Kelet-Magyarország, 1979. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-25 / 47. szám
1979. február 25. KELET-MAGYARORSZÁG 3 JEGYZETEK Négy fal között A tuzséri Rákóczi Tsz Ifjú Gárda szocialista brigádjának tagjai azt mondták: nagyon szeretnék látni a tiszaeszlári Kossuth Tsz traktorosainak újítását, amellyel a Rába-Steiger tárcsájának csapágyait megerősítették. Nem véletlen. A tuzsériaknak is nagy bajuk, hogy „szakad”, kopik a munkagép, ők sem győzik a javítást, ők is súlyos ezreseket fizetnek a gyakori csapágycseréért. Miért nem rándulnak át a tuzsériak Tiszaeszlárra ? Magyarázata egyszerű. A tapasztalatcseréknek az ilyen jellegű módja még nem alakult ki, bár tapasztalatcseréket ma már egyre-másra szerveznek. Megyénkből évente 500 —600 mezőgazdasági szakember vesz részt tanulmányúton. Az ország különböző részein tanulmányozzák a kukorica, a búza, a napraforgó, a burgonya és más növények termesztését, az állattenyésztés csínját-bínját. Mennek külföldre is. Európa országait is járják sokan. Franciaországban tavaly két csoport is volt. Kérdéses viszont, kik mennek, mennyiért utaznak? Egy francia út 10 ezer forint. Akik mennek, többségükben vezetők, középvezetők, szakirányítók. Egy magyarországi 1—2 napos tapasztalatcsere költsége szerényen számítva is 500—1000 forint és ezeken is többnyire vezetők vesznek részt. Hogy mit látnak és a látottakból mit hasznosítanak, az többnyire kérdéses. Az egyén számára a külföldi tapasztalatcsere-út mindig jó. Növekszik a látóköre, valamint tanul is, közben pihen, kikapcsolódik, szórakozik. Külföldről hazatérve néhány élménybeszámolót is tart. Többet nem igen tehet és ez nemcsak a szakemberen múlik, mert ha Franciaországban látta is a hektáronként 1000 mázsa almát termő kertet, itthon a tapasztaltak töredékét sem tudja megvalósítani. Objektív okok miatt. A hazai, megyei tapasztalatcserékből már több dolog hasznosítható, ha a tapasztalatcsere tényleg az, aminek mondják és szánják. A kisvárdai Rákóczi Tsz-ben tavaly félszáznál is több szakember, egynapos programban a burgonyatermesztést tanulmányozta. Ahogy múlt az idő, a félszáz ember egyre kevesebb lett és amikor már arról volt szó: valójában hogyan is kell több és jobb minőségű burgonyát termelni, akkor a többség már útban volt hazafelé. Mennyi pénzt költünk tapasztalatcserékre, tanulmány- utakra? Nem áll rendelkezésünkre pontos szám, de ezeknek a költsége mezőgazdasági üzemenként inkább több mint kevesebb 30—40 ezer forintnál. De ne azt vitassuk most, megéri-e, inkább azt, hogyan lehetne a tapasztalat- cseréket hasznosabbá tenni. Ahány ház, annyi szokás — mondják — és ez kiegészíthető azzal, ahány üzem, annyi jó, vagy jobb módszer, újítás és ésszerűsítés. A Tiszalöki Állami Gazdaságban például a babbetakarító gépet módosították úgy, hogy 20 százalékkal javult a minőség. Nyírbogáton a juhtenyésztés nagyfalkás módszerével, az érdemi takarmányozással takarítanak meg több száz mázsa abrakot. Máriapócson olyan dohánypalánta-nevelő fóliasátrat építenek, amelyet hulladékkal fűtenek majd. Az anyag, az energia, a munkaerő megtakarításoknak se szeri, se száma. A baj csak az, hogy a hasznos újítások, ésszerűsítések és módszerek lassan terjednek, vagy egyáltalán nem terjednek. Megmaradnak üzemen belül, „négy fal” között. Pedig közkinccsé kellene tenni ezeket. A legjobb és leggyorsabb módszer a tapasztalatcsere lenne. A szerelők menjenek a szerelőkhöz, juhászok a juhászokhoz, dohányosok a dohányosokhoz. Minden termelőszövetkezetnek, a megye egész mezőgazdasági termelésének hasznára válna, ha úgy ültetnének kocsiba, buszra, vonatra néhány szakembert: „Elmentek ide vagy oda, megnézitek ezt vagy azt, hazajöttök és megcsináljátok.” Forintos költségekkel milliókat lehetne megtakarítani, minimális befektetésekkel lehetne a termelést fejleszteni, korszerűsíteni. Seres Ernő Tanácskozgatunk O lvasom a híreket, meghívókat, melyek tanácskozásokra invitálnak. Komor és komoly felnőttek hívnak felnőtteket tudományos és más célú beszélgetésre — a gyermekév ürügyén. Nem vitás, látványos dolog ez. Lehet belőle újsághír, tévéhíradó, jelentés. Igaz, a legkisebbek nem sokat értenek belőle, legfeljebb belenyugszanak a magyarázatba: értetek beszélnek a bácsik és nénik. Vajon szükség van erre? Gondoljuk el: egy sereg ember — országosan sok ezer — esik ki a munkából. Olykor utaznak, ez is pénz, napidíj, szálloda, ellátás stb. Az ember joggal lenne kíváncsi arra: a sok elméletieskedésnek van-e annyi haszna, mint amibe kerül? A gyermekév nem lehet ürügy a konferenciázásra. De lehet alkalom arra, hogy javítsunk dolgainkon, amelyek egyébként nem is rosszak. A tanácskozókra kiadott pénz milyen jól jönne egy sor gyermekintézményben. Játékra, szemléltetőeszközre, korszerűbb ebédlőre. A tanácskozók is jobban járnának, ha egy-egy iskolába mennének ki, hogy megnézzék a gyermekeket, emberi szót váltsanak velük. Időt szakítanának, hogy beszéljenek a kicsikkel, okosan, szépen. Nem kerülne sokba, bár az is igaz, nem lenne olyan látványos, s mi több, a tömegkommunikációs lánc sem „harapna” a hírre. A gyermekév a gyermekekért van. De ne feledjük: nem kampányról van szó. Legföljebb fokozott figyelemről, egy olyan folyamat keretében, amely szerves része politikánknak. Ügy látszik, az értekezlet és tanácskozások mágiája ellen még nem tudtunk tenni eleget. Pedig tény: a mágia nem oldott meg eddig se semmit. Bürget Lajos HOL SZORÍT A CIPÓ RAKAHAZOH? A késedelem ára Munkában a minőségi ellenőrök a Rakamazi Cipőipari Szövetkezetben. (E. E. felv.) Szűk lett a Rakamazi Cipőipari Szövetkezet csizmája. Nem igen táncolhat kényelmesen benne, mert hol a termelés gondjai szorítják, hol a beruházás, az új csarnok késedelmes építése miatt feszeng, vagy éppen a tervezettnél jóval kisebb nyereség adja a zokszót a tagok szájába. Pedig a rakamazi csizmák, női cipők és szandálok ma sem rosszabbak, mint régen. Sőt! Az év eddig eltelt időszakában exportra kerülő lábbelikre minőségi kifogást nem kaptak. Közben viszont egyre igényesebbek a vevők, mind több követelménynek kell megfelelni. Zöldjelzést kaptak A szövetkezet a megye cipőiparának egyik jó hírű bázisa évek óta. Megmutatkozik ez a termelés változásában is, hiszen nemcsak a hazai ellátásra termelnek, hanem exportra is, s ezen belül egyre magasabb a tőkés export aránya. Ezért is támogatták a szövetkezetei a termelés bővítésében, hogy az 1975-ös 900 ezer pár helyett félmillióval többet, összesen 1,4 millió párat gyártsanak 1979 után. Megpályázta a szövetkezet a Magyar Nemzeti Bank exportnövelő beruházásokra nyújtandó hitelét, s s ennek alapján zöldutat kapott az akkor 55 millió forintos költségű beruházás. Az ígéret az volt, hogy az építkezés, a gépek beszerelése 1978-ban befejeződik, s ezután évente 300 ezer pár cipővel több jut a tőkés exportra. A hitelkérelmet 1976-ban fogadták el, ám az építkezés tulajdonképpen csak 1977 végén indulhatott, mégpedig jelentősen megváltozott körülmények között. Az építés költsége ugyanis jóval több az eredetileg tervezettnél, majd 80 millióba kerül a teljes beruházás. Mindez azt vonta maga után, hogy több hitelt kellett felvenni, a tervezett mennyiséghez képest növelni kellett az export részarányát, az OKISZ-tól is nagyobb támogatást kaptak. Az új üzemcsarnok elkészült, a benne lévő két szalag szerelése is a befejezésnél tart, a képzett munkások is megvannak, de még hiányzik a szociális épület, a kazánház. Ennek ellenére a termelést áprilisban már indítani tudják. Azonban a késedelem ára, hogy ebben az évben a tervezettől 250 ezer párral kevesebb cipőt gyártanak, csak 1980-ra érik el az évi 1,4 millió párás szintet. A késedelemnek pedig olyan ára is volt, hogy romlottak a szövetkezet pénzügyi lehetőségei, igen nehéz lesz a hitel törlesztése a kisebb termelés mellett. Húszmilliós elmaradás A nehézségeknek viszont nemcsak a beruházás az egyik oka. A múlt évi termelés sem úgy sikerült, ahogy az a tervekben szerepelt. Több, mint egymillió pár cipő gyártására számítottak, ám a teljesítés csak 908 ezer. Ez hozta magával, hogy a tervezett 314 milliós árbevétel helyett csak 300-at értek el, a nyereség pedig egyenesen a felére, 12,4 millióra csökkent. A gyenge eredmény éppen az export lemaradásában mutatkozott meg. Nem hozták azt a fejlődést, amit a külkereskedelmi vállalattal erre az ötéves tervre mégkötött szerződés szabott. Igaz, hogy 1976-ban még csak 67 milliós exportjuk volt a tőkés országokba, s tavaly már 102 millióra szólt a szerződés — ennek viszont a szövetkezeten belül nem teremtődtek meg a tárgyi és személyi feltételei. A húszmilliós lemaradás érzékenyen érintette mind a termelést, mind a nyereség alakulását. Á változás jelei Azóta a szövetkezetben többször elemezték a lemaradás okait. Ismertették a tagokkal is, akik elfogadják ugyan az érveket, azonban a korábbi években megszokott nyugodt és sikeres termelés mellett nem szívesen látják a rosszabb helyzetet. A belső nehézségek mellett a külső körülmények hatása is érződött. Volt olyan modellje a szövetkezetnek, amit felkínált a külkereskedőknek eladásra, de olyan alacsony árajánlatot adtak, ami mellett ráfizetéses lett volna a gyártás. Előfordul, hogy a külföldi üzletfelek viszonylag rövid határidőt szabnak meg, amihez a hazai, nem mindig a legjobb anyagellátás mellett nem lehet alkalmazkodni. A késedelmes beruházás, a még mindig meglévő nehézségek miatt, korántsem biztos, hogy sokkal jobb évet zárnak Rakamazon 1979 után, mint most. A változásra a reményt az eddigi, közel két hónap számai adhatják, valamint azok az intézkedések, amivel javítani kívánják a termelést. Igaz, hogy az első negyedév kapacitása most sincs lekötve, azonban például a szocialista exportra kerülő cipők első féléves mennyiségéből már csak hétezer pár hiányzik. A múlt év hasonló időszakához képest 12—15 százalékkal magasabb a termelés. Jó minőséget! Már nagyjából ismerik a tőkés megrendeléseket, azok időbeni programozását. Nyáron például 60 ezer pár csizmát küldenek az USA-ba, 15 ezret Angliába. A korábbi tapasztalat az volt, hogy a sokkal munkaigényesebb felsőrészkészítés miatt az aljaüzemben nem töltötték ki a kapacitást, amikor csizmát gyártottak, amikor a szandálok voltak a soron, akkor pedig fordított volt a helyzet. Most párhuzamosan a szandálok mellett, már hozzákezdenek a csizmák felső részének gyártásához. A munkások pedig a minőségi gyártás felelősei. Nem azt nézik, hová kerül a cipő, hanem hogy megfelel-e a gyártás az előírásoknak. Csakis az ilyen, átgondolt intézkedések teremthetik meg a lehetőséget arra, hogy ne szorítson a cipő Rakamazon, hogy eleget tegyenek a termelési követelményeknek. Lányi Botond Tuskózás «I egyvenöt telén kap- lU tunk rá a tuskózásra? w Vagy talán még előbb? Nem is tudom. Bizonyos, hogy a háborús évek utolsó telén a falum minden valamirevaló fiúgyereke tuskózni járt. Kezdetben csak a temetőt jártuk, s a kipusztított, kivágott akácok méteres tuskóit forgácsoltuk jó éles fejszével. (Egyetlen esetre sem emlékszem, hogy valamelyikünk is elvágta volna a lábát vagy a kezét!) Később a kastélykertekre tettük át működési területünket. Mert bár az akác a legjobban égő fa a világon, viszont szívósan kemény, verejték kell hozzá. A Halmos- és a Bárczay-kert fái többnyire fenyők voltak, s — ahogyan mondtuk — szaladt bele a fejsze, mintha vajba vágnánk. Többnyire itt is csak tuskókat találtunk, mivel ügyes felnőttek „felvásárolták” a szép ezüst-, luc-, boróka- s még mit tudom én, milyen fenyőket, s értékesítették. A tuskózáshoz nemcsak éles fejsze szükséges. Ásószerszám nélkül silány volt az eredmény. Mert mielőtt a fejszére sor került volna, körbeástuk a fatuskót, le mélyen, s csak azután kezdtük vágni, farigcsálni. Hiszen ebből a műveletből jószerével csak forgács jutott a zsákokba. Ennek viszont nagy hasznát láttuk, odahaza nem kellett hasogatni. Igaz az, hogy a gyerek egy idő után mindenre ráun. Amíg szüléink elengedtek tuskózni, sőt kezdetben elszöktünk, addig élvezettel forgattuk a fejszét. Ám mikor anyám reggel megjegyezte: — Mehetnél már tuskózni! Ekkor már nem ízlett anynyira a munka. Ám a családban mindenkinek megvolt a maga kötelessége. Az enyém, a legkisebb fiúnak, a fakészítés. Így aztán a tuskózás idővel egyhangúvá, unalmassá, sőt terhessé vált. A fejsze — bármennyire is élesítette ki Szakácsi bácsi, a falunk jólelkű kovácsa — egyre életlenebbé, sőt egyre nehezebbé vált. Idővel gyűlöltük, sőt követ is faragtunk vele, s fél zsák forgáccsal mentünk haza. — Kicsorbult! — mutattuk odahaza a fejszét. — Mert kicsorbítottátok. Szántszándékkal! E tarthatatlan helyzetből a Varga fiúk mentették ki a kéri süvölvényeket. — Ezután robbantunk! — jelentették ki. Imre és Janika túlkorosnak számított köztünk, de mert nem nagyon epekedtek más munkáért, édesanyjuk annyi hasznot nyert belőlük, hogy tűzreva- lóval ellátták a házat. Szükség is volt erre, mert a Varga-ház a falu minden legénye előtt nyitva volt. Szent meggyőződésem, hogy a Varga-ház ajtaján zár se volt, s emlékszem, madzaggal húzható fakallantyú működtette az öreg tölgy aj tót. Ide azért is járt szívesen az ember, mert fullasztóan meleg volt, itt tanultuk meg a kártyajátékokat (csabdlecsacsit és huszonegyet), s valahogyan a rendetlenség és szemét ellenére otthon érezte magát abban a házban az ember. Regina néni szívesen látott minden gyereket, főtt kukoricát adott, s beszélgetett, kérdezgetett. A robbantásos módszer kitűnőnek bizonyult. A lövészárkokban gyutacsokat, gyújtózsinórt szedtünk, körbeástuk a fát, egy fejszefoknyi rést vágtunk jobbról is, balról is, betapasztottuk sárral vagy valamivel, s már rohantunk is fedezékbe. Már a második héten kénytelenek voltunk abbahagyni a Varga fiúk módszerét. S pontosan Vargáék adták hozzá az intő példát. Regina néni egyik szombaton éppen babot főzött, s hát, tömte a robbantott forgáccsal a kis csikótűzhelyet. Éppen új kosár fáért ment az udvar hátsó végébe, a tönkhöz, amikor iszonyatos robbanást hallott. Nem volt szokatlan a robbanás abban az időben, de ez alkalommal fölöttébb gyanús helyről jött. A házukból, méghozzá a konyhából. A látvány iszonyatos és lehangoló volt. A csikótűzhelyből alig maradt valami, a készülő bableves a plafonon, illetve a mestergerendán, a vasfazék pedig darabokban szanaszét. Este engem is elővettek otthon. — Mivel tuskóztok ti, fiam? — kérdezte apám. — Hát fejszével! — Hozd be a fejszét! Akkor már gyanakodtam, s rossz sejtelmek gyötörtek. A fejszét akkor már hetek óta nem élezte Szakácsi bácsi, nyilván a féldeci honoráriumokért sem jelentkezett. Raráth Lajrs
