Kelet-Magyarország, 1979. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-14 / 11. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET KLUBRÓL KLUBRA Táncosok között — Sport a versenytánc vagy pedig szórakozás? Avagy inkább a művészeti csoportok közé soroljuk a versenytáncklubokat ? Ha ön, T. Olvasó ismeri az alább kivetkezőket, kérem, nézze el a laikusnak a rácsodálkozó érdeklődést. De én még sosem láttam versenyszabályzatot, amely a táncról szólt... „A társastánccsoportok tagjai a versenytáncokat egész éven át rendszeres képzés keretében gyakorolják. A társastánccsoport minden tagjának kötelessége, hogy a versenyszabályzatot betartsa... valamint szakmailag és politikailag állandóan képezze magát. A versenyre való nevezéseket a táncklub vezetősége juttatja el a rendező szervhez. A következő versenyosztályokat különböztetjük meg: D osztály II. és I. fokozat, C, B, A és S (Sonder classe) osztály ...” — és így tovább. Akárcsak egy sportegyesületben ... meg kell tanulni az alapokat, a mozgást, a technikát, csak éppen lazábban, könnyedebb formában, mint a hagyományos versenytáncoknál. — Akkor hadd kérdezzek tovább: mik a hagyományos versenytáncok? Csak hézagos elképzeléseim vannak erről: láttam legutóbb a szombathelyi táncversenyt a tévében ...» — Az angol keringő, a bécsi keringő, a quickstapp, a csacsacsa, a tangó, rumija, slowfox, csárdás és így tovább. összesen tíz tánc. File Ferenc. — Lili néni tánciskolájába jártam annak idején, s ő szólt: volna-e kedvem átjönni a klubba. — Én is tánciskolából indultam, Szakács Balázséból. Ott is „reklámozták” egy kicsit a versenytáncot, akkor hallottam először erről — teszi hozzá Fekete Tibor, aki harmadik éve táncol Szerényt Ibolyával. Feri a SZÁÉV normása „civilben”, Tibi pedig autószerelő az ÉPFU-nál. S ha már a foglalkozásoknál tartunk: Bak — Nehéz eldönteni... Ez is, az is. Mi leginkább az utolsó meghatározást szeretnénk. — Bak Júlia kicsit kedvetlenül legyint, látható: nemigen kényeztették el a nyíregyházi versenytáncklub tagjait az általuk várt megszólítással. — Az országban harmincegy ilyen csoport dolgozik mint a mienk, csakhogy általában jobb körülmények, nagyobb megbecsülés közepette... Én magam tizenegy esztendeje kezdtem a táncot, s azóta hűségesen végigkísértem a klubunkat — fénykorában és a mélypon- ton egyaránt. Mert sajnos, mindkettőről beszélhetünk. • A nyíregyházi Honvéd utcai művelődési házban be- szélgettünk a táncklub néhány tagjával, egy próbát zavartunk meg. Igaz, nem telt meg a terem a klub tagjaival, de akik eljöttek, szorgalmasan gyakoroltak. Csa- holczi Valéria apró szoknyája végigpörög a félrehúzott székek sora mentén, a karcsú lány kecsesen hajlong partnere. File Ferenc karjában. Csiszolódik az összhang. (Mikita Viktor felvétele) ■— Pillanatnyilag ott tartunk, hogy most kezd újraéledni a klubunk. Kátainé Kun Ildikó készít számunkra két koreográfiát, plusz mi magunk is egyet. Ha ez a három elkészülne, és megtanulnánk, lehetne szó önálló bemutatkozásról. Nagyon szeretnénk indulni a miskolVali és Feri összeszokott mozdulatokkal mutat be egy táncot. Vali és Julika irányítják jelenleg a klub munkáját (ideiglenes oktatói engedély- lyel), mivel sikereket értek él az elmúlt években. — Ebből a klubból milyen minősítésig sikerült eljutniuk a tagoknak? — Nekünk B osztályú minősítésünk volt Czucor Ferivel — mondja Bak Júlia. — Ebbe az osztályba kerültünk hat évi együtt táncolás után. Aztán Ferit elvitték katonának ... Ez talán nem is lett Júlia a tanárképzőn tanszéki előadó, Csaholczi Vali pedig a NYÍRTERV műszaki rajzolója. Váltottunk néhány szót a klub egyik legfrissebb tagjával is: Czinke Istvánná mindössze pár hónapja kezdte. — Valitól hallottam, hogy indul ez a formációs tánc, s mivel nagyon szeretek tán- colni-mozogni, jelentkeztem. Sokan jöttek az utóbbi hónapokban, de legtöbbjük egy-két próba után elmaradt a klubból. — Sajnos, nem számoltak azzal, hogy sok-sok munka eredménye a jó tánc... — teszi hozzá Bak Júlia. — Sokan szeretnének jól táncolni, de nem mindenki szánja rá az időt és fáradságot. Czirikéné egyébként két és fél éves kisfiával gyesen van, és mint nevetve mesélik: gyakran elhozza a próbákra a fiúcskát, akit be-bevonnak a bemelegítő gyakorlatokba. Később megállnak, és szapora szusszanásokkal adják tudtul: nem könnyű dolog ez. — Sokan jelentkeztek a hirdetésre, de kevesen ragadtak meg köztünk — magyarázza körül mutatva Vali. — Most ugyanis mint formációs táncklub működünk, s ez sok fiatalban téves elképzeléseket keltett. Van Mátészalkán egy úgynevezett modern tánccsoport, azt hitték többen, hogy itt is ez indul ! Távolról sem akarom lebecsülni a szalkaiakat, hiszen nyugodtan indulhatnának egy formációs táncversenyen — de mi mást akarunk... — Formációs tánc? Mit kell érteni ezalatt? — Hát, igen, ezt már sokan kérdezték... Sajnos, a felhívásunkban nem volt módunk pár sorban leírni, miről is van szó. A formációs táncklubban tulajdonképpen a valódi versenytánc alapozása folyik ... Azaz: Itt is volna baj, de elment az oktatónk, Maresch Lili néni, s ez már igencsak megviselte a klubunkat, a munkánkat. Pedig hetvenháromban országos döntőn táncoltunk Ferivel, és nem is vallottunk szégyent: a döntő utolsó fordulóján is parkettra léphettünk, ami nem kis dolog... — Én kevesebbre vittem, de az is igaz, hogy jóval később kezdtem a versenytáncot — folytatja Vali. — 1973-ban kerültem a klubba, és partneremmel C-kate- góriát értünk el. Annak idején egy hirdetésre jöttem a klubba, és meg is ragadtam. Pedig nem volt könnyű a kezdés: File Feri akkor már minősített táncos volt, én lettem az új partnere — utol kellett érnem, hogy jól menjen együtt a tánc. — Én hatvankilenctől táncolok — folytatja a partner, ci formációs fesztiválon, de addig még rengeteg a tennivaló. — Mivel nincs oktatónk, és másutt is vannak hasonló gondok, a Népművelési Intézet idén tanfolyamot indít, mint értesültünk. Ketten mennénk, én és Vali — mondja Bak Júlia. — Soksok tanulnivaló vár ránk, de feltétlenül szeretnénk elvégezni. Kár lenne, ha a most ígéretesen induló kis közösségünk felbomlana, s ezt csak úgy lehet megelőzni, ha folyamatosan, hozzáértéssel dolgozunk... Fölcsendül a zene, fölsorakoznak a táncosok, utasítások hangzanak, aztán a ritmusra mozdulnak a testek... Folytatódik a próba. Van, aki még csetlik-botlik, van, aki rutinos mozdulatokkal lép, ám lassacskán csiszolódik az összhang. Tarnavölgyi György Az ötödik iksz és környéke A z ember, úgy az ötödik iksz táján, mind gyakrabban töpreng el a végesen és a végtelenen. Az idő és a tér, a világ végtelensége, az ember és a lét, az élet végessége mind feloldhatatlanabb talány számunkra, és tuda- tunk is mind lemondóbban veszi tudomásul a véges és végtelen e bennünk rejlő anakronizmusát. Az idő, amely a gyermekkorunk táján nem jelentett mást, mint két pont közti távolságot, min fogalmat, amely összeköti a tegnapot a mával és biztosan elvisz a holnaphoz, most valamiképpen más meghatározást kíván. Annak idején — tíz-e, vagy húsz éve? — ha arról olvastunk korosztályombéli- ek, hogy valaki száz, vagy százhúsz évig élt, számunkra nem jelentett többet, mint egy érdekes hírt. Most odakacsintunk saját születésünk évszámára és a matuzsálemi kort idéző számra, aztán összeadunk, kivonunk; mennyi a még, menynyi a lehet? Az életrajzokban, származzanak azok nevesektől, vagy csak névvel bíróktól, ha olvasunk, tallózunk, minduntalan kiszámoljuk: néki mennyi méretett ki az időből? Az ötödik iksz és környéke — nem kell a Neandervölgybe visszalátogat- nunk — még születésem táján, tehát az én életemben, a mi életünkben is, ha nem éppen matuzsálemi kort, de legalábbis tisztes kort jelentett. Valamiképpen az átlagéletkort. Ennyire számíthatott általában az ember, amikor megszületett. Most .azt olvasom, hogy az Egészségügyi Világszervezet szerint ma az ember 60—75 éves koráig tekinthető öregedőnek. Nem öregnek! Csak öregedőnek. Természetesen : általában. De konkrét igazság az, hogy hazámban is, az elmúlt három és lassan fél évtized hatására az átlagéletkor meghaladta a 70 évet. Aki most születik, az csak a jelenlegi társadalmi, egészségügyi, kulturális, civilizációs körülményeket is figyelembe véve, bízvást számíthat arra, hogy megéri a kort, amely a mai vélemények szerint még csak az öregedés kora. És nem az öregségé. Így az ember — bízom benne — kétharmad élete alatt egy nem- zedéknyi időt nyert az életnek! Fél évszázad alatt majd negyedszázadot! Tudom jól, hogy sok ösz- szetevője van az emberi élet meghosszabbodásának. Nem hiszem, hogy az emberiség átlagéletkora — pedig ebben benne van az indiai pária és a svéd polgár élete is — azért kapaszkodik csak mind feljebb és feljebb az idő végtelen fáján, mert ebbe az átlagba beleszámítandó a szocializmus társadalmi rendje óvta és gondozta „tábor” minden állampolgára is. Bár ezt nem kiemelni, oktalanság lenne. Nem hiszem, hogy ma csak azért élheti meg dédunokáját is mind több egykoron még nagyapának sem megélt embere korunknak, mert az egészség- ügyi kultúra, a gyógyítás tudománya és a tudomány gyógyító alkalmazása lenne a domináns ebben. Még akkor sem hiszek e két és több más kisebb — bár kétségkívül hatással bíró — tényező kizárólagosságában e téren, ha tudván tudom, hogy mit jelent a higiéné, hogy egyetlen fertőzött ásott kút tízeket, százakat betegíthet meg, vagy éppen ölhet is meg, s ha azt is tudom, hogy az emberiség élete során nem a tudás vi- zét, de a halál mikrobáit itató effajta ásott kutakkal vette magát körül szó szerint is, meg képletesen is. Amit hiszek és amit tudok, amit nem abszolutizálok ugyan, de aminek vitathatatlannak tartom az elsőbbségét e kérdésben: az a béke. Ennek az évszázadnak két világháborúja, amelyből elsősorban a második már nem kímélt csecsemőt és aggastyánt sem —, majdnem a neandervölgyi ősember átlagéletkorára szorította vissza az emberiség átlagéletkorát Nem merült fel semmiféle világszervezet statisztikájában még a gondolata sem arínak, hogy vajon mennyi az emberiség várható életkora, mikor kezdődik az öregedés. Az ember, ha megélte a másnapot, akkor tartósan életben maradottnak volt tekinthető — valamiféle ilyes megállapítást lehetett volna tenni a háború és a háborúk idején egy akkor, a mai formájában még nem létező, képzeletbeli egészségügyi világszervezet részéről. Az a kegyetlen tréfa, hogy a koncentrációs táborban arra a kérdésre vá- laszoló fogolynak, miszerint hány éves, és hogy ő negyven lesz, hogyan vágta oda gúnyosan az őr, á, még hogy lesz. . . egyáltalában nem volt tréfa Csak kegyetlen igazság. Olyan igazság amelynek létét a nácizmus garantálta. De ne kanyarodjunk el, marad- junk az egészségügyi szervezet megállapításánál. Eszerint még jócskán van időnk, ha erőnk, egészsé- günk adja, hogy elérjük az öregedés kezdeteit, mi: hn- szonnyolcasok. És környékiek! Ha erőnk egészségünk és — békénk adja. G yűlölöm a neutron- bombát. Igaz, semmilyen bombát nem szeretek, de ezt a neutront most különösen nem. Mert mindig elképzelem, és magam előtt látom is, hogyan lesz belőlem egyetlen pillanat alatt semmi. Hogy miért jutott eszembe éppen és most a neutronbomba ? Mert az ember, úgy az ötödik iksz táján, mind gyakrabban tűnődik el a végesen és a végtelenen. Mert a múlandóság is lehet emberi. És embertelen is. Gyurkó Géza Á z artista felugrott a csillárra, három ford- szállót csinált, aztán spárgába lezuhant. Amikor felállt, azt mondta: — Formában vagyok. — Óriási formában vagy — mondta az asszony, és megcsókolta, és hozzásimult. Imádta a férjét. Az artista felöltözött, kala- pott vett, és elindult a felvételi irodába. Amikor bement a nagykapun, levette a kalapját, amikor bement a kis ajtón, köszönt és meghajolt: — Kérem szépen... az igazgató ... úgy tudom, a következő produkció... A titkárnő, aki valamikor lovarnő volt, egy párnázott ajtóra mutatott. — Bent — mondta, aztán felugrott az aktatömegre, ami olyan magas volt, mint egy ló. Az artista megkopogtatta a párnázott ajtót, de a párna nem kopogott. Illetlen dolognak tartotta, hogy az ajtón kopogás nélkül lépjen be, kiment az utcára, és beugrott az ablakon. Amikor talpra esett és mosolygott, látta, hogy az igazgató egy nagy asztalnál egy kis, karikalábú emberrel sakkozik. — Jó napot — mondta halkan az artista, és meghajolt, és meghajolva maradt. Az igazgató nem látta, nem hallotta az artistát, csak a bástyája mögött sakkozott. Az artista csendben kiH. Barta Lajos: Sakk egyenesedett, és leült a sarokba. Másfél óra múlva felugrott az igazgató, röhögve öss'ze- döntötte a sakkfigurákat, örömében a karikalábú mellét bokszolta, és kiabált: — Elvesztette, barátocs- kám ... hahá !... elvesztette, barátocskám, hoz egy üveg konyakot! A görbe lábú ember elment, hozott egy üveg konyakot. Amikor ittak, és az igazgató a sarokba, a szemétkosárba akarta dobni az üres üveget, meglátta, hogy a szemétkosáron az artista ül. — Maga mit akar?! —kérdezte. Az artista felállt, meghajolt, úgy maradt, és azt mondta: — Kérem szépen, én szeretnék ... a következő produkció ... Az igazgató felugrott egy falóra: — Mit tud? Az artista mosolygott, felegyenesedett, ledobta felsőruháját, felugrott a csillárra, három ford-szaltót csinált, aztán spárgába lezuhant. Az igazgató a falovon elhúzta a száját: — Magasabbra nem tud? Az artista összeszorította a száját, hogy ne sírjon, hóna alá csapta a ruháját, és elment. Sietett haza, gyakorolni, hogy magasabbra tudjon ugrani. Amikor már a csilláron is túlugrott, egészen a plafonig, és lefelé négy ford-szaltót csinált, azt mondta a feleségének: — Cseréljük el a lakást. Tudom, hogy anyagi áldozat, de nekem magasabb mennyezet kell. A felesége megértette a kérést, megcsókolta az artistát, hozzásimult, és elcserélte a lakást. Az artista szorgalmasan gyakorolt, már az öt métert el megugrottá, amikor megint kéréssel fordult a feleségéhez: — Tudom, hogy anyagi áldozat, de nézzük meg az új produkciót. Meg akarom nézni, mit tudnak a többiek. A felesége megint megértette a kérést, megcsókolta az artistát, hozzásimult, és megnézték az új produkciót. A karikalábú ember benne volt a produkcióban. Nem csinált semmit, csak bothóc- sapkában a görbe lábát mutogatta. A közönség azért röhögött. Az artista nem szólt semmit, csak elhúzta a száját, és 1979. január 14.
