Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

Az ibrányi polihisztor CARRARAI A DIVAT Úrhatnám utódok — Ha érdekes embert akar, keresse meg Ibrányban Nagy Ferencet, a tanárt. Mit tud az az ember? Valami nagy titkot, amitől boldoggá lesz. Ö bizonyosan az. Maga ter­vezte, építette a házát. Ott az az emeletes, nagy teraszos az övé. Amikor a telket meg­örökölte a nagyszüleitől, első dolga volt beültetni száz al­mafával. Azóta egy Danuvia- motorból és egy ekekapából kerti traktort eszkábált, az­zal műveli a kertet. — Mondjam még tovább? Van egy kincskereső botja, azzal járja a mezőt, valami öt eltűnt falu nyomait kere­si. Olyan műszer az, külföld­ről kapta, ami még a nyír­egyházi múzeumnak sincs, megmutatja, mi lakozik a föld mélyén. Aztán zenélt is, vagy tíz évig. Itt, Ibrányban két évig az étteremben... Közben tanított az általános­ban, mert magyar—történe­lem szakos tanár. E közben Pesten történelemből megsze­rezte az egyetemi végzettsé­get is. A tanácsháza előtt futot­tunk össze Nagy Ferenccel, éppen a képviselő asszony­nyal akart találkozni. Köz­ségbeli sürgető gondokról esett szó közte és a képviselő között. Néhány perc múlva egy ma még csak megálmo­dott iskola került szóba, amely, ha megépül, Nagy Fe­renc azt fogja javasolni, ne­vezzék el Ibrányi Lászlóról, a Thököly-, Rákóczi-szabad- ságharc ezeres kapitányáról. a«? Első kép —1 — öt is Feri ásta ki az is­meretlenségből — jegyezte meg a tanács titkára, ő bú- várkodta ki és bizonyította be azt is Hegedűs Dezsővel, hogy Ibrány nyolcvanban lesz hétszáz éves. Talált egy múltba vezető értékes nyo­mot, ebből kiderült, hogy már 1280-ban említik a község ne­vét: Ibrán földjének ... Az sem legenda, hogy ku­tat a környéken a középkor­ban elpusztult öt falu emlé­kei után, s ehhez egy kül­földön dolgozott barátjától fémkereső műszert is kapott. Mit „látott” eddig a műszer? — kérdezzük. — Két török kori gyűrűt, ami azóta a múzeumba ke­rült — mondja. — Két és fél méter mélységben minden fémdarabot jelez, dudál. De műszer nélkül is járjuk a környéket a gyerekekkel, csa­tárláncba állunk és végig túrjuk a földet. így kerültek elő ezek a gepida korabeli cserépedények is. Amikor egy igen értékes, ősrégi település nyomaira bukkantak, gyorsan hálók­kal takarták le és értesítették a régészeket. Sajnálkozva említi: a munkagépek erő­sebbnek bizonyultak, szétdúl­ták a ki tudja milyen értéke­ket rejtő dombot. Hogy a sok éves gyűjtés, kutatás mégis eredményes, azt ma már a községi tanács épületében el­helyezett helytörténeti gyűj­temény mutatja, amely a maga módján egy kis falu­múzeum, még hp csínján is kell bánni ezzel a kifejezés­sel. - , — Körülbelül háromszáz tárgyat helyeztünk el a kis múzeumunkban — mondja Nagy Ferenc, és hozzáteszi: — Még legalább háromszáz van a raktárban és a saját lakásán, ahol egyébként, ami­kor zsúfoltak a tantermek szakköri foglalkozásokat is tart a gyerkeknek. Második kép Az is igaz, hogy jó ideig zenélt. Ahogy mondja ezt is küldetésnek fogta fel, azon kívül, hogy pénzt is keresett vele. Magatartással, viselke­déssel is lehet nevelni, még az étteremben, „kocsmában” is. Mosolyogva említi, hogy az egyik nevelőtársa, alapo­san felöntve a garatra, pró­bálta őt jobb belátásra bírni, mondván, elég szégyen egy pedagógusra, hogy zenél. Az utóbbi években már pi-> hen a basszusgitár, egy ba­rátjának adta. De a kéz nem pihen. Fúr, farag, szerel, autót javít. Ha valakinek el­romlik a kocsija, akár ide­gennek is átutazóban Ibrá- nyon, szaladnak Nagy Feren- cért. ö megjavítja, természe­tesen szívességből, barátság­ból. Egyszerűen érdeklik a motorok. Harmadik kép — Van egy autószerelő ba­rátom, Bácskái Anti Nagy­halászban. El szoktam menni egy-egy hétre hozzá, segéd­munkásnak. Szerelünk, lent dolgozom az aknában. Egy pap ismerősöm éppen akkor hozta a kocsiját a barátom­hoz. Engem lent, az aknában nem látott. Amikor elkészült a kocsi lenyújtott nekem is egy húszast. „A segédnek is”, mondta. így meglepődni em­bert rég láttam, mint amikor kinyújtottam a nyakam az aknából és megköszöntem a borravalót... Negyedik kép Mi a nagy titok? Talán az, hogy tud örülni minden apró élménynek, minden kapavá­gásnak, minden évszámnak, enyészettől megmentett irat­nak. Minden embernek, aki szintén titkok tudója. így szed­te magnószalagra a község valamennyi nevezetes embe­rének emlékeit, köztük az öt ibrányi Kossuth-díjasét, akik harminc éve az elsők között kapták meg a magas kitünte­tést földműves szövetkezet alakításáért... — Van köztük egy, érde­mes lenne vele beszélgetni, ö lenne az érdekes ember — mondja. — Azt megírni, ho­gyan hasonlóit meg, milyen utakon jutott el az idős em­ber oda, hogy most a babtis- ták feje... Ötödik kép Mint'aki szégyelli már a sokféle ténykedést, úgy mondja, neki jutott néhány éve az a kötelesség is, hogy eltemesse a községbeli halot­takat, akiknek a hozzátarto­zói nem egyházi temetést kérnek. A legszomorúbb te­metése az volt, amikor annak az asszonynak a koporsója mellé kellett állni végső bú­csúztatásra, aki a piros ágy- terítőit varrta össze, úgy fo­gadta a felszabadító csapato­kat. — ő volt az, aki 1945-ben melaszt, cukrot szerzett a fa­lubeli gyerekeknek. Vidámabban szeretné el­engedni vendégét; egy ceru­zarajzos portréra mutat, a falon függ keretben. — Egy orvos barátom munkája. Ilyen leszek tíz év múlva, mondta a barátom. De a hajam azóta valamivel ritkább lett... Páll Géza „Már hogy ki épít tartó- sabbút...? A sírásó, mert olyan házat csinál, hogy íté­letnapig eltart” — mondja a Hamletben a sírásó. A túlzott önbizalom oka nyilván ab­ban keresendő, hogy a sírásó még nem látott mai temetőt, ahol a tartós építmény nem is a föld alatt, hanem fölötte található. Beton, kő, vas A negyvenegyes útról, bal­felé kell letérni, így érünk el Ó-ba. A temető díszes, a kö­veken a galambok uralkod­nak. A fő soron azonnal szembetűnik egy hatszor hat méteres betonkeret. Egyik ol­dala falszerűen magasodik a domboldalon. Gondosan el­készültek a lyukak is, ahová a kerítés kerül. Mert a be­tonba vaskerítés most a te­metői szokás. Így van ez Ö- ben, ahol kertek a kertekben fogadják az embert. Elzárva a többi halottól a saját há- lott, megközelíthetetlenül, izolálva. — Nálunk épült már né­hány kripta — mondja M. János egy Tisza menti nagy­községben. Megközelítőleg 70 —80 ezer forintba kerül. De van rá. Nem épített ilyen dí­szest régen az uraság sem. A síri beszélgetésnél kiderült: van ennek sok oka. Erre ol­csó a kő, a kripta már rangot jelent, és nem utolsó szem­pont az sem: a szomszéd fa­luiban is van. — Szó se róla, beszélhe­tünk versengésről — hagyja helyben Kovács István kőfa­ragó M-ben. Gyakran keres­nek meg azzal, hogy olyat csináljak, mint X-nek, de ne kőgalamb legyen rajta, ha­nem vas. Ilyenkor utazom Miskolcra vagy Budapestre, hiszen a vevő kívánsága szent. Különben 11 féle min­tát tudok ajánlani, áruk öt­ezertől 15 ezerig terjed. Hová építkezzünk? Az Ny-i temetőben csáká­nyozzák a földet. Sír készül, mégpedig ott, ahol az új so­rokat kezdték. A sírásó felvi­lágosít: idős, szegényebb asz- szonyé. És előre mutat: a jobbak oda temetkeznek. És valóban a főút mellett, a ra­vatalozó környékén a már elkészült sírok között kiha­gyott helyek, rajtuk a tábla: eladva B.-nek, eladva, elad­va. És látszik a feliratokból, hogy bizony nagy a törekvés, hogy a jó helyeket kapják, akiknek gyorsan van rávaló- juk, és még életükben sír­helybe fektetik pénzüket. Egy temető peremén sétál­va írta egykor Horatius, a római költő: hoc miserae ple- bi stabat commune sepul- crum — köztemetőnek hasz­nálják a szegények e telket. Nos, ma is kiolvasható a va­gyoni helyzet, a rang, a világ elé kerülési vágy a temető­ben. — Így igaz ez, nálunk sin­csen másként — mondja Szé­kely Kálmán, az M.-i tanács titkára. Ennek oka, hogy a temetők egyházi kézben van­nak még, a helyvásárlásnak szokása kialakult, s lévén szabadáras a sírhely, előre is be lehet fizetni. Ezen most az változtat, hogy a temetők községi tulajdonban lesznek, és ezekben megszűnik ez a lehetőség. Itt valóban elhalá­lozási sorban kerülnek elföl- delésre a halottak. Nézem a tanácsi törvényt, amely most kerül vitára, s a temetőkről szól. Ebből kide­rül, hogy van: egyes, kettős sírhely, közös sírhely, dísz­sírhely, örök emléksír, sír­bolthely, sírbolt. A rendelet kimondja: lehetőség szerint sorrendben kell temetni, bár van kivétel. Hogy mikor? Nos, ha valaki olyan hal meg, akinek ugyan díszsírhely nem jár, de jó, ha kap egy kis megbecsülést. Vagy ha nem, hát maga gondoskodik róla, még életében megfogalmazott ékes felirattal, az ítéletnapi trombitának ellenálló krip­tával. A pénz nem számít A V.-i temetőben E nénivel beszélek. Régi síron tesz- vesz. Dicsérem a látványt, mire beszédessé lesz. — Ma­gunk is gyűjtünk az uram­mal. A sírkőre. Tudja, hogy van az, ne mondják, hogy er­re se futotta. Így csinálják ezt mások is. Könnyebb a gyerekeknek is, külön taka­rékban találják azt a 15—20 ezer forintot. — Általában itt a kész áruk vannak — mondta Ny.- ben Bartha Péter kőfaragó. Fix árak vannak, de úgy tű­nik, nem sokat tétováznak, akiknek kell. Nem illene spó­rolni, jó ha látják, milyen kedves volt az elhunyt. A dolgokról többet meg le­het tudni Mátészalkán, az ÉPSZER szövetkezet sírköves részlegében. Vidám, fiatal kő­faragók készítik itt a sírem­lékeket, Ráti József irányí­tásával. Kérdésemre, hogy mi új van a szakmában így fe­lel: — Menjünk az udvarra. Ott a fekete gránit és a car- rarai márvány. Megkaptuk a devizakeretet, s az idei szál­lítmány már megjött. Von igény rá, ezért rendezked­tünk be erre. Külön már­ványvágó gépet is beállí­tunk. A márvány tehát az új, di­vatba jövő anyag. Köbmétere 230 ezer forint. Egy sírkőre — friss megrendelésben lát­tam — 0,1248 köbméter kell. Az ár, amit a vevő szemreb­benés nélkül vett tudomásul: 38 ezer 564 forint. Ez nem ál­talános, de betört az új, ne­mes anyag, s az eddigi 10— 20—26 ezres sírkő mellett megjelenik az igazi, díszes, drága. De a gránit se mind­egy, hogy milyen. Szinte sér­tődés támadt abból, hogy az egyik városban csak szürke színű volt, anv korántsem elegáns. — Évi tervünk az idén 3 millió volt, jövőre féllel több lesz — mondja Ráti József. — Nem olcsó a sírkő, hiszen csak egy sima betű 17, a dom­ború 25 forint. Van, aki 1500, forintnyi szöveget irat. Van ebben idézet, név, foglalko­zás, de bizony gyakran az élő saját emléke is testet ölt a szövegben: állíttatta ... Nézem a mintakönyvet, a huszonötféle kőváltozatot. Legtöbbjét a szobrászipari vállalat tervezte. De van, aki művészt keres. Egy ismert szobrász mesélte: most ren­deltek nála síremléket 50 eze­rért. Igaz, ez műalkotás lesz, szemben a ma készülő, leg­többször kevés esztétikai él­ményt nyújtó kővel. Hol végződik a kegyelet? Egy gyors közvéleményku­tatás meggyőz arról: a teme­tői síremlékek állítói igen sokszor nem kegyeleti okok­ból költekeznek olyan köny- nyen. Példa erre megyénknek az a tája, ahol a temető tala­ja agyagos, fekete. Itt a fel­állított követ hamar ellepi a gaz, benövi a fű. Mert az em­lékállítás addig érdekes, amíg ,a közfigyelem kíséri. Egy görög bölcselő, Ana- xagorasz mondta volt barát­jának, aki arra panaszkodott, hogy idegenben kell meghal­nia, s ott temetik el: „Min­denhonnan egyforma az al­világba való lemenet.” Vagy mégse? Kerítés, beton, hival­kodó kőcsoda, életben való helyezkedés a helyért mind, mind azt mutatja: nem a ter­mészetes elmúlás fölötti bá­nat tisztes emlékeit látjuk sok helyen. Mert mi más len­ne a magyarázat arra, hogy abban a magyar faluban, ahol talán a legszebb fejfával te­metkeztek évszázadokig, szin­te palotaforradalom tört ki, amikor a temetőt védetté nyilvánították. Ebből követ­kezett ugyanis, hogy a kőem­lék állítását tiltotta volna a szabály. S milyen az élet, (vagy a halál?), ebből a fa­luból egyre-másra szállítják Pestre színésznek, rendező­nek a fejfáit, hisz’ a fővá­rosban a népi a divat. Gyűjtünk, költünk a sírra, erőn felül, értelmen túlmenő­en. Egy versben olvastam: „hozzák csontjukat, / hozzák vérüket, / tartani a falat, / megkötni a követ.” öregek spórolt pénze, meg nem élt életek gyűjtögetése válik sír­kővé, hirdetvén becsületes életek hivalkodó önmutogatá­sát. K. Mihály mesélte: felesé­gének volt egy barátnője, aki férjhez ment. Náluk élt az idős édesapa. Öreg volt, s egyetlen szenvedélye volt a hal. Hogy hozzájusson a szá­mára kedves csemegéhez, a kubikgödörbe járt, ott fogta kosárral, kézzel ' a cigányha- lat, az apró szeméthalat. Itt fázott meg, a tüdőgyulladás gyorsan el is vitte. Pompás síremléket állíttattak neki, csaknem 20 ezerbe került. Mondták is a szomszédok, ha csak a feléért halat vettek volna, ma is élne. Nyugodjék békében. Bürget Lajos KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. december 24. o Fejfák a szatmárcsekei temetőben (Elek E. felv.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents