Kelet-Magyarország, 1979. március (36. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
1979. március 18. BT FILMJEGYZET Károlyi Mihály emlékszobák Az első magyar köztársaság elnökének emlékét szülőházában, az egykori Károlyi-palotában — a mai Petőfi Irodalmi Múzeum épületében — berendezett három szoba őrzi. A helyszín, ahol a kiállítás látható, azért is érdekes, mert 1918. október 25-én itt, ezekben a helyiségekben alakult meg Károlyi Mihály elnökletével a Nemzeti Tanács. A páratlan ívelésű politikai életpályát kordokumentumok, fényképek, képzőművészeti alkotások és személyes használati tárgyai idézik fel. , Dokumentumok, amelyek végigkísérték egész életében. A felszabadulás utáni párizsi nagykövetünk 1949-ben lemondott követi tisztéről, tiltakozva ezzel a Rafk Lászlót elítélő igazságta- lan per ellen. Második emigrációjában a dél-franciaországi Vence városban telepedett le. Itt halt meg 1955. március 19-én. A kiállítás harmadik helyiségében ezt a vence-i lakószobát mutatták be. Az első szoba középén kapott helyet az a földosztó karó, amelyet 1919. február 23-án a földreform első lépéseként Ká- rolyi Mihály állított fel. A Tanácsköztársaság bukása után ezt a szimbólummá vált tárgyat Bolyha Antai kápolnai paraszt 27 évig őrizte. Végül 1946-ban, amikor Károlyi visszatért hosz- szú emigrációjából a Kápolnára látogatott, ismét átadták neki a történelmi jelentőségű jelképet. Győri Lajos képriportja Á szinkronról # Mikor e cikk napvilágot lát, a XII. szinkronfilmszemle lassan befejezéséhez közeledik (ma, vasárnap ér véget a négy napig tartó seregszemle a díjak átadásával és a Csúfak és gonoszak című olasz mű vetítésével). Mivel ebben az esztendőben nem láttam valamennyi, a szinkronfilmszemle programján szereplő alkotást, az alábbiakban nem mérlegkészítésre vállalkozom. A bemutatók ürügyén a magyar szinkronról szeretnék szólni: az eredményekről, a gondokról, a lehetőségekről, vagyis a „műfaj” magyarországi életéről. Kezdeném az idézőjelbe tett szóval, mellyel természetesen nem szándékoztam minősíteni a filmek avatott tolmácsainak munkáját. A szinkronizálásnak — azt hiszem, ezt senki sem vitatja — nagy szerepe van a filmkultúra értékeinek terjesztésében. A magyarul beszélő film általában nagyobb érdeklődésre számíthat és szélesebb közqnségréteget szolgál, mint a mozgóképek idegennyelvű, feliratos változatai. Az előnyök közismertek: a felirat nagy általánosságban csupán egyharmadát tartalmazza az eredeti szövegnek, a szinkron viszont minden elhangzó mondatot közvetít. Nem kell bajlódni a sokszor nehezen kibetűzhető feliratok olvasásával, ha Belmondo, Szmoktunovszkij, Loren és a többi külföldi színész a mi nyelvünkön szólal meg. A szinkron ilyenformán biztosítja az élmény homo- genitágát s nem osztja meg a Szemlélő figyelmét' "Kép és szó, vizualitás és auditivitás között. Az ellenzők — ilyenek is akadnak — rendszerint csak egyetlen érvvel hozakodnak elő, mikor vétót emelnek. Azt állítják, hogy a hangeffektusok (dialógok, monológok, zörejek stb.) a művészi produktum elidegeníthetetlen részét képezik, tehát a szinkron megbontja a filmek egységét (vagy legalábbis megváltoztatja stílusukat, jellegüket, nyelvüket stb.). „Műfaj” — írtam előbb. Más címkét is említhettem volna? Igen. A szinkront műfordításnak, tolmácsolásnak, alkalmazott filmipari tevékenységnek is nevezhetnénk. És művészetnek? Gondolom, ez azért túlzás lenne. A szinkron nem tartozik a múzsák családjába, de művészi szinten lehet — sőt kell — művelni. Nem minden országban lelkesednek a szinkronért. Csak két példát említek szomszédaink gyakorlatából. A Szovjetunióban úgyszólván valamennyi külföldi film oroszul beszélő változatban jelenik meg a mozikban, Lengyelországban viszont tucatnyi műből legfeljebb egyet szinkronizálnak. Kinek van igaza? Nehéz eldönteni. Magam szinkronpárti vagyok, mégis úgy vélekedem: felfogás, szokás, hagyomány dolga, hogy hol milyen normákat követnek. Mindenesetre tény, hogy nálunk a szinkron nagyon hamar csatát nyert. A nézők elfogadták és megkedvelték. Hogy szükség van-e rá, nálunk már nem kérdés. Televíziós barátaimtól tudom: ha valamelyik külföldi alkotást — nagyritkán fordul elő ilyesmi — feliratosán vetítenek a képernyőn, sokszorosára duzzad a tiltakozó levelek paksamétája. Az is tény, hogy a magyar szinkronalkotók gárdája már elég régóta elkényeztet bennünket. Minden fogós feladattal megbirkóznak. Nagyon sok színük, árnyalatuk, ötletük van a külföldi művek „magyarításában”. És a színvo- nal egyre emelkedik: ami tíz éve bravúrnak számított, ma már norma. Örömünkre szolgál — kevés hasonló példát tudunk erre —, hogy legkiválóbb szerepjátszóink egyszersmind állandó szinkrontem, még csak ezután fogják megfogalmazni. Néhány megfigyeléssel szeretnék a számvetés eredményességéhez hozzájárulni. Ami a debreceni műsort illeti: már-már zavarbaejtő a gazdagság. Fogalmam sincs, melyik szinkronstábot tüntetik ki. nem is meditáltam a díjakon, de bizonyosnak látszik, hogy a zsűri közel azonos minőségeket fog egybevetni. Nekem nagyon tetszik A jónevű senki magyar hangmiliője (szinkronrendező: Vajda István), remek megoldásokban bővelkedik a Férfiak póráz nélkül film fordítása is (az együttes munkáját Wessely Ferenc irányította). Csákány Márta és társai az alapműnek kijáró alázattal és leleményességgel „magyarították" ' a Száll a kakukk fészkére című Milos Formán-drámát. A tv-szinkronfilmek között is akad néhány emlékezetes teljesítmény — pedig roppant széles a skála: a mezőnyben kamarajáték, háborús ka- landfüzér, klasszikus adaptáció, társadalmi tabló, szentimentális történet egyaránt akad. A „tartozik” és „követel” oldalon egyaránt sorakozik néhány észrevétel. Általában igényesebbek a szövegek. Vérbeli profik lettek a színészek (legalábbis egyrészük). A humorpetárdák remekül időzítve robbanak. Űj nevek tűntek fel a már-már vál- toztathatatlannak hitt mezőnyben. Ugyanakkor még mindig kísért olykor-olykor a sablonszereposztás. A hangnaturalizmus tobzódásai néha zavaróak. A futószalagról olyan munka is legördül, melyre a filmgyári meó kissé elhamarkodottan ütötte rá a „megfelelt” pecsétjét. Talán ez a legnagyobb probléma, a legszembeötlőbb ellentmondás: az elképesztő mennyiségi arányok esetenként megölhetik — meg is • zálandó^ifwmeket? Nem. Növeljük á közreműködők számát.^ Nagyobb teret kellene biztosítani a művészi kísérletezésre fogékony fiataloknak. S még egy — régi — óhaj: a sajtó (a kritika) is nagyobb figyelmet szentelhetne a filmek magyar szinkronjának. Ha elemző méltatásokra még nem is telik az erőnkből, azt azért megtehetnénk, hogy időről időre tájékoztassuk a közönséget a rangosabb teljesítményekről. Ha a magyar szinkron „nagykorú” — márpedig az —, nemcsak ünnepkor, szemle idején, kétévenként kell róla beszélni. A magunk részéről mindenesetre azon leszünk, hogy rovatunkban esetenként szóljunk egy-egy sikerült film tolmácsolásáról. Veress József színészek. A XII. szinkronfilmszemle tanulságait mint emiítetölik — a minőségi igényességet. Csökkentsük a szik*miiVarga Imre szobrászművész alkotásának kicsinyített mása, amelyet eredetiben a Kossuth Lajos téren áUítottak fel a főváros centenáriumának évében. Fényképfelvételek százait vették nemrégiben amerikai tudósok: egy űrszonda továbbította naprendszerünk óriásáról, a távoli Jupiterről. Hónapokon át tartó életre rendezkednek be a szovjet űrlaboratóriumban az asztronauták, látogatókat fogadnak, kísérleteznek, dolgoznak. Az ember számára már nem idegen az űr — pedig alig kéttucat év telt el az első szputnyik fellövése óta. Olyan világ tárul föl az emberiség előtt, mely félelmetes titkokat rejt — ugyanakkor egy nagyszerű jövő távlatait is. Itt, a kicsivé zsugorodott Földön pedig ijesztő tempóban gyarapodik a népesség, riasztóan szennyeződik a levegő, a föld, a vizek, A jövő ma készül iszonyú fegyverek halmozódnak. Mit hoz hát a jövő? Légszomjas kínhalált, nukleáris katasztrófát? Vagy vi- rágzóan betelepített bolygókat, nagyszerű felfedezéseket, az emberi képességek kiteljesedését? Nem tudhatjuk. Sokakat foglalkoztat e kérdés — politikusokat, tudósokat, művészeket egyaránt. S a hétköznapok emberét is — ez világlik ki abból, hogy rendkívüli népszerűségre tett szert az utóbbi évtizedekben a tudományos-fantasztikus irodalom. Magyarországon rövid múlttal rendelkezik e műfaj, talán ha kétszázra tehető a magyar nyelvű sci-fi kötetek száma, ám a növekvő érdeklődést jelzi: gyorsan fogynak a könyvesboltok polcairól az újonnan megjelent könyvek. A népszerűsítésben kiemelkedő szerepet játszott a hétéves múltra visz- szatekintő „Galaktika” című tudományos-fantasztikus antológia, melynek harmincharmadik kötete látott napvilágot márciusban. A Kuczka Péter által szerkesztett antológia viszonylag egyenletes színvonalat tart: Kuczka, a műfaj hazai „apostola” igyekszik a sci-fi világ terméséből a legérdekesebbeket kiválogatni, s a többé-kevésbé rendszeresen megjelenő Galaktika hasábjain közreadni. (A rendszeresség, sajnos, megtört az utóbbi időben: elmaradt az impresszumból a „kéthavon- ként megjelenő” kifejezés is...) A legutóbbi számot a Földünkhöz legközelebb eső bolygónak, a Vénusznak szentelték. A választás nem véletlen, hiszen bár közeli szomszéd a Vénusz, mégis rejtélyes számunkra: áthatolhatatlan felhőtakaró borítja, s csak hézagos ismereteink vannak az ott uralkodó viszonyokról. Tág tere van hát a képzeletnek, amit jól illusztrálnak az antológiában megjelent novellák. Igaz, ma már többet tudunk a bolygóról, mint az írások szerzői, a szovjet szondák révén kiderült, hogy roppant magas hőmérséklet és légnyomás uralkodik a felszínen, a földihez hasonló élet tehát igencsak valószínűtlen. A másfajta élet lehetőségét azonban nem lehet kizárni, mint ahogy például a Marsra leszállt amerikai szondák sem adtak érdemleges választ az emberiséget izgató kérdésre: van-e élet a Földön kívül .. . A Galaktikában ez idáig megjelent több száz írás közül jó néhány ezt a kérdést kutatja, sokféle választ adva, ám ez csak részterülete a roppant gazdag témavilágú sci-fi irodalomnak. Nevezték már mai meséknek, jövőjóslatoknak, áltudományos ponyváknak e műfaj szülötteit, s a legkülönösebb, hogy egyik címke sem alaptalan. Mégis: rejtve maradnak a sci-fi értékei azok előtt, akik csak egyik vagy másik jelzőt akarják ráhúzni. Mert való igaz: rengeteg a szupertechnikájú környezetbe helyezett szokványos kaland, ahol a jövő pusztán díszlet; másutt ijesztő vagy éppen rózsás jövendőt jósolgat az író, s van, ahol misztikus-csodás elemek tarkítják a történeteket. A valóban értékes tudományos-fantasztikus írások azonban mindig a máról szólnak — rejtetten vagy éppen szókimondóan. A mai emberről és a mai emberhez szól az az írA aki a környezetszennyezés előidézte szörnyűségeket mutatja be, aki az űrhajózás távlatainak előnyeit vagy hátrányait boncolgatja, aki a modern ember és a tudomány viszonyát, a technikának az emberre gyakorolt hatását teszi írása témájává. Mindezek élő kérdések — gondoljunk csak az olyan, tegnap még fantasztikusnak vélt dolgokra, mint a beszélő komputer, a génsebészet vagy az atomenergia használata... Ki tudja, mit hoz a jövendő — de bárhogy is lesz, a jövő ma készül. Ma még útját állhatjuk a végzetes környezetszennyezésnek, a technikának az ember fölé növekedésének vagy a mindent elpusztító katasztrófának. Ebben próbálnak segíteni, új gondolatokat ébreszteni a sci-fi színvonalas művelői. Közben pedig megengedik maguknak — és az olvasónak —, hogy szabadjára eresszék fantáziájukat, térben, időben csatangoljanak, lerombolva a képzelet előtt minden korlátot. Szükség van erre — hétköznapjaink szegényebbek lennének enél- kül. Várjuk hát a Galaktika új köteteit — az sem volna baj, ha havi folyóirattá válna ez a jól szerkesztett antológia. Tarnavölgyi György KM VASÁRNAPI MELLÉKLET TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK Könyvespolc , A
