Kelet-Magyarország, 1979. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-11 / 35. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET Tengerparton Krutilla József vázlatkönyvéből Tengerpart (tus) Bugasti kikötő (filc) Szozopol (filc) öreg utca (tus) mel nézett a mérnökre: — Miért mondasz a gyereknek ilyesmit? — Mit? — Hogy szegények voltunk. — Hát nem azok voltunk? Azok voltunk, Kati. A szüleinket a kepés bandába sem vették fel, annyi volt a szegény nép. — Mi nem voltunk szegények — mondta az asszony. — De csak emlékezz Kati, alig vártuk tavasz idején, hogy megérjen a cigánymeggy. Az volt a reggelink. Meg zöld szilva. Amitől úgy ment a hasunk, hogy már csak nevetni tudtunk szala- dásainkon. — Nem emlékszem rá — mondta keményen a nagymama. De Ihász mérnök is makacs lett: — Öszidőn a disznók moslékjából halásztuk ki az egészben maradt krumpliszemeket. És boldogok voltunk, Kati. Tele hassal mégiscsak jobb volt bújócskát játszani, mint korgó gyomorral. Sóki Kati bement a házba és szigorú arccal, húszforintost lobogtatva a kezében, szólt az unokájához: — Menj a cukrászdába. Egyél csokoládétortát. De fnielőtt elvehette volna a pénzt, Ihász mérnök felállt a kislánnyal együtt. — Majd én megvendégelem őt. Elviszem kocsival •— mondta. — Ne haragudj. Mintha téged vinnélek nyolcéves korodban. Ettől azért Sóki Katinak meg kellett enyhülnie. — Bolond — mondta —, vigyed, de hülyeségeket ne beszélj néki, fél óra múlva hozd vissza. Útközben azért megkérdezte Kiskatitól Ihász: — Felőlem annyi süteményt ehetsz a cukrászdában, amennyit csak akarsz, de valóban megkívántad a száraz kenyeret? — Nagyon is, Pityu bácsi. — Édesanyámnál láttam egy darabot, a galamboknak szokott morzsolgatni belőle. Biztosan van két hetes. És éppen a kenyér fara. Elcsenjem neked? — Mit szólna Juliska néni? — Semmit. Nem került nehézségbe elcsenni azt az öklömnyi kenyérdarabkát, és a mérnök jólesőn látta, hogy Kiskati éles, egészséges fogaival miként rágcsálja a drága, rég kimúlásra ítélt életet. A patak hídjánál kiszálltak, a naphajlati fényben fejedelmi látványt nyújtott a híd magasából az e naptól búcsúzó halacskák bucskázó játéka. — Szórj nekik morzsát — mondta Ihász. — Szeretik. — Nem én, egy cseppet se. — Menjünk akkor a cukrászdába. — Minek mennénk? — Mert faluhelyen még ma is minden elhirlik hamar. Az is, ha nem tesszük be oda a lábunkat. Azt is, ha nem rendelnénk semmit. Hát csak menjünk, rendeljünk szépen, és ha nem kívánod, majd megeszem én helyetted is azt a tortát, bár én se kívánom. — Hát, hallod — mondta Kiskati —, te rendes ember vagy, Pityu bácsi. Hozol majd nekem cigénymeggyet is? — Feltétlen, ha találok valahol. Itt a faluban, úgy tudom, már nincs. Pedig az érik a leghamarább. A maga idején természetesen megajándékozta egyszerre kétkilónyi cigánymeggyel Kiskatit. Sürgő® útja volt, épp csak odaadta a kislánynak, a lelkére kötve, hogy legalább kóstolja meg, aztán eldobhatja; majd elhajtott munkáját végzendő. Legközelebb egy szombati napon azért kereste fel Sóki Katit, hogy a kislánytól megkérdezze, ízlett-e neki reggelire a cigánymeggy. Unoka- testvére le sem ültette. — Ne gyere te ide többé, Pityu — mondta. — Én, a férjem, a lányom, a vejem, mind elviseltük eddig a falu száját, hogy te azért jársz olyan hűségesen ide, hogy még mindig szerelmes vagy belém, hisz ki nem tudta azt annak idején. Én különösen szívesen tűrtem, tudod te azt. De most már más a helyzet... — Mért? — Nagyon rossz dolgokra tanítod te Kiskatit. Büszkén híreli a faluban, hogy szegények vagyunk végre, cigánymeggyet reggelizünk mi már. Ihász nevetni szeretett volna, de hatalmasul: — Hát nem látják a házatokat? Nem tudják, mennyit keres a férjed, a lányod, a vejed a szövetkezetben? Ha még egyszer idejössz, nekünk kell elköltöznünk a faluból. Nagy szégyent hoztál ránk. — Mivel, Kati? — Hogy szegények voltunk. — Mindenki tudja, mindenki az volt. — Senki sem tudja. És nem is hiszi. Menj el mitő- lünk. Mert csak azt pletykálják már, hogy szegények lettünk. — De a tények! Régen és ma! — Nagy a szó ereje. Anyádhoz is bujkálva jöjj ezután, azt ajánlom. Szégyen. — Az igazság? — Menj már, nem értetted ? Akkor elment Ihász lehajtott fejjel, a háznál feledve a kocsiját. A felesége ment érte két nap múlva. MEGYÉNK TÁJAIN Kékese H ogyan lett valaki mesterré Kékesén? Ügy, hogy Szent-György éjjelén kiment a faluszéli keresztúthoz, rajzolt egy kört a földre, beleálltésvárt Pontban éjfélkor megjelentek a boszorkányok, ha kihúzták a körből, akkor a jelölt másnapra beteg lett és megtudta az egész falu, milyen csúfság esett vele. Ám, ha erősebb volt a szellemeknél, akkor mester lett belőle. Hogy milyen, arról már nem szól a kékesi legenda. A falu néphagyománya igen nagy jelentőséget tulajdonít a testi erőnek. Még a fehérnépről is maradt fenn hasonló történet, de ez már valóságos. A lányokat, mielőtt summásnak álltak volna, mustrára kellett vinni a gazdához. Alighanem sok lehetett közöttük a soványka, gyenge fizikumú, akit a munkaadó nem szívesen fogadott fel, mert az a szokás járta, hogy a mustra előtt a lányokat a ruha alatt kóccal kitömték, hadd lássa a gazda, milyen derékek. Ebben a faluban még most is divat a májusfaállítás, olykor-olykor éjjeli zenét is visznek, s még most is ellopják a kiskaput, mint régen a büszke lányok udvaráról, akik túlságosan magasan hordták az orrukat a legények előtt. A mai Kékeséről készülő „gyorsfényképen” még ott a helye a búboskemencének a 100 ezer forintos betétkönyvek társaságában, vagy a magnószalagnak, amelyen egy jóhangú gyerek a Barna Jani-ballada csak itt élő változatát énekli. Egyetlen hosszú főutca a falu, néhány betorkollással. Rendezett porták, nem túl nagyok, kevesebb kocsi, mint ahány kemence, körülbelül 450 család, átlagban ■ három gyerekkel. Szorgalmas és takarékos nép hírében állnak, szeretik a pénzt, van is belőle, de jómódjukkal nem hivalkodnak. Itt is divat a színes kerítés, de nem azért, hogy egymás ellen versenyezzenek, kié a cifrább. A lakások két szobájából az egyiket általában régi bútorral rendezik be, a másikba a legmodernebbet veszik. Most a négyszemé-' lyes összecsukható rekamié a sláger és a görgős fotel. Ha a lakásberendezés megvan, a többi pénz megy a takarékba. Miből? A tsz-ből bizony nem kapnak annyit, hogy abból milliók gyűlhetnének össze a postán. Az elmúlt évi átlagkereset 38 ezer forint volt. Itt, hat kilométerre a Tiszához, keserves küzdelmet folytatnak a földdel, amelyet már csak ezért is megtanultak tisztelni. Kötött vályogtalaj és futóhomok a közös gazdaság nagyobb része, s ahogy Poncsák András" főagronómus fogalmaz: „abszolúte kedvezőtlen adottsá- gúak.” Két évig még kapják az árkiegészítést az államtól. Most is olyan közepes évet zárnak, mint a tavalyi volt, talán egy kicsit gyengébbet. Lefagyott az alma egy része, ez elvitt egy csomó pénzt. A dohány se úgy jött be, ahogy szokott, most nem szárnyalták túl a megyei átlagot. A nagyobb pénz itt is a háztáji állattartásból származik, amit a tsz sokféle módon támogat. Mindenki igyekszik, hogy jól járjon, a tsz takarmánnyal segít, a gazdák pedig rendszerint a tsz közvetítésével értékesítenek: miközben megfelezik a nagyüzemi felárat. Ma már persze inkább csak az öregek bajlódnak a jószággal. Tartják maguknak, vagy a gyerekeknek. A gyerekek meg bejárnak Kis- várdára a bútoripari vállalathoz, vagy a baromfifeldolgozóba. Bodnár Istvánná is Kisvárdán igényelt lakást. Van valami remény — mondja, hogy talán egy éven beiül meglesz, akkor beköltöznek. Szereti ö a faluját, de más a város. Eddig gyermekgondozási szabadságon volt, most megy vissza dolgozni a „bútorgyárba.” Mégis kevesen mozdulnak. Se nem fogy a ifalu, se nem nő évek óta. Az is természetes, hogy időről-időre újabb idegenek érkeznek, elsősorban értelmiségiek, akik főleg a szolgálati lakás miatt jönnek. Így pályázott ide a körzeti orvos is már vagy 6 éve. Amikor jelentkezett, azt sem tudta hol van Kékese. „Bekerült” — mondták kezdetben a pedagógusok nagyobb részére is. A Mán- dy-féle uradalom napszámosai, illetve gazdálkodói többet törődtek a földdel, mint a betűvel, a gyerekeket nem volt szokás taníttatni. így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy ennek a falunak szinte nincs saját nevelésű értelmiségi rétege. Rinkó Istvánné, a vezető óvónő is nagyon nehezen szokta meg a falut. Bizony meg is bánta — vallja be így utólag — hogy idejött, mert egy jó pár hónapig nem találta a helyét. Olyan furcsák voltak neki az itteni emberek. Aztán amikor túljutottak a kölcsönös bizalmatlanságon, óvatoskodáson az „óvónéni” még a községi könyvtár vezetését is elvállalta. Háromszáz olvasó iratkozott be tavaly, közülük vagy hetven a felnőtt. A könyvtáros szeretné emelni a létszámot, de egyelőre nem megy. Az a baj — véli, — hogy sokan tán még azt sem tudják, hogyan kell egy könyvtárba bemenni, mit lehet ott csinálni. Ezt is meg kellene tanítani. N em nagyobb a vonzereje a művelődési háznak sem, így aztán még a falugyűlést is az iskolában tartották: hátha oda többen eljönnek. Száznyolcvanán voltak ott. Zöld Zoltánná iskolaigazgatóval arról beszélgetünk, hogy ma már azokban a legkisebb falvakban is tanúi lehetünk az életforma-átalakulásnak, ahol valaha híres közösségi szokások voltak. Itt is sokáig éltek a fonókés a dörzsölök, de ma már még a szomszédolás sem divat, mióta mindenkinek tv-je van, akár a városban, itt is bezárják maguk mögött az emberek az ajtót. Nappal azonban még jellegzetes falusi arcát mutatja az utca. Esemény, hogy meghozták a friss kenyeret, megbeszélik ki az az idegen, aki Hajdú Ferencnéhez csatlakozott. Hajdúné, Erzsiké néni a postáról jön, egy kis pénzt vett ki a takarékból. Pestre készül a lányához, mert hamarosan itt a télivásár, ilyenkor érdemes a jövő téli csizmát megvenni. Mesél a kisunokákról, meg arról, milyen híres pávakor volt itt a faluban. Ö is énekelt. Ha egy tanárnő vállalná, talán újra meg lehetne szervezni. Később Kiss Istvánnéval, az „elnökasszonnyal” járjuk a főutcát. Lépten-nyomon megszólítják, sok mostanában a beszédtéma, hiszen néhány napja volt a falugyűlés. A kisgyermekes szülők az óvoda bővítését kérik, a Kisvárdára bejárók a buszjáratok ésszerűbb beosztását. Legsürgősebb feladatuk a legalább 100 éves iskolaépület felújítása és a napközi felépítése. A falu lakóinak szorgalmára és leleményességére az is jellemző, ahogy ehhez a napközihez „hozzájutottak”. Volt Kisvárdán egy hatalmas lakás, amit szanáltak, ezt ajánlották fel a kékesei tanácsnak bontásra és elhordásra. Nem volt nehéz a társadalmi munkát megszervezni, a szülők szívesen mentek. A használható részeket hazahozták, ennyivel is kevesebbe kerül az építkezés. Ügy tervezik, idén szeptembertől már napközibe járhatnak a kékesi gyerekek. Természetes, mint minden falugyűlésen, hogy itt is rengeteg kívánság hangzott el, részben egyéni, részben pedig közérdekből. Ezek közül is a legfontosabb a törpe vízművel kapcsolatos: jó hír, hogy a következő tervidőszakban már lesz vízműve a falunak. F inom ködfelhő ereszkedik a kövérre hízott hóra: szürkül. Az öregek becsukják a kaput, az iskolában pedig most kezdődik Szabó Margit tanárnő rajz- és honismereti szakköre. Egy öreg bácsit várnak a népi hagyományokat gyűjtő gyerekek. Ma este boszorkányos történeteket hallgatnak. A hetedikes Pál Jancsi érkezik elsőnek, s amíg a többiek összegyűlnek, elmondja, hogy repülőgépszerelőnek készül. Baraksó Erzsébet 1979. február 11.
