Kelet-Magyarország, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

1979. április 15. Q

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Közel az éghez

Nemrég kaptam a hirt, hogy N. Józsit, a mindig ba- zsalygó képű i'alumbeli fiút kórházba utalták. Méghozzá az idegosztályra!

Hát ennek meg mi a baja? — tűnődtem a hír hallatán. Soha nem volt beteg, s még néhány héttel ezelőtt is úgy da- lolgatott, mint ilyenkor tavasztájt az otthoni pacsirták. Alig egy fél esztendeje kapott lakást. Igaz, a nyolcadik emeleten, de mit törődött ő vele ötévi albérlet után. A házavatón igazi panyolai szilvapálinkával kínálta a vendégeket, s ragyogott a képe:

— Pajtás, még direkt jó is, hogy ilyen közel lakom az éghez. Ha kinézek az ablakon, húsz kilométerre is ellátok. Nézd, ott a gyümölcsös, mellette az a kis tó, ha nagyon megerőltetem a szemem, még a szárcsát is észreveszem a nád között. Hej, ha meglátja anyám, micsoda háza lett a fiának!

Mindig így mondta: „micsoda háza van!” Nem tudta megszokni azt a szót, hogy lakás.

E

gyik délelőtt útba ejtettem a kórházat, a környékén volt dolgom, s gondoltam, megnézem a fiút. A portás már ismert, beengedett. Fotóriporter kollégám szorgalmasan fényképezni kezdte a feltúrt udvart, ahol építkeztek, mert szerinte remek „termelési képeket” lehet készíteni a dömperekről, a szállítószalagról, meg mindenről. Jól van pajtás — — gondoltam, — te csak fényképezz, én addig megkeresem Józsit.

— Mi van cimbora? Csak nem a bolondok házába zártak? — veregettem hátba barátomat, aki a folyosón, az ablak mellett olvasgatott.

— Miért, csodálkoznál rajta? — kérdezte, és összehajtotta a könyvet.

— Hát, egy kicsit — bizonytalanodtam el, mert Józsinak tényleg nyúzott volt az arca, mint egy éhező je- hovatanúnak.

— Na, csak ne nagyon csodálkozz — mondta. — Még te is ide kerülheszt.

— Jól van pajtás, ne haragudj. Igazán nem akartalak megbántani, de most már tényleg áruld el, mi az ördögöt keresel itt?

— Vajon mit? Üdülök. Rám fér egy kis pihenés, nem?

— Ahogy elnézlek . ..

Fiatal, kék szemű ápolólányka lépett mellénk:

— Maga mit keres itt? — kérdezte szigorúan, s már szedhettem is a sátorfámat.

No, ezzel a látogatással sem lettem okosabb, bosszankodtam lefelé iszkolva a lépcsőkön., Fotós kollégám már a kocsinál ácsorgott és dühösen csapta be maga után az ajtót. Tegnap robbantottak itt az udvaron valami tornyot, és nem szóltak neki. Pedig micsoda remek képet készített volna. Hiába, ő született városi, életeleme a zaj, a nyüzsgés.

Engem egész nap nem fogott a munka. Alig vártam az öt órát, hogy mondhassam, gyarünk Ilonkához, Józsi feleségéhez.

Ilonka nem sokkal előttem ért haza. Hellyel kínált, a két kislányt a fürdőszobába tessékelte, elém meg otthoni bort tett.

— Voltam a kórházban Józsihoz — kezdtem. — De nem mondott semmit, hogy került oda.

— Nekünk sem mond többet. Csak hallgat és néz maga elé.

— Mégis, hát valamit csak tudsz róla?

Ilonka zsebkendőt vett elő és a szemét kezdte törölget- ni.

— Mindennek ez az átkozott lakás az oka. Emlékszel, milyen boldog volt, mikor költöztünk? Itt voltak a fiúk is a gyárból, ugratták Józsit, milyen közel a mennyország. Aztán az én Józsim egy idő után kezdett elszótlanodni. Vasárnap kikönyökölt az erkélyre és csak bámult, bámult, de később már csak a szobában üldögélt. Álmában

kiabált, összehordott mindent: hogy engedjék ki, nyissák ki az ajtót, meg a fiútestvéreivel beszélgetett, ki seperje fel az udvart, ki szaladjon vízért. Meg állandóan halászott, valami tavat emlegetett, ahol olyan tiszta a víz, hogy a fenekét is látni lehet.

Ülünk a negyedosztályú étterem koszos asztalánál. Jancsi, különben főiskolai adjunktus és majdnem földim, egyre bőbeszédűbb.

— Hallottál már a klauszt- rofóbiáról? — kérdezi a Munkás szemet maró füstje mögül.

— Hogyne. Félelem a bezártságtól.

— Hát a lakótelepi klauszt- rofóbiáról?

— Arról még nem — emelem fel megadóan a kezem.

— No, látod — villantja meg sokdioptris szemüvegét barátom. — Pedig erről van szó. Vegyük a Józsi esetét. Apja, anyja paraszt, húszéves koráig falun élt, akárcsak te, meg én. Most nem arról van szó, hogy pulyako- rában mezítláb szaladgálhatott a porban — ma is megtehetné. ha nem félne, hogy kiröhögik —, meg végigsétálhatott a főutcán. Nem öregem, arról van szó, hogy ő a szoros értelmében testi kapcsolatban volt a fákkal, a füvekkel, a virágokkal, átszólhatott a szomszédnak, a szomszédasszonynak. De itt? És tudod, mi a legborzasztóbb az egészben? A lakótelepi ember csak akkor megy le az utcára, ha Valami célja van. Mondjuk a bolt, a posta, a presszó, vagy mit tudom én.

— Más oka nem is lehet?

— Ugyan, mi lehetne? Csak nem azt akarod mondani, hogy menjen sétálni? Na, ne röhögtess, pajtás! El tudod te képzelni, hogy egy falusi gyerek sétálni indul a nagy magyar városban? Te láttál már parasztot akár vasárnap is, csak úgy, céltalanul sétálgatni? És Józsi is, én is, meg még itt a városban, belül legalább húszezren parasztok vagyunk. Hiába van nekem is nyakkendőm, diplomám, meg negyedik emeleti lakásom, csak a felszínen vagyok városi. Tudod-e, milyen pocsék érzés, hogy az ember se nem falusi, se nem városi, hanem csak olyan öszvérféle?

Már látom, nincs menekvés. Jancsit elkapta a hév, s ilyenkor nincs ami megállítaná. De most már nem bánom én sem, vitatkozzunk, hát provokálom.

— Tudod-e, hogy a kutya is akkor vész meg, amikor a legjobb dolga van? Vagy jobb volt az otthoni földes szoba, meg az albérlet?

— Hülyeséget beszélsz. Persze, hogy rosszabb. Abban is igazatok van, örülnünk kellene, hogy végre kényelmes lakásban élhetünk. De te nem gondolkoztál még azon, hogy miért van ez a rengeteg neurózisos ember? Egyszer utánajárhatnál már« annak is, hogy vajon ezek közül hány a született városi és hány a faluról városba kerülő.

— Szerinted miért?

— Az egyik okát már elmondtam. Azt tudod te is, hogy a falu közössége a szokásostól eltérő életmódot nem tűrte és ma sem igen tűri el. Ad egy modellt, s igaz ugyan, hogy a vihánco- lást nem nagyon nézi el, de ennek fejében biztonságot, védettséget nyújt. A városokban ez pontosan fordítva történik. Itt azt csinálsz, amit akarsz, a fejed tetejére is állhatsz, de csak a saját szakál- ladra. Nagyobb a szabadság, de a kockázat is. És a legtöbb falusi ezt nem tudja elviselni. A döntés felelősségét. a kockázat vállalását, amihez hozzájárul az is, hogy a gyárban, a hivatalban, meg a lakásban is négy fal között kell leélnie életét.

— És mi a kiút? Tudsz valami jobbat?

— Hogyne pajtás, tudok én. Pincér! — kiáltja el magát. — Még két korsóval.

A pincér már ismeri Jancsit, hozza a frissen habzó sört.

— Na öcsém, egészségedre! — emeli fel poharát barátom és halkan, hogy ne hallja senki sem, énekelni kezd: „Fehér galamb száll a falu felett, viszi az én bánatos levelem ...”

■f'-r lök a harmadik emeleti lakásom konyhájában, és töröm a fejem, hogyan is kellene befejeznem e riportfélét, hogy ne legyen oly pesszimista, mert még elsírjuk magunkat. Nyitva az ablak, a lámpa körül néhány fekete bogár köröz bódultán. Becsalta őket a fény és nem tudják, hogy csapdába estek. Befejezem a riportot, lekapcsolom a villanyt és nekik reggelre végük. Most azonban még kitárva az ablak és bogaraim, mint apró repülőgépek, kitartóan zümmögnek. Eszembe jut az öreg T. bácsi, aki a környékünkön élt kis tacskójával, a Csöpivel. Az egyik este lent sétáltak az épülő házak között és a kiskutya valami mély gödörbe zuhant. Néhány órát még nyöszörgött, de mire az öreg reggelre kihalászta, üveges szemmel bámult a semmibe. Az öreg attól kezdve ki sem mozdult a lakásból és a kutya halála után három hónapra őt is eltemették. A villanyszámlás vette észre, hogy halott, mikor már negyedszer kereste.

No, ebből elég volt! — teszem le a tollat, és indulok, hogy becsukjam az ablakot. Kihajolok, hogy szellőzzek egy kicsit, mikor eszembe jut: nem is a harmadikon — az egy másik lakás volt —, hanem a másodikon lakom. Sebaj! — legyintek és dúdolni kezdem Jancsi barátom nótáját: „Fehér galamb száll a falu felett..

Valaki fentről dühösen rámszól: „Eredj apám Remete- falvára danászni. Aludni akarok!”

Elhallgatok, lekapcsolom a villanyt, behajtom az ablakot. Csend van, éjszaka, vak, zsírosfényű éjszaka. A Hold sem látszik, felhők takarják.

Balogh Géza

MAGYAR ÍRÓK A FORRADALOMBAN KRÚDY GYULA:

Szegény gyerekek a szigeten

A sziget közepén áll egy sárga, kopott varjúfészek, hideg és rozsdás udvarház, amelyet még manapság is Kastélynak neveznek, mert egyikor benne lakott egy öregember, mikor hercegek voltak Magyarországon.

Kastélyi nevét árván viseli az udvarház, mint koldus a medáliát, a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakat, a szél bujósdit játszik, az ablakok és ajtók rég elkívánkoznak ebből a világból, az udvart benövi a gaz, az erkélyt megette a rozsda, éjjelente senki sem hallgatja a fülemilét, amely tavaszonként az elhagyott rom körül építi fészkét... Csendes, gondterhelt, bajjal, mindennapi élettel álmodó, szegény emberek hallgatják a „kastélyban” a nagy fák melankolikus zúgását, az esti szél ajtó-dö- römbözését, a kályhák korgását, az öklende- ző kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsőn felszuszog, és benéz az ablakon. A szomor- gók, maguknak élőik, elbújt érzésűek, a lemondok háza volt évekig az udvarház, az lakott benne’ akinek máshol'nem volt helye, magányos helyen vándorlók, visszhan- gos, szomorú szobákban a magúik bánatával foglalatoskodók, lábujjíhegyen járt a méla csend, mint egy kolostor körül.

Ezen a tavaszon kinyílt a pókhálós ablak az udvarházon, meghökkent a kapu, varjúkárogásitól életunt kémény felfigyelt, a szomorkásba belevénült nagy fák kibámultak odvas kérgükből, a vijjogó vércse riadtan menekült, mintha anyavarjú üldözné a fészekrablás után, még tán a rom-fal is nagyot nézett, pedig sok mindent látott ezer esztendő alatt: nyulakat, rózsákat, harcos apácákat, mogorva szerzeteseket, tilosban járó szerelmeseket... Víg gyermekcsapat özönlötte el az udvarház környékét. Mindennap vígabb, bátrabb, hangosabb gyermekek nőttek ki itt a fűből, a tavaszi eső nyomán, mint a réteken a virágok, a fákon a csodálatos gyöngédségű levelek, a lehelet- üdeségű orgonák. Valamely varázslat történt itt; a meséskönyv megelevenedett; a kacsalábon forgó vár, amely a rege kék és zöld ködében állott a szegény gyermekek képzeletében, megállott; a farkasszakállú

hídőr, aki fegyverével a szigetet őrizte, végleg befordult őrházikójába; a partokról és messziségekből látott szoknyás, nagy fák, fénylő kertek felett borongó, vén házak, visszhangot, hajókürtöt, városi lármát gur- gulázva elnyelő romok, a mesékbe kanyargó árnyékos sétautak, a fehérlovacskás omnibuszok, hanyagul ásító pázsitok, fehér lócák és székek; megindultak... szárnyaikat kiterjesztve repültek a vén fák, futott az unatkozó angolpark, bakkecske módjára szökdécseltek a padok, döcögve jöttek a vén romok, gyíkgyorsan siklottak a gyalogútak a pesti szegény gyermekek felé. A gyermek álmodott valamely kedveset éjszaka, amely után kinyújtotta a kezét. A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az iskola porában elhervadt, külváros füstjében elsápadt gyermek álmában a tüindérkertben járt, és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova, mire felébredt.

A leányocskák körbe állnak, és úgy énekelnek, mintha a virágok énekelnének a kertben.

A fiúk szétszaladnak, mint a tavaszi esővíz.

A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madársereg, ezerszemű pázsit, ezerkedvű élet fakadt a szigeten a régi varjúkárogásos, búskomoly andalgású, titokban lépegető tavasz helyett. A denevér, amely tavaly már koradélután bátran elindult nesztelen útjára a romladé- kokból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a malenkólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak mesz- sziről oldalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a lemondásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult magányosság elhallgatnak gonosz tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kisleány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék.

Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életúnt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast.

Az álmoktól a forradalmakig

A fényképeken látható férfiú kissé félrehajtott fejjel, álmos pillantással tekintett ránk. Azaz nem is ránk, hanem távolabbra réved; egy visszahozhatatlanul letűnt világba, talán éppen a szomorú, bánatos Nyírbe, amely zizegő, • ezüstlevelű fáival, bús, nedves tájaival, fekete, mozdulatlan tavaival az örökkévalóságot idézi. Vagy mintha az egykori Pest jutna eszébe; lezüllött hírlapírók, óbudai fogadósnék, jobb sorsról álmodozó kőris- talányok. magányos, szótlan budai úriemberek, kupecek, zsokék és nábobok világa; az a köddé válit idő, amikor az 'aranyifjúság még az orfeumba járt, s legendába illő pezsgős éjszakákon legendás összegek cserélték gazdát az úri kaszinók kártyaasztalainál.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy ilyennek lássuk Krúdy Gyulát: álomvilágban élő

mesemondónak, aki úgy jár kortársai között, mintha csak véletlenül csöppent volna kissé hanyagul és szórakozottan a jelenbe, mint aki nem vesz tudomást a napok múlásáról, aki még mindig a hajdani Magyarországon él, ahol „valami olyan időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs”. Magányos és közönyös úr, akiit nem zökkent ki szemlélődő nyugalmából a déli harangszó, legfeljebb arra készteti, hogy egy futó pillantással ellenőrizze, vajon csapra veri-e a vendéglős a söröshordót, mert tudja, hogy valamire való korcsmaházban illik betartani a fontos időpontokat.

Az író azonban félig lehunyt, súlyos szemhéjai alól figyelő tekintettel nézi a világot; a századvégi álidill válsága, a világháború, a Monarchia összeomlása, a forradalmak kora őt is arra készteti, hogy a múlt fantomjain merengő utas helyett a való világ krónikása legyen.

A publicisztika számára az az eszköz, amelynek segítségével a torlódó történelmi események közepette eljut a reális élet íróilag is igényes 'ábrázolásáig. Közéleti írásaiban — Móricz Zsigmondéi- hoz hasonlóan — már korán szembetűnik mélységes háborúellenessége: ám ez nem csupán a világméretű pusztítástól való írtózat, tudja, hogy a háborúk nem úgy keletkeznek, mint a nyári viharok; a felelősségrevonást sürgeti: „Azt hiszik, hogy senkinek sem kell vezekelni, méltán megbünhődni négy esztendő tenger könnyéért, eget hasító fájdalmáért, nemzetpusztító politikájáért.”

Hűségesen számol be az őszirózsás forradalom napjairól, a kápolnai földosztásról, amikor úgy ragyogott a nap a mező felett, mintha sohasem lett volna szomorú tél, s hirdeti, hogy a történelmi változások még ezzel sem fejeződtek be Magyar- országon. A Tanácsköztársaság kikiáltását egyetértő örömmel köszönti, Gyalog- úton című írásában így számol le a régi renddel: „És

miért búsúlnék az egész elmerült világ után, amelynek fogatairól sár fireccsent kabátomra, páholyaiból elutasítóan fénylett a fülbevaló és a szem, magosán repülő paradicsommadarad legfeljebb a kalapomat szemetezték be: dologtalan elbizakodottsága,

bankár gazdagsága, seregély ostobasága, tétlen parfőmje, bágyadt selyme, aluszékony közömbössége, másvilágból való gőgje, cudar gúnyja, bitang nemtörődömsége, ledér raffináltsága és agyalágyult röheje: — mindig csak erre a napra, a maira és a következőkre, a megaláztatásra, a proletárpofonra látszott várakozni ?”

Majd másutt így vall hitéről: „Nem kell félni az új történelemtől, az új Magyar- országtól, a forradalmi szi- lajságú emberi akarások és ideálok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ.” ... „A népnek, sokáig bolondított, jelszavakkal vágóhídra vagy követválasztásokra vitt népnek kell először felnyitni a szemét, megmutatni neki a történelmi hazugságokat.”

És az események lelkes sumimázata:

„Az első forradalomban a bitófa alól menekült meg Magyarország.

A második forradalom elhozta neki a gyönyörűséges emberi életet.”

A gyönyörűséges emberi élet egyik szinte mesébe illő csodája volt, hogy azon a tavaszon kinyíltak a pókhálós ablakok egy rozsdás szigeti udvarházon, amelyet egylkor Kastélynak neveztek, mert lakott benne egy öregúr, amikor még hercegek voltak Magyarországon. És kik előtt nyílt meg a Kastély a-blaka- ajtaja a melankolikus, titokzatos szigeten ? Azok előtt, akik addig csak a távoli rakpartról nézegethették sóvárogva az ismeretlen birodalmat: proletárgyerekek víg csapata özönlötte el az udvarház környékét.

S szinte magunk előtt látjuk, amint a tegnapok köd- lovagjait oly sokszor megidéző, borongó« tekintetű férfi leteszi kezéből a tollat, s szivarjának kékesszűrke füstjébe burkolózva tűnődő mosollyal hallgatja a nehéz álmokat szétfoszlató felszabadult gyermeki zsivajgást.