Kelet-Magyarország, 1979. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-14 / 11. szám
Tájak, korok, múzeumok Á sukorói néprajzi ház Az e vidékre jellemző sárfalú, nádfedeles, háromosztatú „zsöllérház” első szobájában látható ez az 1860-as dátummal jelölt festett szekrény és ringó bölcső. A ház középső helyisége a szabadkéményes konyha. A bejárattal szemben keménycserép tányérok, vizespad, rajta korsók és fazekak találhatók. A konyha bejárat felőli részét a hátsótól elválasztó falon függ az ún. fazekasdeszka, rajta különböző edények és köcsögök kaptak helyet. A képen látható tálak, tányérok, bugyoga korsók — a lakás többi cserépedényével együtt — a megye fazekasközpontjában, Csákváron készültek. Győri Lajos képriportja A sárból rakott tűzhelyen helyezték el a vasháromlábút és más, egykor főzéshez használt használati tárgyat. „1923-ban, nyáron történt, hogy először jöttem Pestre, zsebemben néhány kéziratcsomóval. Azért jöttem, hogy helyet találjak nekik, s yp- lük együtt magamnak is valamelyik újság szerkesztőségében.” — írja Pap Károly „Elindul egy író” című önéletrajzi novellájában. Háta mögött hagyta ekkor már a háborút, a vesztes forradalmakat, az emigráció keserveit, s a vándor-operaénekesi pályát. A soproni rabbi fiának titkos és titkolt vágya, hogy elsőként ő szólaltassa meg a nagy sorsfordulók után a zsidóságot a magyar irodalomban. Jeremiádázó versei azonban nem kellenek az Est-lapok valami szépre, regényesre áhítozó polgári olvasóközönségének. A legendás szerkesztő, Mikes Lajos, lebeszéli átkokat, keserveket szóró verseiről. A kezdő író komor képeket, tragédiákat felvillantó novelláit azonban elrakja asztalfiókjába. Olyan alaposan, hogy az irodalomFILMJEGYZET Huszadik század Bertolucci alkotásának címe kissé hivalkodó. Huszadik század: az elnevezés arra utal, hogy a rendező örömben és eredményben, valamint szennyben és vérben egyaránt gazdag korunk krónikásaként idézi meg a múltat. Pontosabban: azokat az eseményeket, melyek évszázadunkban meghatározó fontosságúak. Ha végignézzük a szokatlan hosszúságú alkotás^ — kellő szellemi frisseség szükséges hozzá, hiszen a vetítési idő közel hat óra —, a szerzői elképzelés igazát konstatálhatjuk. Ez a monumentális freskó ugyanis tényleg a század fő társadalmi mozgalmainak keresztmetszetét tárja elénk, középpontban egyéni hősökkel és különféle csoportokkal, alapvető osztályokkal és az ideológiai harcok fő eszméivel. Sokan úgy vélekednek: a rohanó kor nem kedvez a széles hömpölygésű epikus formáknak. A nyúlfarknyi no- vellára a folyton időzavarral küszködő modem ember hamarabb „ráfanyalodik”, mint a vaskos regényfolyamra. Valójában más a helyzet. Mostanában már a filmrendezők sem tűrik a korábbi kötöttségeket. Hol vagyunk attól, hogy minden egyes mozidarab előírásszerűén másfél órás hosszúságú (nem is olyan régen ez normának számított). . . Senki sem riad vissza egy-egy jelentős alkotástól csak azért, mert annak megtekintése sokáig tart. A Huszadik század kirobbanó hazai sikere legalábbis ezt bizonyítja — azon túl, hogy az úgynevezett politikus filmek iránt megnyilvánuló érdeklődés kifejezője. Egyébként ez is vaskos tévhit, hogy tudniillik a fontos társadalmi problémákat feszegető alkotások nem kellenek a közönségnek. Ennyit a fogadtatásról. És most vegyük szemügyre magát a freskót. A rendezői alapállás — illetve értelmezés — a következő: „Az én belső dialektikám: Olmo és Alfredo, vagyis két osztály szembenállása. Mi, nyugati filmművészek a legmélyebb ellentmondások légkörében élünk. S én farkasszemet akartam nézni ezekkel az ellentmondásokkal, meg akartam mutatni, és talán megoldani is őket, ha csak részlegesen is.” Ügy vélem, a mondatok a Huszadik század megértésének kulcsát adják kezünkbe. A monumentális tabló ugyanis Olmo, a proletár és Alfredo, a földbirtokos-sarj küzdelmeinek folyamatát láttatja — olyan drámai forrpon- tokat kiemelve, melyekben az életvitel és a meggyőződés alapvető különbségét érzékelhetjük. Ahogy a Pravda kritikusa írja: „Bertolucci bemutatja a nép harcának legélesebb mozzanatait a szegénység, az igazságtalanság, a fasizmus ellen, s megismerteti velünk a munkások osztályöntudatának növekedését. A körülmények összefonódásával párhuzamosan feltárul előttünk a földbirtokos család életének krónikája, ezeknek az embereknek erkölcsi degradálódása, elkeseredett kísérleteik aziránt, hogy támaszt találjanak a fasizmusban.” Az olasz művész az élet teljességét hallatlanul sokszínű hangszerelésben szervezi Igaz „film-mesévé”. Bertolucci hol elomlóan lírai, hol kegyetlenül sokkoló, hol ironikusan kötekedő, hol harso- góan pátoszteli képsorokban idézi meg a huszodik század dübörgését. A sztorit egyébként keretjáték fogja közre. Ez a megoldás kissé didaktikus, bár szimbolikus értelme mély. A film végén az ellenfelek ősz öregemberként viaskodnak egymással. Olmo és Alfredo kötélhúzása soha nem fejeződik be — legalábbis addig nem, míg kizsákmányolok és kizsákmányoltak vannak a világon. A Huszadik század néhány jelenete — erről sem szabad hallgatnunk — ellenérzéseket váltott ki a bírálókból. Többen a túladagolt naturalizmust kárhoztatták, mások a „kölcsönzések” létjogosultságát kérdőjelezték meg, olyanok is akadtak, akik a rendezőt a kérdések leegyszerűsítésében találták vétkesnek. Vegyük sorra a vádpontokat. Tény, hogy a Huszadik század egyik-másik epizódjának nézésekor a szemlélő viszo- lyog: ilyen az az epizód, amikor a fasiszta Attila brutális módon meggyilkol egy kisfiút. Az a véleményem, hogy Bertolucci indokoltan kerüli el a „kozmetikázást”: a feke- teingesek valóban ennyire könyörtelenek voltak. Ami a hatásokat — vagy átvételeket — illeti: a rendező nem mások ötleteit orozza el, hanem idéz bizonyos alkotásokból (talán Jancsó Miklós Fényes szelek-jéből is, bár nincs bizonyítékunk arra, hogy ismeri és szereti magyar pályatársa munkáját). Egyébként is: vannak motívumok, melyek számos filmben újra és újra felbukkannak. Miért kell mindjárt „tolvajt” kiáltani? Végül: tagadhatatlan, hogy a figurák jellemzése bizonyos fokig illusztratív, de az is bizonyos, hogy a rendező a magatartások lényegét igyekezett megragadni a történelmi igazság kidomborítása érdekében. Hibátlan film lenne a Huszadik század? Szó sincs róla. Terjengős részletek, fölösleges mellékszálak állják útját az esztétikai élmény teljességének, a mű egésze mégis elismerést érdemlő és tiszteletet parancsoló. Bertolucci — s elsősorban emiatt szólhatunk teljesítményéről dicsérettel — a Szellem és a Szerelem hatalmát hirdeti filmjében, egy olyan korban, amikor a nyugati vásznat elborítja a vigasztalan káosz és a lehangoló pótcselekvés áradata. Lehet, sőt kell vitázni a Huszadik század-ról, egyvalami azonban vitathatatlan: a mű kiemelkedik a mostanában látott filmek közül. Eszmeiségével és eszközeivel egyaránt. Veress József A meg nem alkuvó próféta történészek csak Mikes halála után negyven évvel bukkantak rá ezekre a korai novellákra. Jórészük így csak most látott először napvilágot. Lírikus alkatát Pap Károly novelláiban sem tagadja meg, prózai írásait is a poézis hatja át. Novelláiban — kortünetként is felfoghatjuk — sok az esett, szomorú, sorsának korlátái közül kitörni nem tudó ember. Az író sohasem lekezelő, jobb esetben szánakozó módon ír róluk, hőseivel mindig azonosulni tud, hiszen ezeket a sorsokat valamilyen módon ő is megélte. Jó példa erre a „Libák” című, önéletrajzi ihletésű elbeszélése. Míg szülei, testvérei élete a szűk közösség, a hagyományok megszabta normák között mozog, addig az ő napja „izgatott, szüntelen bámészkodással”, szíve keresgélésével telik. Az önállóságra született alkotó ember örök lázadása ez a társadalom bénító, megcsontosodott szokásai ellen. Az „Ahasvér elbeszélése” a középkor óta bolygó zsidó legendájának továbbmondá- sa, a szuggesztívebb hatás kedvéért egyes szám első személyben. A novellában álomszerű lebegések váltják egymást az önvallomással, az emigránssors testi-lelki gyötrelmeinek megjelenítésével. Pap Károly dacosan vállalja származását abban a korban, amelyben ezt hirdetni politikai és művészeti szempontból egyaránt „kényes” volt. A származás öntudatos vállalása és hangoztatása azonban nem téveszthető össze nála a cionizmussal. Ellenkezőleg. Szűkebb közösségéhez való viszonyát ő maga így határozza meg: „zsidótlan zsidó”. Gyötrelmeket, szenvedést azért vállal Ahasvér-Pap Károly, hogy egzisztenciális gondjai közepette is megmaradhasson „kiválasztottnak”, igazát spekuláns megfontolások nélkül hirdethető művésznek. Egy másik elbeszélés, az 1935-ben írott „Kaland” az embernek önmagát minden^ áron megmutatni akaró vágyát példázza egy negyven- három éves koráig természetes vágyait elfojtó leány esetében. Három korai novella: „A terméketlenség itala”, „Interjú egy öregasszonnyal”, „Mic, a de”, a stíluskeresés dokumentumai, egy-egy ábrázolásmóddal való próbálkozás. A magzatelhajtó bába jogos bűnhődéséről, a sokgyerekes özvegyről, az üres zsebű kávéházi vendégről szóló történetek érthetően nem tetszettek a borzalmakat, programokat átélt, a kezdődő gazdasági válság légkörében élő polgároknak. Pap Károly azonban — mert művész volt — nem tudott az olcsó románc hazug világába menekülni, valóságábrázoló hajthatatlanságában egyre el- tökéltebb lett. A negyvenes évek elején a Magyar Csillagot szerkesztő Illyés Gyulát idézem: „Nyilvánosság elé lépni most? Csak olyan írásművei volt hajlandó — s azzal is falragaszon —, amely után mindkettőnket nyilvánosan agyonlőjenek.” A kis kötet remélhetőleg nemcsak az irodalomtörténészek örömére szolgál. Petrányi Ilona, a válogatás sajtó alá rendezője így ír: „Legszívesebben azoknak ajánlanám olvasmányul, akik Pap Károlyt már ismerik, és szeretik. De hiszem, hogy az az olvasó is, aki ezekben a novellákban „találkozik” majd először Pap Károllyal, talál közöttük olyanokat, amelyek felébresztik kíváncsiságát, s kedvet adriak neki az igazi „csúcsok”, a Megszabadítottál a haláltól és az Azarel meghódításához”. Kívánjuk — így legyen! (Pap Károly: A fölbukkanó ember, Magvető, Budapest) Tóth István KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. janüár 14.
