Kelet-Magyarország, 1979. február (36. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-11 / 35. szám

TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Ez volt a Sarló A polgári világ ifjúsági szerve­zetéből, a cserkészetből indult, a romantikus falukutatáson át a legkövetkezetesebb baloldali ma­gatartásig eljutott mozgalomról, a két világháború közötti Sarlóról a megalakulásától számított ötvene­dik esztendőben sok helyen olvas­hattunk. Hazai folyóirataink szin­te kivétel nélkül bő terjedelem­ben számoltak be a mozgalom egész fejlődéstörténetéről. Külö­nösen sokat tett e téren a szegedi Tiszatáj, a debreceni Alföld, s nem utolsósorban a miskolci Nap­jaink. Az írásoknak teret adó szerkesztőségek aránylag szeren­csés helyzetben vannak: a moz­galom terjedő vízgyűrűi elérték Csehszlovákia, Magyarország, Ro­mánia és Jugoszlávia valamennyi, a másult világban haladást akaró magyar fiatalját. A szándék — fiatalokról lévén szó — tiszta és őszinte volt, ezért korán eljutott a hasonló célokért harcba induló cseh, szlovák és ukrán ifjúsági szervezetekhez is. Ez annál is in­kább könnyebben ment, mivel a sarlósok tudatosan keresték a kö­zeledést ezekkel a mozgalmakkal, így kerültek szoros kapcsolatba a DAV-val, a Spolok Socialistickych Akademikov (Szocialista Egyete­mi Hallgatók Egyesülete) élcsa­patával és a Julius Fucik vezette Leva Frontával) Baloldali Front). Emlékező tehát akad, s örömünk­re még élnek az egykori alapító tagok: Balogh Edgár, Jócsik La­jos, Sándor László, Nagyidai Er­nő, Dobossy László és mások. Emlékező írásaikból most ma­gyar—csehszlovák közös kiadású könyv jelent meg Ez volt a Sarló címmel. Eszméik vitalitása rend­kívüli. Újkori virágzásuk azzal magyarázható, hogy a nehéz kö­rülmények között is következete­sen kitartottak amellett: az itt élő népek elsőrendű érdeke a jó­szomszédi viszony. Ennek okán időszerű a történe­lemmel most ismerkedők számá­ra a sarlósok könyve, azoké, akikről így ír Csanda Sándor iro­dalomtörténész : „A mozgalom indulásakor többségük még nem volt húszéves és megszűnésekor sem haladták túl a huszonötöt. Csak így érthető beszámolóikban az olyan ellentmondás, hogy nemzetközi méretű intézményeket akartak létesíteni akkor is, ami­kor még egy ebédre sem volt pénzük.” A kötetben az emlékezések és a tudományos igényű írások mellett jelen vannak a Sarló művészei közül hárman: Morvay Gyula, Sáfáry László és Győry Dezső. Utóbbi „Ujarcú magyarok” című, nagy próbák idejét megjelenítő, programadó versével. Győry De­zső a kényszerű elhallgatások mellett is teljes életművet hagyott hátra maga után. Nem így a Munkács és Budapest között in­gázó Sáfáry László, aki a har­mincas évek egyik nagy költői ígérete volt. Két vékonyka kötete jutott el az olvasókhoz, harminc- három évesen pusztult el a hábo­rúban. A könyvet a sarlós mozgalom bibliográfiája és egy, a Sarlóval foglalkozó tematikus bibliográfia egészíti ki. Ilyen jellegű és eny- nyire gazdag tematikájú cikk- gyűjtemény még sehol sem jelent meg. Mint említettük, történelmi ön­ismeretünk miatt rendkívül fon­tos és időszerű kiadvány ez a könyv. (Ez volt a Sarló. Tanul­mányok, emlékezések, dokumen­tumok. Kossuth Könyvkiadó — Madách Könyvkiadó, 1978.) Tóth István A puritán egyszerűséggel berendezett lakószoba a földmunkások otthoni életkörülményéről tanúskodik. Maiság r ■ I n w / es időszerűség Lapozgatom Nemes Károly történeti összefoglalását a magyar filmművészet 1957— 67. közötti időszakáról (a kö­tet csupán kis példányszám­ban látott napvilágot, pedig a téma sok hazai mozibará­tot érdekel). Egy mondat megüti a szememet. Azt írja a szerző (nem szó szerinti, ha­nem a lényeget magában sű­rítő idézet:) Ranódy László úgynevezett irodalmi filme­ket készített, klasszikus re­gényeket dolgozott föl, me­lyekben kora társadalmának időszerű kérdéseire is rea­gált. Más. Egy ismert magyar rendező kifejtette nyilatko­zatában, hogy sokan leegy­szerűsítik a maiság fogal­mát: csupán azokat a filme­ket sorolják fel e címszó alatt, melyek a legfrissebb jelen helyzeteit vizsgálják. Eszerint az ÁRAMÜTÉS mai film, a MÉNESGAZDA pedig tegnapi. Mármint a temati­kát illetően. De, hogy ne ha­zai példáikat említsek: e cso­portosítás szerint a mai al­kotások mezőnyéből kire­kesztendő az ANDREJ RUBL- JOV (Tarkovszkij mestermű­ve), a HAMU ÉS GYÉMÁNT (Wajda történelmi freskója), A LOVAKAT LELÖVIK, UGYE? (Pollack víziója). Az első ugyanis a „sötét közép­kort” idézi, a második a lengyel felszabadulás esemé­nyeit tárja elénk, a harmadik a világot megrázó tőkés gaz­dasági válság emberi hátterét vizsgálja. Mindig csóválom a fejem (egy kicsit), amikor filmgyá­ri terveket ilyen „szempon­tok” szerint kategorizálnak: ennyi és ennyi film készül a máról, ennyi és ennyi pedig a XIX., XVIII. stb. századról. Aggályoskodásomnak az az oka, hogy az időpont és a helyszín ilyen jellegű abszu- lutizálásával nem értek egyet. Lehet, hogy X rendező mű­ve — noha 1979-es világot rekonstruál a 'vásznon — teg­napi vagy tegnapelőtti han­gon beszél mellé, Z. művész alkotása pedig — jóllehet régmúlt korokba vezeti a né­zőt — a jelen legégetőbb gondjaival kapcsolatban fog­lal állást. Hadd tegyem hozzá az el­mondottakhoz — mielőtt a maiság igazi kritériumait számba venném —, hogy eszem ágában sincs partta­lanná tágítani a fogalmat. Nem akarok olyan ellentételt felállítani, miszerint az „itt és most” szituációinak érvé­nyessége független attól, hogy a hősök kortársaink, avagy elsüllyedt századokban él­tek. Csak éppen arra szeret­nék figyelmeztetni: valami nincs rendben értékrendsze­rünk körül. Olykor ügyeske­dők használják ki ezt a hely­zetet. Ahelyett, hogy ugomá- nak, átbújnak a léc alatt és máris emelik a kezüket: ők teljesítették a normát. Má­sokon örökkön-örökké ott a bélyeg — nem hevíti őket koruk érzeménye, tehát a megtűrt emberek nem vala­mi irigylésre méltó státuszát kapják. De hogy mellőzzem a képes beszédet: egyesek jobb minősítést (besorolást, megrendelést, pénzt stb.) kapnak, mert „mai témákat” dolgoznak fel, mások pedig, noha összehasonlíthatatlanul jobb színvonalon dolgoznak, a pálya szélére szorulnak, mert — úgymond — a „múlt­ba menekülnek”. Valójában ennél sokkal bonyolultabb az élet és a művészet dialektikája. Erről szeretnék egy-két — meg­fontolásra érdemesíthető — gondolatot elmondani. Mitől mai egy film, egyál­talán: mi a feltétele annak, hogy az alkotás beleszóljon a szemlélő életébe, azaz ne pusztán esztétikai élménnyé, hanem személyes üggyé is váljon? Semmiképpen sem az a döntő, hogy a figurák friss nyelvi fordulatokat használ­nak-e, követik-e a divat elő­írásait, „naprakészek”-e a konfliktusok, dokumentum- szerűen hiteles-e a közeg, melyben a ma embere mo­zog. Természetesen vala­mennyi összetevő lényeges, van azonban a felsoroltaknál fontosabb tényező is. A néző akkor élhet — lélegezhet — együtt egy filmmel, ha a tör­ténet a személyiség és a cse­lekvés, a társadalom és az „önmegvalósítás” kapcsolata­it vizsgálja. Amennyiben ilyen kérdésekre felel: ho­gyan kell (vagy lehet) boldo­gulni a világban? Melyek a kapcsolatteremtés legfőbb szabályai? Miképpen lehet egyensúlyt teremteni a kö­zösség érdekei és az egyéni boldogulás között? Hol van­nak a határai az ésszerű kompromisszumoknak? Mi­lyen a közérzetünk, mely éppúgy meghatározza társa­dalmi lehetőségeinket, mint a demokratikus jogok gyakor­lásának igénye? Mondhatná valaki ellenve­tésképpen, hogy a felsorolt mondatok állandóan változó jelenségeket rögzítenek, s olyasmit firtatnak, ami foly­ton más. Ebben az esztendő­ben nem ugyanazok a „já­tékszabályok”, mint — mond­juk — 1948-sbán voltak. Vagy 1970-ben. Pontosan erre akar­tam felhívni a figyelmet. A filmművészet — és a filmal­kotás — akkor időszerű iga­zán, ha tetten éri és fejlődé­sében, folyamatában ábrázol­ja a mozgásokat. Nemcsak a lezárult események, hanem a széles röppályán csapongó gondolatok mozgását is. Elnézést a hosszadalmas esztétizálásért, de. úgy vé­lem: alábbi példatáramat mindenképpen elméleti in­doklással szükséges alátá­masztani. Nemes Károly és az említett rendező érvelését még nem mindenki fogadja el és sűrűn találkozni a mai­ság téves interpretálásával. A HÜSZ ÖRA — Fábri Zoltán filmje — szerintem 1965-ben is mai volt, és vál­tozatlan az 1979-ben is. Hi­szen társadalom és ember formálódásának, összeütkö­zéseinek, harcainak hű tükre. De ugyanezt mondhatjuk a SZEGÉNYiUEGÉNYEKről (Jancsó Miklós) és a HIDEG NAPOKról (Kovács András) is, pedig ezek a filmek a múltról szólnak. A SZIND- BÁD (Huszárik Zoltán) sem csupán egy régi világ „le­nyomata”. Ranódy László ÁRVÁCSKÁja — hogy ismét a rendező makacs módon kö­vetett gyakorlatára utaljak — hűségesen teremti újjá Mó­ricz Zsi'gmond mondanivaló­ját, ettől azonban még nem vált ásataiggá. Ellenkezőleg: a rendező mai álláspontját is kifejezésre juttatta. Az ETŰ­DÖK GÉPZONGORÁRA (Nyikita Mihalkov) Csehovot modernizálja: az emberek és a kellékek tegnapiak, ám a konfliktus a jelenre vonat­koztatható. Grigorij Kozin- cev joggal írta Shakespeare- ről szóló könyve fölé címnek: KORTÁRSUNK. Az ideális film a legmaibb mát hozza közel a nézőhöz és a legfrissebb eszközöket vo­nultatja fel. Ilyen alkotás azonban kevés van. Próbál­juk megkeresni másutt és másban is a művek nekünk szóló időszerű üzenetét. Veress József A kiegyezés utáni nagyméretű folyamszabályozások, ármentesí­tések, út-, és vasútépítkezések a Csongrád és kornyékéről szárma­zó nincstelen parasztoknak mun­kalehetőséget kínáltak. így kötő­dött a kubikosság története, moz­galma e tájhoz. A Csongrádi Múzeumban megrendezett állan­dó kiállításon az ö életükkel, munkásságukkal ismerkedhetünk meg. A kubikosok munkahelyük közelében épített kunyhókban laktak, amelyeket sárból, fáb ól és nádból készítettek. A múzeumban felállított kunyhót az eredeti használati tár­gyakkal szerelték fel. ... a csongrádi napok kulturális rendezvény­sorozata keretében minden évben megrende­zik a kubikosok versenyét, ahol Játékos for­mában mérik össze tudásukat a földmunkát végző munkásbrigádok. Árkot ásnak, kuny­hót építenek, főznek és elméletben Is ver- senyeznek — ily módon ápolva e korai mun­kásréteg: emlékét. Bár ma már inkább ezek a gépek jellemzik az egykori kétkezi kubikosmunkát, de... Győri Lajos képriportja A kubikosság múzeuma KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. február 11. O

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents