Kelet-Magyarország, 1979. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-11 / 35. szám
. „Géza fejedelem elküldte követeit 973-ban Quedlin- burgba az öreg Ottó császárhoz, s kérte térítő papok küldését. ö maga is, családjával együtt megkeresztelkedett, s elrendelte, hogy népe is hajtsa fejét a keresztvíz alá. Mit sem ér azonban a fejedelmi akarat, ha a végrehajtásához nem áll rendelkezésre ütőképes erő. Már a 10. században megjelentek a térítő papok, és a fejedelem oltalmazóiként a nehézfegyverzetű páncélos lovagok. (Bakay Kornél: Magyar Államalapítás) N. János 74 esztendős, tsz nyugdíjas, világ életében mindig vallásos emlber volt. Vasárnaponként elballag a misére. Ha több eső esik a kelleténél, arra kéri a mindenhatót, apassza el a felhőket. Amikor meg nagy a szárazság, esőért fohászkodik. Azt mondja, isten őt még mindig megsegítette. A legnagyobb bajból, a legki- látástalanatab helyzetből is kikerült szerencsésen. Egyet- ln doloig bántja, most már a sírig, hogy dédunokáját nem keresztelték meg. Mondta pedig a fiaitaloknak: így csak pogány marad az a pulya. De azok mosolyogtak a szavain, mintha valami lényegtelen dolgot említett volna csupán: ,Jíem számít az manapság, papa.” N. János dédunokájához hasonlóan egyre több gyermeknek rendeznek keresztelő helyett névadó ünnepséget megyénkben is. Nyíregyházán csaknem egy évtizede kezdte meg működését a társadalmi ünnepségeket és szertartásokat szervező iroda. Vezetője, Szokni Károly mondta el, hogy a csoportos névadás helyett, amelyen olykor 8—9 kisgyermek kapott nevet, egyre gyakoribb a meghitt, családias úrn. egyes névadás. S hogy akad-e aki a névadás mellett keresztelőt is tartat? Igen, napjainkban még előfordul, mint ahogy az élet számos területén is vannak, akik két nyerget akarnak egyszerre megütai. Ám' számuk egyre kevesebb. Évről évre többen rendezhetnek társadalmi, valamint KISZ-esküvőt. Az ifjú házasulandók közül sokan ma már egészen másként képzelik el az esküvői szertartást, mint nagyapáik vagy akár apáik. Ami a zenét illeti, mostanában igen kedveltek az ABBA együttes számai, s akadt a közelmúltban olyan vőlegény is, aki saját szerzeményét játszatta le magnóról az anyatojjnywe- zető előtt. Újabban sokan kérik, hogy ne csak filmtekercsen, hanem magnószalagon is örökítsék meg az eseményeket. A régi szokásokat, a hagyományokat is sokan követik. ök oltár előtt is örök hűséget fogadnak egymásnak. Csépányi Ferenc római katolikus főesperessel Nyíregyházán, a hívő emberekről beszélgettünk. — Ma a hívő ember lelki- alkata más mint néhány évtizeddel ezelőtt volt. A munkaihely, az ottani kollektíva természetesen nagy hatással van rájuk. A fiatalokat a szülők vallásossága már nem hatja meg, s — bár a iköztu- datban ez valahogy él — ritka az, hogy egy-egy „zsírosabb” nászajándékkal be lehet csalogatni az ifjú párt a templomba. Viszont igen élénken reagálnak a társadalmi igazságosságra. A hívek alighanem szembekerülnének azzal a pappal, aki ma a szószékből a rendszer ellen szólna. De szerencsére megváltozott a papság is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy mintegy 85 százalékuk kapcsolódik be a papi békemozgalomba. A békepapok egyik feladata és célja, hogy minél többeket nyerjenek meg a mozgalomnak, s főleg, hogy minél több fiatal pap kapcsolódjék ebbe a haladó mozgalomba. A főesperes szavai egyszerűen hangzanak a mai valóságban. Pedig még csak harminc esztendő telt el az 1949-es Szent Officium óta, amely kiközösítette a kommunistáikat. Nem is volt oly régen, amikor XII. Pius pápa hidegháborús politikája fenyegette a békét. Ettől a politikától nem vezethetett, s nem is vezetett sima út VI. Pál szocializmust elismerő politikájáig. S lám, a lengyel bíborosból lett II. János—Pál pápa a béke megőrzéséért emel szót. Ünnepi misét mondott január 1-én, a béke világnapján a római Szent Péter bazilikában: „Amikor az egyház Krisztus azon szavait imádkozza, hogy szabadíts meg minket a gonosztól, imádkozza hozzá, hogy szabadíts meg minket a háborútól, a gyűlölettől, az emberi élet pusztításától.” — mondotta többek között, majd Michelangelónak a bazilikában elhelyezett híres Diétájára gondolva arról beszélt, hogy soha, egyetlen anya se veszítse el gyermekét az emberek gyűlölködése, öldöklése miatt. Vasárnaponként, a keresztény egyház ünnepnapjain nem csak a falvakban, de a városokban is járnak még sokan templomba. Igaz, a padsorokban ma már zömmel idősek ülnek. „Olyan műszert még nem találtak föl, amely megmutatná, ki igaz hívő, ki nem. Szám szerint nem lehet megmondani, hogy Magyarországon hány hívő ember van. De bizonyos, hogy vannak hívő emberek”. .. — mondotta Kádár János 1977. júniusában Rómában adott sajtóértekezletén, majd így folytatta: „A vallás szabad gyakorié-- sába, az egyházak életébe nem avatkozunk be. Ki-ki belátása szerint, ha akar, vasárnap elmegy a misére, az istentiszteletre — az állammal nem kerül szembe. A római katolikus egyház magyar szóvivői hivatalosan kinyilatkoztatták, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmányos törvényeit megtartják, és a maguk eszközeivel támogatják a magyar nép építő terveit. Többet mi az egyház embereitől nem kívánunk”... A KISZ és a vallás viszonya olyan téma, amely iránt a felnövekvő generáció nagy érdeklődést tanúsít. Politikai vitakörökön, KXSZ-taggyű- léseken gyakran kerül napirendre ez a kérdés. A napokban például egy közösség nem tudta eldönteni, kerülhet-e vallásos fiatail a KISZ- be. A vitakör vezetőjének végül sikerült meggyőznie őket. Igen, természetesen, vallásos fiatal is tagja lehet a KISZ-nek, ám a Kommunista Ifjúsági Szövetség ideológiai nevelő, meggyőző tevékenysége náluk különösen fontos. Azt is felvetették már több vitaköröm, hogy kell-e egy jól tájékozott fiatalnak ismernie a bibliát. — Történelem szakos tanárnak készülök, s bár tudom, hogy a szentírásból nem kapok kérdést az egyetemi felvételin, a felkészülés időszakában mégis belelapoztam a bibliáiba. Ki tudja, hátha egyszer majd egy kíváncsi diákom rákérdez arra, ami után a felvételin nem kérdezősködtek... — vélte egy negyedikes gimnazista lány. Változnak a szokások, a régiek helyett újak jönnek. Amire államalapító Géza fejedelmünk ezer esztendeje tűz- zel-vassal kényszerítette a magyarságot, hogy hajtsa fejét a keresztvíz alá, az ma már lassanként kimegy a divatból, a szokásból. Nem csoda, hogy a 74 esztendős N. János tsz- nyugdíjas bánkódik: az ő dédunokáját nem kereszteltették meg, — vagy ahogy ő mondta: „csak pogány marad az a pulya.” Az pedig, amit aggodalmára a fiatalok válaszoltak, már az új idők szava: „Nem számít az manapság, nagypapa.” Kádas Viktória A szatmárcsekei csónak fejfák A ligha akad magyar ember, éljen az a határainkon belül vagy azokon kívül, Európáiban vagy a világ bármely részén, aki múltra merengő tisztelettel ne tudná, hogy Szatmárcseke faluszéli temetőjében alussza örök álmát nemzeti Himnuszunk szerzője, Kölcsey Ferenc. A Felső-Ti- sza vidékén fekvő község temetőjét azonban nemcsak Kölcsey porai emelik népünk zarándokhelyévé, hanem a temető híres fejfái is, melyek komor egyszerűségükkel döbbenetes módon idézik múltunkat, egyesek szerint Etelközön át, valahol az Ob mentén élő rokon népekig. Jóllehet a csekei fejfáikról gyakran esik szó, főleg a megyei sajtótermékekben, mégis szólnom kell azokról. Szólnom kell még akikor is, ha vonatkozó gondolataimat nem a néprajzos szakkutató, hanem csak az egyszerű látogató igényével mondhatom el. Csónákalakú fejfákat legkorábban a Kraszna és Berettyó között elterülő Érmellék (Nyugat-Románia) községeinek temetőiben láttam. írtam is azokról néhány mondatot a Művelődés című folyóiratban Körhinta Szalacson címmel, melyre Balogh Edgár közismert erdélyi közíró magánlevélben válaszolt. Szerinte a csónakialaikú fejfák klasszikus lelőhelye Szatmárcseke, formájuk, jellegük^egyedülálló Európában, s hasonlók csak az Ob partján élő rokon vogu- loknál találhatók. Akkor még nem tudtam, hogy nemsokára magam is megcsodálhatom a szatmárcsekei temetőt. Azóta néhány vonatkozó szakközlemény is került a kezembe, melyek többségéből az a vélemény derül ki, hogy a fejfák kétségtelenül népi eredetűek, létük azonban napjainktól legfönnebb a 17. századig követhető, s így népünk távoli múltjára utaló jellegük a romantika világába tartozik. Attól eltekintve, hogy szigorúan egyetértek azzal, hogy a romantikus képzelődéseknek nincs helye a tudományban (még népszerűsítő formában sem), mégis nem tekintem eléggé meggyőzőnek a csónakalakú fejfák távoli múltra utaló jellegének egyértelmű tagadását. Jóllehet elfogadhatónak tűnik, hogy jelenleg tudományos pontossággal azt bizonyítani nem lehet, de azt is fenntartom, hogy az ellenkezőjét sem. Hogy a lápvidéken megtelepedő ősmagyarság legfontosabb, gyakran egyedüli közlekedési eszköz a csónak volt, s ebből következően ha- lottait is csónakkal vitte és kísérte a temetőbe, az elfogadott tény, hiszen a Sárréten (Hajdú-Bihar megye) még a múlt század végén is ez volt a népszokás. A gazdátlanul maradt eszközök sírba tétele vagy azoknak sírjelként való felhasználása pedig a honfoglalás idején (és előtte) nemcsak a Tisza mentén élő népeknek volt elterjedt szokása. Legközelebbi példaként a székelyek kopj ált, illetve kopjafáit említhetném. Logikailag tehát egyáltalán nem tűnik „romantikusnak” annak feltételezése, hogy a láp lakói a halott csónakját, vagy később annak faragott jelképét fejfaként használták. Hogy a csónalcalak fejfára az állítólag a 18. század második ..lében elterjedt és mindenféle fafairagványon alkalmazott díszítőelemet, az ún. ,/»agyar bajuszt” is rá- faragiták s ezáltal a csónakalakú fejfa másodlagosan „emiberarc” alakú arcélet (profilt) kapott, az a csónakalak elsődlegességét, múltra utaló jellegét nem cáfolja. Semmiképpen sem hihető ugyanis, hogy a fejfát „a bajusz” kedvéért alakították csónakalakúvá. A „magyar bajusz” néven ismert díszítőelem tehát nem tekinthető kormeghatározó jellegnek, s önmagában nem cáfolhatja a csónakalakú fejfák csónak alakjait, következésképp múltra utaló jellegét sem. Ugyancsak a fejfák csónakalakjának elsődlegességét bizonyítja az a körülmény, hogy ilyen-típusú fejfák a hajdani vagy viszonylag nem régen lecsapolt mocsárvidé- ken, a folyóvizekben, árterületekben rendkívül bővelkedő vidéken (Érmellék, Felső-Ti- sza—Szamos—Kraszna közti terület), ha úgy tetszik az „etel-közökben” maradtak fenn. Érdekes azt is tudni, hogy Kazinczy Ferenc és Ady Endre szülőfaluja közt elterülő Ér- szalacs hatalmas temetőjének csóniatealakú fejfái egyszerűen csónakalakúak és „bajusz- talanok”, azaz nincs emberi aroélük. Lehetetlen tehát, hogy a fejfák csónakalakja és „termőhelyük” moosaras-lápos jellege közt ne lenne összefüggés. Mivel a jelenség és környezete közti összefüggés törvényszerű, a szóban forgó kérdés térben és időben való tovább tanulmányozása tisztán a tudomány és nem a „romantika” körébe tartozik. A csónakalakú fejfák távoli múltunkra utaló jellegét egyesek azzal az érvvel is igyekeznek cáfolni, hogy a kereszténység felvételétől a reformáció koráig a római katolikus egyház a temetőkben sem tűrt meg semmi, az ősmagyarság által gyakorolt ősi pogány jellegű népszokást. Ez egészében igaznak tűnő érvelés. Közismert tény ugyanis, hogy az egyház a szó szoros értelmében, az akkor még korántsem áhitatos lelkületű őseinket tűzzel-vassal térítette a kérészit alá. őseink azonban szokásaikat, melyeket bizonyára Etelközből hoztak magukkal, aligha adták fel könnyen és gyorsan, a gyakran idegen nyelvet beszélő páterek kedvéért. A csónakalakú fejfák, melyek keletkezését legfönnebb a reformáció koráig tartják visszavezethetönek, aligha tekinthetők a kor szülötteinek Sokkal inkább feltételezhető, hogy a reformáció teremtette szellemi felszabadulás körülményed közepette népünk visszatért a századokon át tiltott, de tudatában féltve őrzött ősi szokásainak gyakorlásához. Vajon ennek feltételezése is a romantika világába tartozik ? Vajon nem volt, vagy mines ma is elég példa arra, hogy az egyház, a reformáció és minden későbbi keresztény és ateista kultúrhatás mellett is népünk megőrzött más ősi, pogány eredetű népszokásokat is, vagy azok pogány elemeit? Vajon a pogány múltunkba gyökerező babonák számtalan változata napjainkig is nem maradt-e fenn minden időik tiltó vagy felvilágosító kultúrhatásának ellenére is? S milyen érdekes, hogy a legbaíbonásab'bak éppen a kultúrhatások által is legnehezebben megközelíthető láplakók voltak. E helyen talán nem árt ha idézem dr. Kós Károly Közép- Európa-szerte ismert néprajzos szaktekintély véleményét általában a fejfákról és kopjafákról: „A fejfafaragás módja és a kopjafa alkalmazásának szokása egyaránt kereszténység előtti ősi, keleti hagyomány.” A továbbiakban felmerül az a kérdés is, hogy más népek alkalmazták-e a csónakalakú fejfát, azaz hogy tényleg egyedülállók-e Európában e fejfatípusok? Állítólag Nyugat-Szibériában az Ob mentén élő rokon vogul nép hasonló csónakalakú fejfát állított a sír fölé. Ezt az állítást is kényelmesen utalhatjuk a romantikus képzelődés világába. Mondom, kényelmesen és anélkül, hogy egy vonatkozó helyi kutatás meggyőző eredményeire hivatkoznánk. Vajon a jelen kutatási és információcsere fejlett lehetőséged között nem lenne érdemes e kérdést meggyőző módon tisztázni ? Mi lenne a célja e gyakorlatilag jelentéktelen kérdés vizsgálatának — teheti fel a kérdést akárki. Egyszerűen tudni. Tudni, már csaik azért is, hogy ne képzelődjünk: Tudni kell, mert éppen az elmondottakból derül ki, hogy az átlagember, beleértve Szatmárcseke lakóit is, idáig sem kapott egyértelműen meggyőző tudományos tájékoztatást, azaz ma sem tudjuk, hogy lényegében mit is védünk és tisztelünk ezekben a külön, leges alkotású fejfákban, melyeket az Országos Műemlékvédelem annyi gonddal és anyagi áldozattal igyekszik átmenteni a jövőbe. Ha pedig a fejfák megmentéséről is (nemcsak e helyen) szó esik, hadd mondjam el azt is, hogy a csekei temetőben hosz- szú ideje dolgoznak a fejfák felújításán és tartósításán. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egyes fejfákat az eredeti forma és feliratok megőrzésével kicserélnek, más esetben a földibe ásott részt cserélik ki. Mindkét esetben a fejfát hosszabb ideig kátrányszerű tartósító folyadékban fürdetik, majd eredeti helyén állítják fel. Közvetlen megfigyelésem alapján szeretném elmondani, hogy míg a helyi lakosság általában évekig száradó tölgyfarönkből készítette a fejfát, addig ma alig szikkadt fából- készítik vagy újítják fel azokat. Ebből következően az impregnálás (átitatás) ellenére a felállított fejfák a gyors száradás következtében gyorsan, csúnyán és mélyen megrepedeznek, s így az élettartamuk lényegesen megrövidül. Ugyanakkor a temető elvesztette eredeti — itt már szükséges és természetes hangulatát, hiszen olyan lett ez a temető, mint egy falu, melynek se hajlott hátú öregje, se karcsú testű fiatalja nincs, csak merev tartású, feketébe öltözött agyidős lalkói, akiknek valaki „vdgyázzt” vezényelt. A temető alkkor temető, ha vannak kidőlt vagy düledező sírjelei és egyidőben frissen hantolt sírjai is. Akárhogyan mutat is azonban a felújított műemlék temető, és bármennyire is tisztelet illeti a Műemlékvédő Bizottság minden jó szándékát, el kell mondanom, hogy a csekei fejfákat igazán tartósan „repedésmentesen” ugyanaz a népi tudat, ízlés és szokás fogja menteni vaigy megmenteni, mely a hagyományokat sorvasztó századok után, egy felvillanó fényhatásra nemzedékek emlékezetéből előkeresve, hódolva ősi szokásainknak újra „divattá” tette azokat. Újítsuk fel tehát a szatmárcsekei nép tudatát e kérdésben. A hogy később forgattam egy vonatkozó szakkönyvet, a Kárpát-medencében lévő magyar és nem magyar, fából készült egyszerű és jellegzetes alakú és díszítésű sírjelek eléggé a pusztulás szélére jutattak ahhoz, hogy kellene, érdemes lenne összegyűjteni a legértékesebb darabokat. Szatmárcseke „élő múzeumának” tulajdonosai biztosan szívesen adnának otthont a különös létesítménynek, a magyar néprajz illetékes szakemberei bizonyára szenvedély- lyel támogatnák a hagyományőrző szocialista magyar kultúrának egy újabb otthonát, s talán lelkes szervező is akadna. A Kölcsey Ferenc iránti tisztelet, a csekei temető fejfáinak ritkasága és egy országos fejfamú- zeum létezése Szatmárcsakén bizonyára minőségi élményt jelentene minden közelről vagy távolról érkező látogató számára. A létesítményt Szatmárcseke szorgalmas és művelt népe is megérdemelné. Végül is, hogy gondolataim és érveléseim mennyire helytállóak, döntsék el azt a nálamnál illetékesebbek. Nem az igazam, hanem az igazság keresése a lényeges. Mindezek mellett írásom jó szándékát fenntartom, hiszen nem alkarok mást, mint „a mának, a jövőnek szépet”. Dr. Kováts Lajos VÁLTOZÓ ÉLETÜNK * ~ Hit, szokás, hagyomány == KM VA8ÁRNAPI MELLÉKLET 1979. február 11. Q
