Kelet-Magyarország, 1979. február (36. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-18 / 41. szám

1979. február 18. Q

KLUBRÓL KLUBRA

Naményi barkácsolók és fafaragók

A vásárosnaményi városijárási művelődési központban működő barkácsklub vezetőjének, Schmidt Sándornak volt némi aggálya, amikor megkértük: mutassa be a

klubot. A szabódás azért is meglepő volt, mert megye- szerte alig hallani hasonló ideje és hasonló színvonalon működő barkácsközösségről. Aztán kiderült: elsősorban

etikai természetű gondjai vannak a klubvezetőnek, melyet így foglal össze:

— Valamikor pár évvel ezelőtt még valóban „tisztán” barkácsklubnak lehetett bennünket tekinteni. Közben egyesekben olyan művészi érzéket fedeztünk fel, amelyet bátorítani kellett. így valamiféle kettősség alakult ki. Egyrészt vannak kifejezetten barkácsolók a klubban, kisbútorokat, gyermekjátékokat készítenek, egyszóval fúrnak- faragnak. Másrészt viszont van néhány olyan klubtag is, aki a fafaragásra specializálódott, művészi kivitelű tárgyakat készít, s ez már inkább népművészeti alkotómunkának tekinthető. Magam is az utóbbiak közé tartozom, s a klubbal az a legfőbb gondom, hogy másokra talán nem marad annyi időm, mint amennyit szeretnék. Sok a fiatal, főleg velük kellene többet foglalkozni.

Aki először jár itt a barkácsolók és fafaragók birodalmában, azt hiszi, eltévedt és valamelyik gyár műhelyében kötött ki. Visít a szalagfűrész, repül a faforgács a kés alól, eszterga áll a sarokban. Körülbelül 60 ezer forint értékű a berendezés, a műhelyt a korszerű művelődési ház egyik szobájában rendezték be. Még arra is figyelemmel voltak, hogy az egyébként ormótlan jószágokat üdezöldre és nyugodt csont színűre fessék — a kellemes színek nyugtatják a szemet.

Dániel Zoltán bácsi régi klubtag. Egyike azoknak a nyugdíjasoknak, akik otthonukban is berendeztek már egy kis műhelyt, a nagyobb munkákat azonban ide hozzák, a művelődési házba. Szívesen mesél legkedvesebb szórakozásáról.

— Van már egy pár éve, hogy az első barkácsmunkát elkészítettem, — hatéves koromban: egy szánkót. Meg fakorcsolyát, mert akkoriban igazit még nemigen láttunk.

— Valamikor nagy vadász voltam. Ha teszek valami díszt egy tárgyra, az leginkább vadászjelenet. Fémberakással is dolgoztam, sőt, kipróbáltam az intarziát is. Ügy van az, hogy összejövünk itt, nyugdíjasok, ráérünk kibeszélni, ki min dolgozik, s egy kicsit még versengünk is, kinek sikerül jobban.

Dániel Zoltán: „Én még soha az életben nem unatkoztam.”

— Leggyakrabban azonban barkácsolással foglalkozom. Például kisbútort, játékot, borotválkozó tükröt készítettem. Egyszóval használatra dolgozom. Mert amiért megizzad az ember, annak nem olyan az értéke, mint amiért csak úgy besétál a

boltba. Meg aztán: a magam gyönyörűségére dolgozom. Figyelje meg, a barkácsolók mind kiegyensúlyozott emberek. Én még soha az életben nem unatkoztam.

Zoli bácsi most lámpát készít, az esztergagépnél pedig Tukacs Attila méri össze az erejét egy félig még formá- latlan fadarabbal.

— Pohár lesz belőle. Ez ugyan már csak dísztárgynak készül, de valamikor csakis ilyenből ittak.

— Tíz egymás mellé rakott mángorlóból is ki tudnám választani, melyiket kinek a keze faragta — annyira megismerjük itt egymást. Valaki mélyebben vés, valaki túldíszít. Én kevés mintát használok, mert ha túldíszített egy tárgy, akkor azt giccsesnek tartom.

— Negyedikes gimnazista vagyok. Az iskolában is van egy intarziaszakkör, sokat tanultam ott is. Van egy nagy álmom: egy akkora intarziát szeretnék készíteni, ami egy lakás 'egész falát beborítja. Aztán ha majd lakásom is lesz, ez lesz a főfalon...

Több, mint hét évvel ezelőtt kezdődött meg a rendszeres munka a barkács- klubban. Időközben a felnőttek tagozata mellett megalakult egy gyermekcsoport is, mindkettőben hetente egyszer tartanak foglalkozást. A gyerekek nevében a hetedikes Koncz Csaba, illetve a nyolcadikos Koncz András és Juhász József számolt be a klub munkájáról. Apró faragott tárgyakat készítenek, ezeket általában saját otthonukban használják is — evőeszköztartót, tékát, tálat. A gyerekek kézügyessége is fejlődik — hasznát vehetik a pályaválasztásnál, emellett

„Sanyi bácsi” gondoskodik arról is, hogy megismerkedjenek azoknak a motívumoknak a népművészeti értékeivel, amelyeket felhasználnak. Szakkönyveket olvasnak a fa megmunkálásáról vagy a hagyományőrzés fontosságáról. Ügy látszik, az ifjak körében hamarabb megvalósul az egyenjogúság: a gyerekklubban két kislány is farag. A felnőtt klubnak egyetlen hölgytagja van, Balogh tanárnő, mondhatjuk, férfias kézzel bánik a vésővel-fával.

A klub öt alkalommal volt már szervezője a beregi fafaragó tábornak. Az utóbbi időben pedig megkezdődött a „beregi műhely” munkája is, azzal a céllal, hogy a megyében élő fafaragók megismerkedjenek egymás munkájával, s ha igénylik, segítséget is kapjanak. Legutóbb Deák Orbán nyugdíjas gyógyszerész és a máris rendkívül tehetséges fiatal juhász, Tar Béla faragott botjai szerepeltek kiállításon.

A klubvezető Schmidt Sándor sok helyre jár kiállításra, sok díjat nyert, tavaly megkapta a kitüntető népi iparművész címet. Szerelmese annak, amit osinál, — ennél többet fölösleges róla mondani. Jelenleg két nagy munkára készül: a megyei

könyvtár számára a Tisza hullámzását faragja ki fából, a naményi Bereg-szállóba pedig egy 6x2 méteres farag- ványt készít.

Baraksó Erzsébet

Schmidt Sándor: „Sok a fiatal, főleg velük kellene többet foglalkozni.” (Császár Csaba felvételei)

□ művelődés és az életmód kapcsolata, kölcsönös feltételezettsége régi keletű. Végső fokon az emberi léttel egyidős. Emlékszem egy beszélgetésre, midőn egyik parasztember azt mondta a másiknak: „Én a jó könyveket azért elolvasom.” Vártam a megfejtést, vajon melyek számára a jó könyvek. Meglepett a felelet: „A gyümölcstermesztésről sok jó könyv jelent meg, ezeket mindig megveszem.”

íme, életmód és művelődés egysége. Emberünk a földet művelve immár önmagát is művelte — hozzáértésben. Mert a változó termesztési tevékenységben magát is változtatni (gyarapítani) kívánta, hogy gyümölcsösében majd bekövetkezzen az áldásos változás. Vagyis a nemes fajták jó termése.

Életmód, művelődés, változás szerves egysége itt egyszerű képletben érvényesül. Ám a változás magának a művelődő embernek a személyében sokkal bonyolultabb. E folyamatnak a segítése már a közművelődés változását is feltételezi.

Tulajdonképpen erről kívánunk szólni. A kérdés így hangzik: megelégedhetünk-e a kultúraterjesztéssel, avagy a közművelődésnek nevelő tennivalója van? A közönségként fejünkre hulló kultúra „áldásesője” megtermékenyíti-e emberi énünket, ha a magunk belső szomjúságával nem szívjuk be, illetve nem hasznosítjuk?

Mindkét esetben évek óta adott a felelet. A kérdést tulajdonképpen a művelődési gyakorlat viszonylagos konzervatizmusa élteti. Az, hogy lassan kap erőre a nevelési szándék érvényesítése a közművelődésben.

Évekkel ezelőtt örvendetesen megnőtt a különböző klubok száma (nem ifjúsági klubokra gondolunk). Ám gyakran ezek a klubok — a művelődés trójai falovaiként — az előadássorozatok hagyományos népművelését lopták a közművelődés újonnan rakott falai közé. Tulajdonképpen az úgynevezett alkotói klubok (amatőrfilm, csillagász, képzőművészeti meg más amatőr klubok) valósították meg lajobban azt az elképzelést, hogy a kultúra befogadója cselekvőén vegyen részt a művelődésben.

Fordított alapállás is van az öntevékeny művészeti csoportok életében. Az, amikor tulajdonképpen csak „cselekszik” (éneklik, táncolják, muzsikálják stb.) a maguk választotta művészetet, ám a műfaj elméleti, esztétikai kérdéseiben alig járatosak.

A szocialista brigádok művelődésében hasonló a gond. A szakmai képzést kivéve a művészeti, tudományos, általános emberi kérdésekben az esetek többségében o kultúraterjesztésnél ragadt meg a munkásművelődés. Nem kizárólagosan, ám zömmel. Elgondolkoztató Maróti Andor kandidátusnak az Akadémia felnőttnevelési bizottságán hangoztatott érvelése: közművelődésünk „ma is a népművelésből örökölt szerkezeti modellt erőlteti, az értelmiséget agitálja, hogy ismerje fel küldetését a kultúra terjesztésében, a munkásokat, parasztokat, alkalmazottakat pedig arra igyekszik rávenni, hogy legyenek ennek a jellegzetesen értelmiségi kultúrának a fogyasztói, látogassák a szellemi kultúrát adó rendezvényeket. Közben nem is gondol arra ez a gyakorlat, hogy a napi munkában termelő ember számára visszás a művelődésben csupán fogyasztóként viselkedni. A puszta jelenlét az igényeiktől, érdeklődésüktől távoleső programokon: elfecsérelt időtöltésnek, luxusnak látszik. Ezt még akkor sem szívesen teszi meg, ha szocialista brigádtagként pontokkal jutalmazzák áldozatvállalását, s azzal bíztatják, hogy majd művelt ember lesz.

Nem csoda tehát, ha ebben a szerkezeti felépítésben a nevelés sorra csődöt mond. A közművelődésben ez ugyanis csak akkor érvényesülhet, ha a nevelés, művelődés mozgalommá, vagyis társadalmi üggyé válik; ha tehát a művelődés nem kötődik kizárólag a rendezvényekhez, nem azok látogatása lesz a cél, hanem az emberek élete válik céllá, a program alárendelt eszközzé. Minthogy a programoknak ezt az adekvátságát csak azok teremthetik meg, akik ismerik az emberek problémáit, szükségleteit, tehát maguk a nevelendő emberek, ezért kézenfekvő, hogy a nevelőtanfolyamok tervezésének, szervezésének sikere is azon múlik, mennyire tudjuk ezt a munkát kollektív üggyé tenni”. (Kultúra és közösség 78/3.)

Hosszasan idéztünk, mert e megállapításban sűrűsödik közművelődésünk lényege. Lényeges hibája és lényeges tennivalója.

N

os, tudjuk a teendőt: nevelő folyamattá tenni a közművelődést. Alárendelni az életmódban gyökerező emberi szükségleteknek, hogy általa a változó ember képes legyen a maga életét is változtatni szocialista létünk adottságai és követelményei szerint. Olyan művelődési folyamatokat próbáljunk éltetni, melyekben a tevékeny önképzés találkozik a csoportos együttműködéssel. Ahol közös eszmecserékben, közös vitákban válik kinek-kinek a tudása „köztulajdonná”. Ahol az egyén (a befogadó) ismerete, élménye, ízlése, értékrendje szem- besítődik, ütközik mások új ismeretével, meg felfogásával, s ebben a külső-belső vitában beépül személyiségébe. Vagyis változtat. Az egyes emberben, a közösségben egyaránt formál, alakít.

B. ü.

A lábtörés

A

z öreg Kulcsár Mihálynak az első hó beköszöntővel eltörött a lába. Szalmát adogatott nagy hetykén, mint valamikor legénykorában, a kazal tetejéről, a fogatos meg rakta a stráfra. Nem valami szépen sikeredett a kocsi, nem tudnak ezek a mai gyerekek se egy becsületes kazlat, se egy formás szalmás szekeret megrakni. Bezzeg azelőtt! A kocsis csak akkor látott hátrafelé, ha felállt, lépett hármat- négyet a kötél mentén visszafelé, s onnan nézhetett csak körül. Három jókora boglyát is elvitt egy parasztszekér, s oly keményre húzták a tetejét, hogy táncolni lehetett volna rajta.

Ezeken dörmögött Kulcsár Mihály — mert ilyen dörmögős természettel áldotta meg a sorsa, — amikor megcsúszott az öreg láb a havas tetőn, aztán a gazdája korcsolyázott lefelé, mint valamikor az urasági halastón látott másokat cselédkorában. Kiálltak a versenylovak istállója elé, s nézték, hogyan siklanak a jégen.

Kulcsár Mihály csak azt érezte, hogy nagyon megütötte a térdét. Aztán állt volna fel, mindig ilyen nagy akaratának ismerték, de most nem

vitte a lába. összecsuklott, mint a dércsípte töklevél.

— Kellett magának újra dolgozni! — dohogott a fogatos, mert ezekben a mai gyerekekben nincs már meg a tiszteletnek szikrája sem. — Azt mondta, hogyha nyugdíjat kap, soha felé nem néz a téesznek.

Ágyat csinált neki szalmából, még a feje alá is külön rakott, aztán letakarta z egészet a bakról való pokróccal, felsegítette Mihály bácsit, s mondta, hogy hazaviszi. Jobb helye lesz otthon, míg kiér a mentő, mint bárhol.

Kulcsár Mihály tulajdonképpen fel sem fogta, hogy eltört a lába. Fájt, de mintha el is zsibbadt volna, és fektében csak a szalma varázslatos aratásillatát érezte, de nem ám ilyen kombájnos üs- sük-össze aratásét, hanem a régiekét, amik gyerekkorában, meg legénykorában történtek. A mai gyerekek már kaszálni sem tudtak rendesen, aki meg meg tudja kalapálni a kaszáját, az csinálhatja két utcának, viszik hozzá, akár a korsót a jó kútra.

— Most biztosan összeszaladnak majd a gyerekek! — mondta a fogatos, és sebes kocogásra nógatta a két lovat.

Ezt kár volt mondani! Jobban fájt talán Kulcsár Mihálynak ez a mondat, mint az egész lábtörós. Mibe bele nem szólnának!

Jönnek, persze, jönni fognak a gyerekek. Kati, meg Vilma, aki az anyjáról kapta a nevet. És Miska, persze, Miska is. Csak ne volnának olyan messze! Barcika, Pest, Algyő... Azt hitte, sose ér oda a vonat. Messze vannak, azért nem jönnek, csak ha valami baj van.

Az orvos percek alatt kiszaladt a házukhoz, mert valaki értesítette, mi történt. Mire a fogatos besegítette Kulcsár Mihályt, már ott állt a bordó autója.

— Ez bizony eltört, Mihály bácsi! Miért kell magának dolgoznia? Hiányzik a pénz?

— Az éppen nem hiányozna, doktor úr, csak ne hívnának annyira.

Hívták? Ugyan, ö ajánlkozott, Vilmának meg azt mondta, hogy állandóan hívják.

— Vilma néni hol van? — kérdezte az orvos. Szokatlan volt a kedvessége, mert egyébként olyan morc, hogy néha kiabál a betegekkel. Jó orvos volna, csak egy csepp kedvesség szorult volna bele.

— Nem tudom — felelte Kulcsár Mihály. — Nyitva az ajtó, szalad a ház, az asszony meg sehol.

— Ügy láttam, a postára fordult be — mondta a fogatos.

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Életmód, művelődés, változás