Kelet-Magyarország, 1979. március (36. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
1979. március 18. 0 VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Nyugodt öregség MAGYAR ÍRÓK A FORRADALOMBAN TÓTH ÁRPÁD: Az új isten „Az olyan ember, aki megnyomorodott az uradalomban, s nem tartottak rá igényt, mert dolgozni nem bírt, azonkívül gyermekei sem voltak, akik eltartották volna, az elment valamelyik nagygazdához öregszolgának. Öregszolga lett az a testifogyatékos ember, aki valamelyik gazdánál, mint kisszol- ga, és szolgaéletének javarészét már letöltötte, akire már tovább nem volt szükség, akitől már azt is sajnálták, amit megevett... Az öregszolga nem ment szegődni, nem könyörgött a gazdának. Csak azt várta, hogy kinyíljon a gazda kapuja. Ilyenkor a gyenge szemeivel, meggörbült derékkal kereste a gazt az udvaron: felszedte, ami a kezébe akadt. Ment az ajtóig, beköszönt, s tovább keresgélt az udvaron, hogy lássák, ö még tud valamit dolgozni!,. Üj isten szól hozzátok emberek! Nem templomok setét hajóin úszó Tömjén között ragyog fel tűz-szeme Barnult szeptképek arany keretéből, Nem oltárok gyertyái közt fehérük Alabástrom közönnyel hallgatag, Hívők csókjától koptatott szobor, Nem méla, hosszú, vont litániák Cukros hullámát untán szürcsölő Egek lakója! Nem! Üj isten ez! Új isten szól hozzátok, emberek! Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él, Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen, Ki arca elé vonta az eget, Mint egy hűvös, nagy kékselyem palástot, Nem! Ö, de nem is föld bálványa Ö, Mint ama Mammon, aki ült hízott Gőggel rajtunk, s szájától millióm Élősdi csáp kígyózott szerteszét, S a szürcsölő, szívó karok befonták A szüzek testét, s feltörték finom Velőért a költő zengő agyát, S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva Átkúsztak a robotos termek odván, S felitták mind a könnyet és az átkot, S a lomha Rémben mind aranyra vált ez És új éhséggé, bár a telt belek Már a nehéz aranytól eldugultak, S a rothadó nagy testre már kiültek Félelmes és aranyló hullafoltok . . . Most új isten szól néktek, emberek! A véres főidnek vére szülte Öt, A sok kiomlott, sűrű, keserű Vér összeállt a fájó földeken, Testté tapadt, alakká tornyosult, Vérszínű, nagy, mezítelen alakká, Ki országlépő tágra tárja lábát, S Földet rengésre tépő hangja zeng Piros Keletről a sápadt Nyugatnak: „lm eljöttem! Eljött a Vörös Isten!” S megy, s dörgő léptére messze reszket A sárga Szajna, s medréből kicsap, Jerichos visszhangot ver vén Westminster, S az Óceán zöld üvegén vörössen Előre rezg ezermérföldes árnya, S átfogja a Fehér Ház vak falát. . . Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Ismerj meg minket, tieid vagyunk! A szíved hajtó, élő, drága nedv, A diadalmas vörös lüktetés A mi bús vérünktől is gazdagult, S világra ömlő harsonád sodrába Gyötört torkunk reszkető hangverése Szerényen s mégis segítve simul: A kicsiny, árva magyar jaj-patak A messzezengő nagy moszkvai árba, Mely most tisztára mossa a világot: Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Legyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, Mit elrontott sok régi, úri isten, Te istenek közt új és proletár, Formáld boldoggá pörölyös kezeddel —, Emelj minket roppant tenyereidre, És a magad képére gyúrj át minket! Nézném az öregeket a be- regdaróci, beregsurányi portákon. A hosszú, keskeny udvarokban alig-alig van mozgás, idősebb embert egyet sem látok. Beszélgetek hát róluk, sorsukról másokkal, a termelőszövetkezet elnökével, Szarka Sándorral és a nagyközségi tanács elnökével, Bartha Sándorral. A termelőszövetkezet elnöke mondja: — Valamikor voltak itt szomorú sorsú öregek. Talán olyanok is, mint amilyeneket Papp Zoltán Sándor megírt. Elfelejtettük. Tudomásom szerint az elmúlt években csak egy ember, Tóth Miklós bácsi ment el szociális otthonba, ő is a saját kérésére, nem volt rokona. Már meghalt. Amíg élt, jártunk mi is hozzá, jól érezte magát, nem volt panasza. Vittük mindig a háztáji járandóságát, jó volt neki pipadohányra, zsebpénznek. Nem. Nincs már olyan sem. hogy valaki sorkosztos lenne. Milyen volt a sorkosztos? Olyan idős ember, aki, ha volt valami vagyona, még halála előtt szétosztotta a gyermekeknek, akkor a gyermekek beosztották a heteket, hónapokat, felváltva etették, gondozták az öreget. Nem ritkán nagyon keserű volt az ilyen kenyér. — Akinek volt esze, nem csinált ilyen butaságot. A föld, a ház olyan kincs volt, hogy az örökség várományosáig amíg éltek a szülők, mindent megtettek azért, hogy jussoljanak. — És ha nem volt sem ház, sem föld? — Hát az nagyon szomorú dolog volt. Miért lehet, hogyan lehet elfelejteni azt, ami volt, amiről Papp Zoltán Sándor Be- regdarócról szóló könyvében írt? A magyarázat az anyagi biztonságban van. Abban, hogy az öregekről nem a szűkebb család, inkább a „nagyobb család”, a termelőszövetkezet gondoskodik. A beregdaróci Barátság Termelőszövetkezet három község mezőgazdasággal foglalkozó lakosságát — a beregdaróci, beregsurányi, a márokpapi — embereket egyesíti. A taglétszám 686 fő. — A tagoknak majdnem a fele nyugdíjas. Pontosabban 115 a járadékos, 192 a nyugdíjas. A járadékosok száma fogy, ők a legöregebbek. A földjáradék 1960 után, a szövetkezeti mozgalom kezdeti szakaszában volt jellemző. Később kormányhatározatok és a szövetkezeti törvény alapján a termelőszövetkezeti tag is kaphatott nyugdíjat; a nők 60, a férfiak 65 éves korban. Alapvető változás, hogy a párt XI. kongresszusa úgy határozott: a mezőgazdasági dolgozók az ipari dolgozókkal azonos feltételekkel menjenek nyugállományba. A nők 55, a férfiak 60 éves korban. A határozatot fokozatosan hajtják végre, 1980-ban teljes egészében megvalósul. — Mit kap a járadékos és mit a nyugdíjas? — A járadék általában 1040 forint volt. A nyugdíj 1500—3000 forint között van, de egy tehenész, vagy traktoros, aki sokat dolgozott, többet keresett 3000 forintnál is, nagyobb nyugdíjat kap. A nyugdíjast és a járadékost egyformán megilleti a háztáji. — Földet, terményt, vagy pénzt kapnak? — Ki ahogyan kéri. Többen terményt kérnek, kukoricát, búzát vagy árpát. Terményből 16,4 mázsát adunk, készpénzben ötezer forintot fizetünk ki. A készpénz azoknak kell, akik elköltöztek a községből; a gyermekeikhez mentek a városba, ott ellátják a háztartást, gondozzák az unokákat, de az ingyenes eltartásra nincsenek rászorulva, mert a nyugdíjukat, a háztáji megváltást. ott is megkapják. Van ilyen vagy 15—20 asszony. — És aki terményt kér? ' — A 60—70 éves ember életerős, nem hagyja abba a munkát. Eldolgozik a tsz- ben is, de legtöbbet a háztájiban. Tehenet tart. Itt ez a hagyomány. A háztájiban 640 tehenet tartanak, többségében a nyugdíjasok. Vannak olyan nyugdíjasok, mint Beregsurányban Kovács Béla, akinek három tehene, vagy Trill György, akinek négy jószága van. Itt Daró- con Szőke József három. Szőke Menyus két tehenet tart. A búzát, kukoricát, árpát úgy adjuk, hogy semmit sem kell érte tenni. Adunk szalmát, szénát is. A szénát a nyugdíjas önköltségi áron kapja, de vannak olyan kaszálórészek, amiért nem kell fizetni. Mi lekaszáljuk, hazavisszük, csak össze kell gyűjteni. 2500 forintot, minden további tehén után 5000 forintot fizetnek évente. Trill György ilyen alapon 17 500 forintot kap. A nagyközségben a tehéntartás után járó állami támogatás 2 millió 200 ezer forint. Kitelik belőle az abrak. Mi meg úgy segítünk, hogy a határnyiladékot, árokpartokat, útszéleket kaszálásra a nyugdíjasoknak, az idős embereknek adjuk. Elsősorban azok jönnek számításba, akik nem termelőszövetkezeti munka után kapnak nyugdíjat. Ilyen nem sok van. Az idős emberekkel való törődés gondja megoszlik a termelőszövetkezet és a községi tanács között. A községi tanács, de a termelőszövetkezet is fizet segélyeket. A tsz tavaly 47 ezer forint segélyt fizetett ki annak, aki kért. Kérelmet egyetlen egyet sem utasítottak el. A tanács se- gélyez és szociális gondozásban részesíti azokat, akik már annyira öregek, hogy a maguk körüli teendőket sem tudják ellátni. — Húsz tsz-járadékosnak fizetünk segélyt, havonta átlag 270 forintot. Tizennégy olyan nagyon idős emberünk van. aki szociális gondozásra szorul. Ezt a munkát tizennégy személy, havonta 4—500 forintért végzi. Van aki úgy, hogy magához veszi a gondozottat, más viszont házhoz jár. A szociális gondozók főznek, mosnak, takarítanak, bevásárolnak, egyszóval mindent megcsinálnak és erről naplót vezetnek. Szociális gondozásra csak ott van szükség, ahol nincs gyermek, vagy közeli rokon. Vannak ilyen idős emberek is. Panasz ezzel kapcsolatban hozzánk még nem érkezett. — Van-e olyan panasz, hogy a gyermekek rosszul bánnak az idős szüleikkel? — Ilyen nincs. Természetesen néha panaszkodnak idős emberek, de nem azért, mert nem látják el őket tisztességgel. inkább, mert egyikmásik helyen iszik a családfő. Az idős emberek szemében a gyermek mindig gyermek marad és a szülői aggodalom hozza őket hozzánk, hogy segítsünk. Amit tehetünk, megtesszük. Az irodalom sok csodája közül az egyik, honnan, hogyan virágzott ki Tóth Árpád más tónusú, más jellemű költészetéből ez a rokontalan. hatalmas, diadalmas óda? Hogyan talált rá hangot a szelíd lanton, amelyen „az öngyilkos kétségbeesés is harmóniává édesül?” — amint Komlós Aladár írta róla. Hogyan teremtette ezt a szenvedélyes, elragadtatott verset a „Nem küzdő, hanem magányos, játékos, szemlélődő élet”? — ezek pedig Babits Mihály szavai. S ha az elemzéseikből kiragadott mondatok egyszerűsítenek is, hiszen nem fejezhetik ki Tóth Árpád költészetének egész színvilágát, de karakterét jól jellemzik. S hinnünk kell magának a költőnek, amikor „szelid dalaim”-nak nevezi a saját verseit. Schöpflin Aladár külsejéről és természetéről írva, poézisét is érintgeti: „Kistermetű, nagyon vézna fiatalember volt, halk és szerény, mint egy pápaszemes kisfiú . . . Jobban szeretett csendben meghúzódni, mint szerepelni . . . Nem vetélkedett senkivel, nem bántott soha senkit, finom és gyöngéd volt... A melancholia gyermeke volt.” S a melancholia gyermeke, a játékos és szemlélődő, a szelid dalok költője — a Tanácsköztársaság föllobbanó lángjánál meggyújtja Az új isten fáklyáját. Mégpedig azonnal. Egy-két nappal a tanácshatalom megszületése után, 1919 márciusának utolsó napjaiban. Ó aki rövidebb verseit is sokáig, hallatlan műgonddal és aggályossággal csiszolgatta- fényesítgette, ezt a hatalmas verset egy lélekzetre írta meg; a legrangosabb folyóirat, a Nyugat már az április 1-i számában közreadta. Kevesen köszöntötték ilyen nyílt szóval, erős hittel a „diadalmas vörös lüktetés”-t, mint Tóth Árpád. Ady nem érhette meg érkezését; Juhász Gyulának, Babits Mihálynak, Móricz Zsigmond- nak, s másoknak is megdobogtatta a szívét, de Tóth Árpád mindannyiukat megelőzte. A kétkedők, gyanakvók közül különösen kitűnt; a Nyugatnak ez a száma, s a következők mindössze két★ három (jelentéktelenebb) közleménnyel visszhangzot- ták a proletárforradalmat. Az új isten: erős, szenvedélyes vallomástétel, csak erős történelmi vihar válthatta ki, s nagy belső megrendülés. (Nagy formaművész írta. „míves” költő — véletlen-e, ha ez a verse, szinte az összes többivel ellentétben, nem csiszolt, feszes formában, hanem sodró, rímte- len szabadversben íródott?) De ha rokonai nincsenek is Tóth Árpád költészetében, előzményei vannak. Kardos László gazdag monográfiájában érzékenyen elemzi azokat a világnézeti motívumokat, amelyek megelőzték Az új isten-t, s efelé mutatnak. A világháború idején írt békevágyó versei, a Katonasír, az Arany János ünnepére írt költemény, az Elégia egy rekettyebokorhoz, mind a „hószín szárnyú Béké”-t áhítják, a maga módján mindegyik politikai állásfoglalás. A bizakodó verssor: „vár miránk egy szebb lét tiszta orma” — amilyen naivan elvont sóvárgás, annyira erős is, új kereső, változásra áhitozó. Állásfoglalás az is, ahogyan egy 1917-es bírálatában a háborús költészet egy antológiáját, a „frázisöb- lögetés”-t, „a magyarok istenének indián orditozású kö- rülemlegetésé”-t, s „a virággal meghalós hangulatok szentimentalizmusát” ostorozza. Költészete panaszos, keserű hangjaiban egyre több a szerepe a háborús reménytelenségnek, egyre erősebben érzi, hogy a nyomasztó, embertelenítő körülményeknek meg kell változniok. Magánlevélben így fogalmazza meg ekkor, 1918 végén az érzelmeit: „Űjra születik a világ és Magyarország. Nem igen tudok én írni... olyan üresnek, aránytalannak tetszik ez most, őszi verset írni, rí- melgetni. ..” Majd egy másik levélben: „Én mostanában mégis mintha derűsebben látnék. Valahogy úgy érzem, mint mikor alagútban utazik az ember, de már kifelé! Még mindig sötét van ... de . . . szürkül... a végin mégis csak napfénybe fog kivágtatni a vonat... — mintha friss levegő jönne be holmi kitárt ablakokból”. A panaszok és a remények között ott érezzük a kor társadalmi valóságát s a változás reményét. Ebből a reménykedésből sarjadt az 1919-es Szent nyomorék, riadj!, a „Rügyek, szerelmek, forradalmak” diadalát zengő Március, majd nem sejtéssel, nem homályos jelképek utalásaival, hanem kemény szavakkal tagadva meg a múltat, a Mammont, „aki ült hízott gőggel rajtunk”, s nevén nevezve, hozsannával köszöntve a világforradalmat: Az új isten. A nagy történelmi pillanat lobbantotta föl a verset, de a történelem fordulása, a Tanácsköztársaság bukása nem kedvezett annak, hogy Tóth Árpád költészetének ez a hajtása megerősödjön. Akár jelképesnek vehetjük, hogy a Március, s Az új isten versei sorában a következő ezt a címet viseli: Az öröm illan. Az ellenforradalmi korszak kiiktatta irodalmunkból Az új isten-t. Amikor a költő halála után hat évvel Szabó Lőrinc sajtó alá rendezte a hátrahagyott verseket, ki kellett hagynia ezt a költeményt; 1947-ben á könyv új kiadásának élére került. Azóta, az újabb kiadásokban, Tóth Árpád összes verseiben a helyén van ez a mű; századunk költészetében díszhelyen. A háztájiban termelt árut a tagok a közösön keresztül értékesítik. Tavaly ennek értéke 11 millió forint volt. Kihez mennyi jutott belőle, nem gyűjtöttük ki, de a tanácselnök is mondott néhány figyelemre méltó dolgot. Elsősorban azt: nem az öregek várnak segítségre, inkább ők adnak. — A nyugdíjasok még most is segítik gyermekeiket, házat építenek számukra, vagy kocsit vesznek. A tanácselnök is említette a háztáji gazdálkodást. — Nem csak a termelőszövetkezet. az állam is nagy segítséget ad a tehéntartáshoz. Egy tehét tartása után Nagyot változott a világ. Valamikor a községházán embereknek szegénységi bizonyítványt állítottak ki. A szegénységi bizonyítvány sok mindenre jó volt, még arra is, hogy a munkaképtelen, a magatehetetlen ember kolduljon vele. Papp Zoltán Sándor írta ezt is: „Az az öregember, akit már senki sem fogadott a házához, mert már semmit sem bírt dolgozni, a legnehezebb kenyérre, a kolduskenyérre szorult. A koldusbotra jutott öregember házról-házra járt kéregetni, itt egy darab kenyeret. ott egy tányér ételt kapott. Járta a szomszéd községeket is. Volt olyan öregember is. aki becsületesen dolgozta végig az életét és nem ment el koldulni, hanem végső elkeseredésében felakasztotta magát.” Szarka Sándor mondta: „Elfelejtettük, mi volt.” Jobb is a/, ilyen dolgokat elfelejteni. Azt kell nézni és kiváltképp értékelni, amit lát, tapasztal az ember. Nincs olyan öreg, akinek valami pénze, több vagy kevesebb ne lenne az OTP-ben. Már csak azért is, hogy a végtisztesség megadásával se terhelje fiait, lányait, rokonait. Seres Ernő fiffi VASÁRNAPI MELLÉKLET
