Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

Sem ép test sem ép lélek... Egészség, vagy rekord ? A kislányt hazaparancsolták a tanyára „Anyu mondta: ne sírj..." Az újkori olimpiai játékok életre hívója, Pierre de Coubertin báró bizonyára nem örülne, ha tudná: dé­delgetett eszméje a nemes versengésről mivé lett. A re­kordok hajszolása, az álomhatárok átlépése megkérdőjele­zi a latin mondás — Mens sana in corpore sano — mai érvényességét. „Ép testben ép lélek” — mondták, azonban a minőségi sport, az élversengés mai állását figyelembe véve, úgy látszik: sem ép test, sem ép lélek. Már gyermekkorban elkez­dődik. Az úszócsemete — nem is ígéret még — edz hajnalban és délután, mel­lesleg iskolába jár. Ha való­ban tehetséges, ha eredmé­nyeket tud felmutatni, egy időre megoldódhatnak gond­jai, pontosabban, szülei prob­lémái. Akár diplomát is kap­hat. A baj általában akkor kezdődik, amikor a pályafu­tásnak vége szakad. De mi legyen azokkal, akik rájönnek: tehetségük korlá­tozott, esetleg úgy döntenek, hogy fontosabb a tanulás? Marina Gy őzöné pedagó­gus, egészségnevelő: — A fiam 16 éves, nem nagy tehetség, de sok tisztes eredményt ért el. Mostaná­ban hanyatlott a tanulmányi eredménye. Ügy döntöttünk, hogy edzzen kevesebbet. Na­ponta kétszer gyakorolt. Szóltunk az úszóedzőnek, de ő elzárkózott a kérés elől: más gyerek is előállhat ilyesmivel. A gyerek ezután nem úszhatott és csak apai közbenjárásra sikerült a könnyűbúvár-szakosztály­ba átlépnie. Nem a sporttól akartuk eltiltani, csupán egyensúlyt akartunk az úszás és a tanulás között. Persze nem minden szülő óhajt egyensúlyt. Sokan a gyerek életkorát, feladatait semmibe véve is túlhajtják a sportoltatást. Ismert a „sport­szülő”, aki mindent egy lap­ra tesz fel: az egy lap, a gye­reke. Mintha remélné: mag­zata esetleges sportdicsősé­gének fényéből reá is hull majd valami... Magas jövedelem — gyorsan Ma semmiképpen sem az érvényesülés egyedüli útja az élsport. De hozzá kell tenni: ezen az úton ma is gyorsan érhető el sok minden: ter­mészetesen sok munkával. Magas jövedelem, lakás, uta­zás. És nem csak a sporto­lóknak, edzőknek. Iharos Sándor így fogalmazott: „So­kan élnek a sportból és ke­vesen a sportért.” És nem csak a legjobbaknak jár mindez. Labdarúgásban pél­dául a második vonalban is elérhető, de másutt sem fon­tos válogatottnak lenni. Csak pontszerzőnek. De maradjunk a focinál. Az NYVSSC-ből hozzuk a példát, de szögezzük le: ez a csapat ma megdolgozik a pénzért, az egész NB-s me­zőny majdnem legnagyobb közönségét vonzza. A játéko­sok tehát nem közadakozás­ból, nem állami dotációból él­nek. A pénzt megkeresik. Buus György, a csapat or­szágosan elismert kapusa mondja: — A legjobb játékosok 8 ezer forint körül kereshet­nek, ha állandó csapattagok, ha hajtanak és főleg, ha győz a csapat. Az edző, Temesvári Miklós teszi hozzá: — Az NB I-ben akad 30 ezer forintos jövedelem is, olyan együttesnél, melyiknél alig van közönség. Nem titok, minden jól érte­sült szurkoló tudja: egy jól „futó” gárdának mindig több a fizetsége, mint amennyit a szerződés rögzít. Csurran in­nen, cseppen onnan, van mecénás, aki már az öltöző­ben megkezdi a jutalmak szétosztását. A kapus így vélekedik: — A mi pályafutásunk korlátozott idejű. Biztosítani kell magunkat, a családun­kat a későbbi évekre... Szóra Icoztatói pa r Nagyok az ellentmondások. Ma Nyíregyházán jó csapat van, amelyikről elmondható: sokszor többet is nyújt a vártnál. A közönség ritkán érezheti, hogy fizetett, de be­csapták. Azonban érdemes megjegyezni: Magyar Zoltán egy interjúban azt mondta, havi 11 ezer forintot keres. Pedig ő olimpiai bajnokságot és világbajnokságokat nyert. Az, hogy a sport ma már egzisztencia nálunk is, főfog­lalkozás, jókora jövedelmek forrása, természetes. El kell fogadnunk, ha berzenkedünk is ellene, mert mi járunk a versenyekre, mi örülünk, ha magyar győztest látunk, mi tapsolunk, ha csapatunk megmeri az esélyes riválist. Értünk — miattunk — van ez az egész költséges játék. A sport sok tekintetben szó­rakoztatóipar. És ha legalább a tisztes ipar szintjét eléri, nincs is baj. Csak érje el. — Ép testben ép lélek? — kérdezett vissza az edző. — A minőségi sport nem erre szolgál. Ez nem cinikus kijelentés, ez a tények tárgyszerűen tö­mör összegezése. Ha bebizonyítjuk, hogy a csúcsokon ép testről már szó sem igen lehet, akkor a mon­dás második felének sajnála­tos képtelensége sem vitat­ható. (Kivétel szerencsére sok akad, de ők vannak azért kevesebben.) A kapus így fogalmazott: — Néha olyan sérülésekkel védek, amikkel más egy hó­napig nyomná az ágyat. En­gem ilyenkor beinjekcióz­nak . Életveszélyben Közismert: a rekordok ér­dekében sokan doppingsze­reket használnak. Hormon- készítményeket szednek. Be­avatkoznak a nők havi ciklu­sába. Van, ahol alkalmazzák a felismerést: a nők teljesí­tőképessége a terhesség har­madik hónapjában a legna­gyobb. Már felfedeztettek a növekedést serkentő hormo­nok: következményeik belát- hatatlanok. A súlyemelő Földi Imre vízhajtóval fogyasztott, egy­szer majdnem belehalt. Montrealban súlyemelőbot­rány volt, Rómában egy dán kerékpáros halt meg aizószer miatt. Gvengén szereplő ka­lapácsvetőink némelvike ed­zés helyett izomépítő szerek­kel kísérletezik. Egyes hor- monkészítménvek férfit csi­nálnak a nőkből, más szerek a férfiak nemzőképességét veszik el. A rekordért, a di­csőségért és a pénzért. Mind­ez szorosan összefügg A női tornában a lélegzet­elállító. a szinte életveszélves gyakorlatok, az akrobatika a fejlődés új útjai. Végrehaj­tásukra madárcsontú gverek- lánvokat keresnek, mondván: ezek számára még nincs le­hetetlen. mert nem ismerik a félelmet. A mexikói győztes 26 éves volt. Nadia Comaneci Montrealban 14 esztendős­ként győzött. A csehszlová­kok legújabb reménysége 135 centiméter magas, 29 kilo­gramm súlyú. Óhatatlan a kérdés: ki vál­lalja a felősséget, ha ezek közül valamelyik egy életre megnyomorodik? A kiskorú gyerek helyett döntő szülő? Az edző? Az orvos? Hincs szükség rokkantakra! Dr. Árkosy Ferenc főorvos, sportorvos véleménye: A tornászsérüléseket min­denütt titkolni igyekeznek. A gyógyszeres támogatás ál­talánosan szokásos. Magyar- országon is. Persze, óvato­san mennek ezek a dolgok. Időben leállnak a készítmé­nyek szedésével, így a tiltott anyagok jelenléte a szervezet­ben legtöbbször már ki sem mutatható. Ellene vagyok a készítményeknek, mert a kö­vetkezmények beláthatatla- nok, de egy szinten felül a válogatott keretek orvosai döntenek. Leggyakoribb a Steroid-készítmények hasz­nálata, amiknek fehérjebeépí­tő hatásuk van: növelik az izomtömeget, de az erő nem nő arányosan. Ezek a hor­monháztartást borítják fel. Gyakori a szimpatikus ideg- rendszert izgató, reflexnöve­lő szerek használata. Ezek rablógazdálkodást folytat­nak a szervezettel, teljesen kimerítik. A súlyemelők, a nehézatléták általában ele­gendő hús evése helyett fe- hérjetablettákat szednek. Csak az a kérdés: hogyan reagál erre az emésztőrend­szer? A doppingszerek hatá­sára a szervezet kontrollap- parátusa mondja fel a szol­gálatot, infarktusszerű álla­pot következhet be. Ügy tűnik — amennyiben orvosi segédlettel szedik eze­ket, mert sokszor magánala­pon csinálják a versenyzők —, az orvosi etika határait súroló területeken járunk. Mert ez már nem gyógvító tevékenység. Sőt, az ember tönkretétele. A sportorvos így vélekedik: — A rendszeres edzést, a kialakult jellemet nem lehet doppinggal pótolni. A sport­orvos feladata az egészségvé­delem, mert nincs szükség sportrokkantakra. O A sport nagyszerű talál­mány. A verseny is az. Azon­ban olykor a visszájára kezd fordulni. Az eredményért, a presztízsért, a pénzért sok­szor még az egészség sem drága cserébe. Ez ellen szót emelni: nem sportellenesség. Inkább a sport féltése. Speidl Zoltán Italtól, oktalan dühtől elvakult emberek közelednek az éjszakában. Céljuk a tanyai kollégium, ahová gyermekeiket „hurcolták", és ahol fiatal pedagógusok szorongva várják a készülődő támadást, mert egy kislányt, akit apja hazaparláncsolt a diákotthonból, ők „visszaszereztek” a tanyáról... Haza akar­ják vinni gyerekeiket a szülők; haza, mert féltik őket, mert ostoba meséket hittek el, mert nem tudják fölmérni: mit jelent ez gyermekeik számára ... Mivé válhat itt a jó eszű kisfiú vagy kislány — s mivé a ta­nyán ... Sipkay Barna egyik kisregényének esemé­nyeit idéztem. A hatvanas évek közepén, a tanyai diákotthonok szervezése idején nem volt ritkaság a szülők nyílt ellenállása. Az­óta másfél évtized telt el, azok a kisdiákok ma már felnőttek. — Hetedikes voltam, amikor bekerültünk a kollégiumba Péterhalomról. Itt van vagy hat-hét kilométerre Semjéntől. Addig ott Gondtalan játék. jártunk iskolába — osztatlan tanítás folyt, együtt mindenki... — Gyuricska Ilona ma a kállósemjéni tanyai diákotthon nevelő ta­nára. — Karcsi bácsi szólt annak idején: nem volna-e kedvem ide jönni? Aztán beiratkoz­tam a tanárképzőre, és biológia—mezőgazda- sági szakot végeztem három évvel ezelőtt. — Együtt kerültünk ide, csak én egy osz­tállyal feljebb jártam — folytatja^ kolléga­nője, Farkasné Szabó Mária. — Péterha- lomhoz képest rengeteg újdonságot találtunk a kollégiumban: villany volt, televízió, ké­nyelem ... A régi kastélyba költöztünk be... Hányán is voltunk? Estók Károly, az otthon igazgatója el­gondolkodik. — Hatvan gyerek, meg két nevelő. Ma meg kétszáztizenöt gyerek van és tizenné­gyen foglalkozunk velük. Nagy út volt ez... Hej, de sokat talpaltunk! Házról házra jár­tunk: mindenkit meg kellett győzni valami­lyen módon. A diákotthon új épületében beszélgetünk. Szemközt a sárga falú szép kastélyépület, cserepeire hatalmas vén fa tekintget le, gye­rekzsivaj szűrődik ki az ablakokból. — Forrástanyán tanítottam négy évig, mielőtt idekerültem — folytatja az igazgató. — Amíg ott voltam, a nyolcadikat végzett gyerekek közül — huszonnégyen voltak a négy év alatt — mindössze kettő tanult to­vább. Mindkettő kőművesszakmát szerzett. A többi... a többi elment az apja nyomában segédmunkásnak, ingázónak, vagy otthon maradt... — Hányán is tanultak Péterhalomról? — kezdi számlálgatni Ilonka és Marika. Sorol­nak négy-öt nevet a náluk pár évvel időseb­bek közül, aztán megakadnak. Nincs tovább. — Ma az a kivétel, aki munka mellett tanul tovább. Mert olyan, aki egyáltalán ne tenné, nincs ... A tavalyi nyolcadikosok kö­zül ketten nem mentek nappali iskolára. — Szilajkert vagy a mai nevén Űjszőlős- kert volt az utolsó: onnan az idén jöttek be a gyerekek. Bizony, itt is találkoztunk el­lenérzésekkel — de hát, azt hiszem, más tar­talmú ma már ez is, mint tizenöt éve. Ma az érzelmek dominálnak, nem pedig az a gaz­daságinak nevezhető szükség, ami akkor. Nagy csapat kisfiú-kislány álmélkodik a belépőkön az egyik teremben: negyedikesek, éppen az ebéd utáni játék örömeit élvezik. Fél háromtól — alig negyedóra van hátra — kezdődik a tanulás. Fiatal tanárnőjük csitít- gatja őket, mivel alaposan föllelkesültek a fényképezőgép láttán. Ari Pista tol még egyet a sakktábla figuráin, aztán roppant határo­zott hangon válaszolgat a kérdésekre. — Januárban leszek tízéves. Péterhalmon lakunk. Itt van az egyik testvérem is, ő ha­todikos! Apu Miskolcon dolgozik, segédmun­kás. Anyu meg odahaza van... Én víz-gáz­szerelő akarok lenni. Hajdú Vali ugyancsak péterhalmi, és ne­gyedmagával jött a kollégiumba: két testvé­re idősebb nála, egy pedig harmadikos. El­ső osztálytól idejár, s a kérdésre: hogyan szokta meg a kollégiumot, kicsit meghök- kenve válaszol: — Hát itt jó! Pásztor Miska közli, hogy belőle csakis villanyszerelő lesz, Molnár Ibi pedig az un­szolásra szerényen elismeri, hogy ő volt az egyik tagja a járási versenyen kitűnően sze­replő sakkcsapatnak. Harkály Béla hallgat. A kérdésre kiderül: idén került1 a diákott­honba! Űjszőlőskerti — az utolsónak körze- tesített tanyai iskolába járt ez ideig. .— Hát • — bizonytg9feDcÚfr2fai csak más idejárni, itt lakni, mint odahaza. Meg anyu mondta is: ne sírj, kisfiam, majd meg­szokod ... ... Fél három, kezdődik a tanulás. Né­gyig a könyvek, füzetek adnak munkát, utána pedig vidámabb tevékenység követ­kezik: ajándékok és fenyődíszek készítése. Különféle apróságok kerülnek ki az apró kezek alól: könyvjelző, tűtartó anyunak és hasonló dolgok. No, meg a karácsonyfádí-- szék a fenyőünnepre, ahol ők, az alsósok adnak műsort! Aztán: hurrá, szünidő! Tarnavölgyi György Kedvencük a palacsinta Kétéves hármas ikrek Marika szívesen segít iker­testvéreinek, Mónika önálló­ságra törekszik, talán kicsit követelőzőnek is tartják a többiek, Lacika viszont „fér­fias” fölénnyel nézi a két lányt, s inkább a másfél év­vel idősebb bátyjához, Tibi­kéhez húz. A „férfiszolidari- lás” már ilyen korán meg­nyilvánulhat ... A nyíregyházi hármasikrek november 30-án ünnepelték második születésnapjukat. Márkus László négy gyereke már a napokat számolgatja a fenyőfa meggyújtásáig: most már a három kicsi is bekap­csolódik a közös tervezgetés- be. Lacika kisautót szeretne, Marika és Mónika viszont ba­bát látna legszívesebben a karácsonyfa alatt. A jósavárosi négyszobás lakás minden zegét-zugát fel­fedezték a gyerekek. Nem marad rejtve előlük a szek­rények, fiókok mélye, s a já­tékok mellett néha még a tisztószerek, a cukor, a liszt is „bevonul” a megismerésre váró dolgok sorába. A polcos szekrénysor „szerencsére” kedvez a felfedezésre vágyó kicsiknek: kis fáradtsággal és gyorsan fel lehet kapaszkod­ni a legmagasabb polcra is. Szekrényről asztalra, onnan a heverőre, majd esetleg hup- panás a szőnyegre — a há­rom csintalan apróság egyik legkedveltebb elfoglaltsága. Ha egész nap rajtuk függne is édesanyjuk szeme, akkor is lenne mit nyesegetni a visel­kedésükön. — Erre nem is lenne min­dig alkalmam — mondja Márkusné, Marika. — Az a jó, hogy most már nem veszi el az egész napot a tisztába tevés, etetés, fürdetés, mosás. Különösen, mióta kevesebbet lehetnek a szabad levegőn a hideg miatt, naponta elég egyszer tiszta ruhát adni rá­juk. Lacika már néhány he­te, a két kislány viszont ép­pen nemrégiben lett szoba­tiszta. Már csak éjszakára kell pelenkáznom őket, s így csak reggel mosok. Az etetés gondját is megol­dották: édesanyjuk minden nap frisset főz, a gyerekek viszont önállóan és farkasét­vággyal esznek. Amikor kö­rülülik a kisasztalt, ugyan­csak igyekeznie kell anyuká­nak, hogy igazságot tegyen köztük. Természetesen mind­annyian egyszerre szeretné­nek venni a tálból. Mónika mindig elsőnek követeli ki a részét. Különösen a rántot­tét kedveli, ha viszont pala­csinta az ebéd, szinte nem lehet bírni a gyerekekkel, ezt szeretik legjobban. A lefekvés az egyik legne­hezebb művelet a Márkus-ik- reknél. Este nyolckor — ha tetszik, ha nem — ágyba kell bújniuk. Ilyenkor még nem alusznak el, négyük közül va­lamelyikük mindig visszaem­lékszik a nap érdekes ese­ményére, és elmondja — ki tudja, hányadszor — a töb­bieknek is. Sokáig tart a pus­mogás, míg lassan álomba merülnek, s reggel fél hatig nyugodtan alszanak. Az édesanya munkahelye, a nyíregyházi papírgyár szü­letésnapjukra 8 ezer forintot adott a kicsiknek. Ebből egy­forma nadrágokat, pulóvere­ket, cipőket és sok-sok játé­kot kapott a három apróság. A kismamatalálkozón is na­gyon jól érezték magukat. Nemsokára óvodások lesznek. Az első lépéseket már meg is tették- a lépcsőházban össze­barátkoztak a többi gyerek­kel, és szívesen eljátszanak mindenkivel a Május 1. téri udvaron. Tóth Kornélia Ifi! ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. december 24. o

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents