Kelet-Magyarország, 1979. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-21 / 17. szám
1979. január 21. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Kiskapuk helyett A PÁRTSZERVEZETEK e hetekben adnak számot róla: mit tettek a tavalyi tervek, gazdasági célok teljesítéséért. A beszámoló taggyűlések egyik rendeltetése ugyanis, hogy minden egyes párttag, tisztségviselő magatartását, munkáját minősítse. A mérleg egyik serpenyőjében a követelmények, a másikban a végzett munka; egyszóval a vállalás és a teljesítés szembesítésére készülünk. Az értékelések konkrétságuk, személyhez kötöttségük révén természetesen más és más képet mutatnak majd. Egy dolog azonban bizonyos: valamennyi pártszervezetnél felvetődik a kérdés; hogyan lehetne a politikai munka eszközeivel hatékonyabban segíteni a gazdaságpolitikai célok elérését? Mind a személyek, mind a szervezetek munkáját olyan szempontból kell tehát szám- bavenni; mit tettek, milyen politikai hatást értek el? Eddig is követelmény volt, hogy ne a gazdasági tények, adatok puszta felsorolásával, a vállalat, vagy az üzem eredményeinek hangoztatásával, a nehézségek, sajátosságok ecsetelésével „minősítsenek”. Mégis nagyjából e körül zajlottak az értékelések. A gazdasági és politikai munka kölcsönhatását sok helyütt úgy egyszerűsítették: ha jók a gazdasági mutatók, akkor ez a politikai tevékenységre is vonatkozik. És fordítva is: az alacsony teljesítmények, elmaradások a politikai munka gyengeségeire utalnak. Az összefüggés persze kétségtelen. Ám adott időszakban és körülmények között lehetnek pozitív és negatív irányú eltérések. Ezért a politikai munka eredményességét, hatását külön is és főleg másként kell nézni. Ez természetesen nehezebb, mint a termelési folyamat számokkal kifejezhető mérése. Az eredményességhez nélkülözhetetlen a rend, a fegyelem, a munkások és vezetők közötti elvi viszony, az igényesség, az új iránti fogékonyság, a szüntelen érdeklődés és figyelem mások tevékenysége iránt is. Abban ugyanis, hogy ki miként dolgozik, nem egyedüli mérce az erőfeszítés, a törekvés, a múlthoz viszonyítottság. Hogy az ország szükségleteit, a lakosság sokirányú és növekvő igényeit kielégítsük, termel- vényeinket el is kell adnunk. Elismerjük vagy sem, tetszik vagy sem, gazdálkodásunk, termelésünk minősítése nemzetközi mércével történik. Azért érdemes újra és újra felhívni erre a pártszervezetek figyelmét, mert az tapasztalható, hogy egy-egy időszak vagy követelmény teljesítésének elbírálása még mindig mennyiségi, még mindig formális. És ez a meny- nyiségi szemlélet nem kis mértékben tartja hadállásait azokon a területeken is, ahol pedig politikai minősítésekre lenne szükség. Az értékelésekben, beszámolókban többnyire arról kapunk képet: hányán tanulnak, hány párttagot vettek fel, hány százalékra‘teljesítették a tervet, hány szocialista brigád van, s milyen a naplójuk, hány párttagnak van megbízatása stb. A KÖVETELMÉNYEK és a valóságos folyamatok szinkronja azt igényli, hogy ne csak szóban helyeseljük a munka érdemi, kritikus értékelését, hanem a gyakorlat is aszerint történjék. Mi tagadás, ez idő szerint jelentős az eltérés. Vannak — mindnyájunk által elfogadott — jó elveink, határozataink, és egy esetenként másfajta gyakorlatunk. Elég csak utalni rá, hogy a ma alkalmazott számítások szerint a vállalatok szinte mindegyike jól dolgozik. Elismerésként sokan kitüntetésieket, dicséreteket kapnak. Többi között olyan elnevezésűeket is, hogy „Kiváló Vállalat”. A kitüntetés ott a gyárkapun, a tanácsteremben vagy az igazgatói irodában, miközben a munkahelyeken elavult módon dolgoznak, eladhatatlan, drága termékeket gyártanak, időről-időre halmozódnak a megoldatlan problémák, növekszenek a gazdasági feszültségek. És a népgazdaság egészében kritikussá válik a gazdálkodás egyensúlya. A józan ész tiltakozik az effajta — enyhén szólva — kétarcúság ellen és felteszi a kérdést: miért kiváló egy vállalat? Nyilván nem akkor és azért, mert az emberek tízezreinek munkát ad, mert nagy hagyományokkal rendelkezik, mert rendkívüli ember mondjuk az igazgatója. Hanem azért, mert terményeit szívesen vásárolják itthon és külföldön egyaránt. Ez a norma: előbb vagy utóbb ehhez kell igazodni. NEHÉZSÉGEKEN KESEREGNI vagy csökkenteni a magas követelményeket azért veszélyes, mert így elodázzák azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek a gazdálkodás minőségi oldalának fejlesztéséhez. , A gazdálkodás megújuló vagy kiújuló sebei láttán többen hamarosan „rendőrért” kiáltani, ilyeténképpen: „szigorítsák a jogszabályokat”. Szükség lehet erre is — meg is történt, vagy igen hamar sor kerül rá. De nem ez az egyedüli megoldás, ez kevés az eredményességhez. A közgazdasági szabályozók, a rendeletek, előírások ha mégoly nagy horderejűek is, nem csodaszerek, nem automatizmusok. Ezt is, mint minden egyebet, emberek alkotják, s emberek juttatják érvényre. A szemléleti, tudati tényezők — amelynek alakításában, fejlesztésében minden pártszervezetnek elsődleges a szerepe — éppen azért nemcsak a követelmények megfogalmazásánál, hanem a végrehajtásban is döntőek. És egyáltalán nem azért, mert ezt sokan, sokszor kinyilat- kozzák, hanem mert a normák, követelmények mindaddig üres szólamok, amíg ki- sebb-nagyobb tettekben testet nem öltenek. FELADATAINKAT csak úgy tudjuk megoldani, ha kesergés és „kijáró emberek”, kiskapuk keresése helyett a szó nemes értelmében dolgozunk, az eddiginél jobban gazdálkodunk. A normákból ezáltal lehet valóság — más kiút nincs. B. M. TÉL Á TISZÁESZLÁRI MAJORBÁN Munka van mindenütt Bekerített minket a tél. A madarak gyászvitézei, a szót- lan varjak is, a zuzmarás nyárfák csúcsára ülnek, fáznak talajközeiben. Csurilla János traktoros viszont mondja az áldást, talán arra gondol, ha más nem, a kiadós szitkozódás felmelegíti. Miért zúg? Eeküdjek a hóra — mondja — úgy javítsam ezt a dögöt? A dögnek becézett monstrum a 245 lóerős Rába Steiger — kettő van belőle — nem fér be a téglafalú, fűthető műhelybe. A traktorosokat — Csurillán kívül, Bellái Andrást, Kiss Miklóst — a vasvázas szín alatt fólia lengi körül, és ha ragad az ujjuk a villáskulcs hideg acéljához sűrűn huhoznak, leheletük páráját küldik a tenyerükbe. Pásztor János takarmányért érkezett Csapágyak százezerért Valaki jött és mondja, miért nem tesztek a falra hőmérőt, túlfűtitek a csarnokot. 17 fok a hideg árnyékban. Bellái nem szívesen mászik a gépre, hogy leszerelje a légszűrőt, inkább azt beszéli el; szántani mégis jobb, pedig 24 óráznak. Van úgy, hogy hétfőn kimegy a határba és csak csütörtökön látják újra otthon. Nagy a tiszaeszlári Kossuth Termelőszövetkezet, 4700 hektár, van rajta munka, de most üres és fehér. Mutatnak a traktorosok egy dérlepte tárcsát. Nézem, hogyan csináltak egy újítást. Magyarázzák, hogy új csapágyakat szereltek rá, mert tavaly nem kevesebb, mint 100 Hagyjuk a szerelőket dolgozni, fázni. Nagy a major. A gépszíneken kívül ott van a dohánysimító — a kovácsműhely, a gátter, a szakosított tehenészeti telep, a sertéstelep. Mozgás, munka van mindenütt. Az 59 lapályfajta anyakocára rácsodálkozunk. Valóságos gőzfürdőt vesznek, mert disznó eszükkel rátaláltak az ősszel kupacba hordott, gödröt kitöltő kukoricaszöszre — tisztításkor keletkezik. A szösz befülledt 20—30 fokos meleggel hevíti a kocák hasát. Pergel Pál az anyaállatok vigyázója időközönként megzavarja az idillt: meghajtom néha őket — mondja — mert járni kell nekik. Jártunk a tehenészeti telepen is. Az ajtók mindenütt zárva, hiszen nincs központi fűtés, csak a jószág termel ■ némi hőt. Ajler András szervizelő narancssárga kabátban dolgozik, kijelenti: tartja magát az idő. Mi is tudjuk. Azt is: három elmaradt tél hidegét hozta ez a január. „Háromszor is bederesedtem" Be a telepre úgy mentünk, hogy a kapusszobára rá se Pergel Pál az anyaállatokra vigyáz ezer forintot költöttek csapágyra. Ez jó lesz, esküszik Csurilla, Bellái meg közli, a régi csapágy darabja 2800 forintba került, ez amit most szereltek fel, csak 760. Egy tárcsán 20 csapágy van a megtakarítás 40 ezer forint. De a tartósabb csapágyakkal még több lesz. A könyvtáros kis vékony, ‘keszeg emberke volt. Munkahelyén, a csupa üveg városi könyvtárban társai nem nagyon kedvelték szótlah, mogorva természete miatt. Munkájára azonban nem lehetett panasz, a keresett könyvet a föld alól is előkerítette. Talán ez is közrejátszott abban, hogy kollégái, jobbára fiatal, kényelmes lánykák, asszonykák, nem szívesen álltak vele szóba. Már több mint három hete feküdt a kórházban gyomorfekéllyel, de a feleségén kívül felé sem nézett senki, ö azonban szorgalmasan látogatta a beteget, már csak azért is, mert kis bűntudatot érzett, hogy férje kórházba került. Egy évvel ezelőtt ugyanis még mindketten egy isten háta mögötti, kis Tisza menti faluban tanítottak. A férfi remekül érezte magát, az asszony azonban minden este arról panaszkodott, itt nem lehet élni, ő ebbe belepusztul. Hiába volt a szép, fürdőszobás lakás, ő a városba vágyott, képtelen volt megszokni a falut. Nem is maradtak tovább egy évnél. UM ■■ I ■■ mm m jr f jr f Különös ajanaek Az asszony könnyen kapott állást, testnevelés szakos volt, férje azonban, aki humán szakot végzett, csak a könyvtárban tudott elhelyezkedni. Oda is mennyi utánajárással! Hányszor elátkozta már azt a pillanatot itt a kórházi ágyon, mikor beleegyezett, jönnek, jó lesz az albérlet is. „Ki tudja, lesz-e még valaha egészséges ember belőlem” — gondolkodott, mikor az ápolónő jelent meg az ajtóban, levelet hozott. „Ki írhatta ezt?” — nézett nagyot a könyvtáros, mikor kézbe vette a levelet. Lőrinc Karcsi, nézte a feladó nevét.” „Megtanult volna levelet írni?” — mosolygott, hiszen mikor megismerte a kisle- gényt, az már másodikos volt, de még a betűket sem ismerte. Furcsa egy gyerek volt ez a Karcsi. Esze vágott mint a borotva, de tanulni soha nem tanult. Igaz, otthon több verést kapott mint kenyeret, apja, anyja elitta volna talán házuk elől a kerítést is, ha lett volna nekik ilyen. A fiúnak egyetlen pár lábbelije volt, egy ócska gumicsizma. Az egyik lucskos, téli napon piros arccal állított be az iskolába Karcsi. Szótlanul leült a helyére, s alig várta a szünetet. Akkor a kályha mellé telepedett, rázta a hideg. — Beteg vagy Karcsi? — kérdezte a könyvtáros, aki éppen napos nevelő volt. A kisfiú nem szólt semmit. — Hát neked lyukas a csizmád, nem érzed? Húzd csak le, és szárítkozz meg! A kisfiú szótlanul engedelmeskedett, kilépett a csizmából. Meztelen lábáról kövéren csepegett a sáros hóié. — Neked még zoknid sincs? — csúszott ki a nevelő száján a meggondolatlan kérdés. Néhány nagyszájú kölyök gúnyosan felkacagott. — Csend! — csitított a tanár, s a szemközti lakásába szaladt. Két pár, alig viselt zoknival tért vissza. — Húzd fel! — mondta a kisfiúnak, aki szégyenkezve bár, de elfogadta az ajándékot. „No lássuk, mit írtál Karcsi,” — bontotta szét a kockás füzetlapra írt levelet. „Kedves tanár bácsi” — olvasta. „Hallottam, hogy beteg, s küldtem egy szép levelet. Tessék gyorsan meggyógyulni. A levél benne van a borítékban a Tisza mellől való.” A könyvtáros nem értette, miféle Tisza mellől származó levélre gondol Karcsi, hiszen amit küldött, az egy közönséges írkalap volt. Csak sokára, vagy két hét múlva vette észre, valami szárazon csörög a borítékban. Valóban levél volt, egy gyönyörű, egészséges tölgyfalevél, a kis Lőrinc Karcsi legféltetebb kincse. Balogh Géza köszöntünk. A lovas fogat, a trágyával rakott pótkocsik láttán most mégis megálltunk. Pásztor János Basha- lomról — 8 kilométerre ott van a szövetkezet másik telepe — takarmányért jött. Ide- felé a tagok háztáji hizóit hozta, most abrakot visz. így zajlott a beszéd: — Korán indult? — Hajnalban ötkor. — Nem fázott? — Háromszor is bederesedtem. — Sok disznót hizlalnak a tagok leadásra? Ez megy itt, meg a marhahízlalás. Eredményes év után Az emberek dolgoznak. A tél — ritka vendégként szigorral uralkodik, de fütyülnek rá. Az élet nem állhat meg, múlnak az órák és az a fontos, ne üresjáratban peregjenek a percek. Egyébként ha már Tiszaeszláron jártunk, Tóth Bertalan főkönyvelőre is rányitottunk. Az irodában is szorgos a munka, mérleget vonnak. Az adminisztráció főnöke kedvező képet ad: összességében eredményes volt az elmúlt év. A negyvenöt mázsás búzatermést, a 321 mázsás cukorrépát említi, de azt is, a tavalyi kukoricaterméstől volt már jobb. A számok sorolását aztán egy párbeszéd szakítja félbe. Valaki kérdezte, hogy is lesz a nyugdíjbame- nőkkel. Megvitatták; a nyolc új nyugdíjast megvendégelik, megajándékozzák. Ez is munka. Ez is a hétköznapokhoz tartozik. Seres Ernő „Járni kell nekik..." Csurilláék a Rába Steigert javítják
