lejáratást eredményezhet. Tímár György „ráolvasásainak” zömét mértéktartó kíméletlenség jellemzi. Nem fukarkodik a gúnyoros epit- heton ornansok osztogatásával, de nem is esik végletekbe. Karikatúrái, stílusparódiái — nemcsak tárgyválasztásuk, de megformálásuk miatt — irodalmiak, igényesek. Belülről hozza a „figurát”, ismeri az egyénítés legfontosabb fogásait, a manir- teremtés titkát.* Az általa „karinthkatúráknak” nevezett írások közül azok a legsikerültebbek, melyekben a tekintély trónfosztása helyett’ abban erősít meg bennünket, hogy ez az egész csipkelődő játék nem egyéb, mint a számon tartás kötelessége, az arra érdemesnek kijáró tiszteletadás. Figyelem, még ha ilyen görbe- tükrös-módon mutatkozik is meg. Élvezetes írások, de mintha Karinthy mégis eredetibbnek tűnne... (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.) Futaky László KM NTőni/wsl L polc A
