Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

H

ányadik órája nézem már ezt az idős, alacsony embert? Egyre jobban csodálom. Pedig külsőre semmi különös. Fehér haj, sötét, vékonyfehércsíkos öltöny, fehér ing, sötétbarna, pettyes nyakkendő. Zakója fazonján pici Lenin-jel vény és egy apró piros szalagocskán a Vörös Zászló rendjel. Hanem a tartása, mint a sudár öreg fenyőé! És a szeme! Az akkor is beszél, ha Török János hallgatva figyel. A szemében ma is kisfiús ragyogás kéklik.

Az ő szeme: a lelke tükre.

o

Nyíregyházán született 1896- ban. Szuhi József építőmesternél tanulta ki a kőműves- szakmát. Szerették, mert szorgalmas ember volt, amit rábíztak, becsületesen megcsinálta. 1913-ban lépett az építőmunkások szakszervezetébe, tizenhét évesen. Jött a háború, ügettek a huszárok a nyíregyházi kaszárnyából, masíroztak a 65. gyalogezred bakái.

Mindjárt az első háborús évben őt is behívták, húszévesen már az orosz frontokon harcol a „tényleges tizedes és tiszteletbeli szakaszvezető”. 1916-ban, abban az évben, amikor a cári Oroszország minden erejét összeszedte, hogy dűlőre vigye a háború sorsát. Bruszilov-of- fenzíva, a kegyetlen harc: roham, szuronyroham, kard és vér. Félelem, jajgatás, halál.

A tizedest kis csapatával — harminc ember — két roham között küldte az ezrede a Dnyeszter partjára előőrsnek. Várták estére a váltást. Eljött az alkonyat, az éjfél, majd a hajnal, de a harminc nyíregyházi bakáról megfeledkeztek. Török János elküldte az egyik katonát, tudja 'meg, meddig maradjanak még? A katona nem jött vissza. A másikat küldte, az visszajött. Azzal, hogy nincs az ezredük.

e

Fogság.

Lovasok kísérték őket a hátországba, egyre távolabb. Az első éjszakára nagyon jól emlékszik. Apró falu kis faházába küldték megaludni. A kis helyiségben egy prices volt nyers deszkából, egy kecskelábú asztal, lóca, durvafenyőből. A priccsen szalma, szőttespokróccal terítve.

A foglyot, az ellenséget asztalhoz ültették, vacsorázzon velük. Az asszony ételt tett elé, az öregember mutogatta: egyen. A vacsora főtt krumpli, fekete kenyér, tea, két szem cukorral. Beszélgetni nem tudtak, de a szakállas házigazda rámosolygott. Az idegenre. A vendégre. Lefekvéskor neki mutattak helyet a priccsen. ök a szoba földjére raktak szalmát, azon aludtak.

Azt mondta akkor magában, hogy az a nép, amelyikben ilyen szív van, nem lehet rossz nép ...

Menetelés tovább, tovább. Penza, Kurmis, Kazán. A végcél Cáricin. Hatalmas tábor foglyoknak, internáltaknak is egyben. Tizenhét végén szabadok lettek. Magyarul nyomtatott füzeteket, röpcédulákat vittek be hozzájuk, magyar agitátorok is felkeresték őket, álljanak a bolsevikok mellé. Török Jánost nem nagyon kellett biztatni. Tizennyolc májusában beöltözött vöröskatonának, azután már ő is toborzott. Megalakult a második nemzetközi kommunista ezred.

Megbízható emberek a vörös magyarok. Az első feladatuk: tisztítsák meg a várost a belső ellenségtől. Teljesítették a megbízatást. A Volgán horgonyzó hadihajóra a vörös haditörvényszék elé vitték azokat, akiket elfogtak.

Rablócsordákat üldöztek a Volga parti falvak környékén, meg cári tiszti különítményeket. Pontosan úgy, mint a Golgota című filmben. Azután a nagy csata, az igazi: Cáricinért. Éhen, rongyos ruhában, majdnem mezítláb.

Q

Tizennyolc őszén idehaza kitört a forradalom. A vörös magyarok egy része hazajöhetett.

Török János tizenegy nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt érkezett meg Nyíregyházára, — flektífusz- szal. Egy hónapig a kórházr ban, áprilisban felgyógyultan fogott újra fegyvert. Irány Budapest. Egyenruhát kapott a Mária Terézia (ma Kilián) laktanyában. Építők, vasutasok, postások alakítottak zászlóaljakat. Miskolcot visz- szafoglalták a cseh intervenciósoktól. Aztán Kassa. Ide jött a parancs: visszavonulni! Szolnok védelme. Zagyva- rékason áz utolsó vörös állás. Augusztus elején döbbenetes csend. Román tisztek jöttek át a Tiszán: értelmetlen a harcuk, három napja megbuIgaz

úton

kott a proletárdiktatúra. Tragikus vég volt, nem akarták elhinni. Csak ennyi lett volna?

19 karácsonyán szabadult a román internálótáborból. Haza Nyíregyházára? Ott a hóhér várja. Így szökött át Csehszlovákiába. Huszonnégy őszén érkezett vissza. Szülővárosában sok iparosnak, kőművesnek, ácsnak, lakatosnak nincs munkája. Embereket aláz meg, vesz semmibe a hatalom. Nem lehet elmondani, milyen érzés, mikor az életerős, munkára kész ember nem tud egy kiló kenyeret venni. Ha véletlenül munkát kapott, a hét elején azon ette magát: mi lesz, ha szombaton nem hívják újra?

Bejárt a szakszervezetbe, megválasztották az építőmozgalom megyei vezetőjének. Á gyűléseken okosan, szépen beszélt. Erdőhegyi főispán, Mikecz alispán, Bencs Kálmán polgármester megpróbálták eltéríteni. Jól fizető munkát ígértek, ha otthagyja a Bujtos utcai munkásotthont. Mikor látták, hogy nem megy, megfenyegették: emlékeztetik még erre a napra. Nem feledkeztek meg az ígéretükről. Gyűlést tartani, szervezni a szabolcsi falvakban annyi volt, mintha a börtönbe ment volna. A vasútállomásokon csendőrök várták, megvasalva kísérték az őrsre. Munka nincs, fizetség nincs. Harminc őszén nagy tüntetést szervez Nyíregyházán. Vitte a vármegyeházára a munkások követelését: amely nem volt több, mint munka, meg kenyér.

Török Jánosnak ez volt az utolsó nyíregyházi szereplése. Munkát nem kapott, fenyegetést annál többet. A nyíregyházi, a szabolcsi mozgalom ekkor lett szegényebb egy okos, bátor vezetővel. Murczkó Károly — aki akkor is ismerte — hozzáteszi: egy nagyszerű szónokkal, aki olyan meggyőzően és választékosán fejezte ki a harc lényegét, mint csak kevesek.

Mit tanult? Hol tanult retorikát?

— Hol? ■— húzza mosolyra a szája szélét. — Ha csak nem a négy elemiben, amit jártam.

o

Nyíregyháza szegényebb lett, az ország gazdagabb. 1931-től az építőmunkás szak- szervezet országos ügyvezető titkára. Ugyanazt csinálta, amit itthon, csak nagyobb méreteikben. A jutalom: a munkások számára itt-ott kiharcolt órabéremelés, segítség a kőművesek, ácsok, kőbányászok harcához, a szervezett munkások ragaszkodása, meleg kézszorítása. És most már az ország rendőrségének, csendőrségének figyelme. Negyvenötig tizennégy esztendő telt el. A fele börtönben, internálótáborban, a Gestapo fogságában, toloncházakban.

Egyetlen fiát nyolchónapos korában látta először — a börtönrácson keresztül.

Erről nem akar sokat beszélni. Azzal tudja le, hogy mindazért, amit a mozgalomban kezdetben ösztönösen, később meggyőződéssel végzett, kárpótolta később az élet. A felszabadult országban szakszervezeti főtitkár, országgyűlési képviselő, az építésügyi minisztérium főosztályvezetője lehetett. Ezeken a posztokon már sokat tehet az ember a munkásokért.

A Kremlben a Szovjetunió elnöke adta át neki a Vörös Csillag Érdemrendet, a Harci Érdemekért Érmet. Ott kérték meg, csináltasson egy fényképet összes kitüntetésével. A kép nagyítása ott áll Volgográdban, a Hadtörténeti Múzeumban, a forradalom hőseinek vitrinjében.

Volgográd nem felejti a Cáricinért küzdő vörös magyarokat.

o

Nyíregyháza sem felejt.

A párt hatvanadik születésnapjának városi ünnepségére meghívták Török Jánost is Budapestről. Mikor járt itthon utoljára hivatalosan? Nagyon régen — válaszolja. Az utóbbi években horgászügyekben volt itthon, meg egy-egy régi barát, elvtárs temetésén.

Most boldog izgalommal jár-kél. Ez a másfél nap itt számára — nem mondja, érzem — talán a legértékesebb meghívás. Hiszen az ember a világon mindenütt lehet értékes, neves és ünnepelt, de a legtöbbet az ér, ha a szülőhely is számon tartja.

o

Rengeteg benne az ambíció. A nyolcvanhárom esztendő csak a hallásán fogott ki egy kicsit. Ma is úgy él, mint aktív korában. Mindennapos, maga alakította életrendje: nyolckor munkához fog — kiszabott heti program szerint — a szakszervezetben, a partizánszövetségben, a tizenegyedik kerületi pártbizottságon, a horgász- szövetségben. Este hatkor ér haza. Életszükséglete, élet- filozófiája, hogy a munkát nem szabad abbahagyni, ha élni akarunk és ha egészségünk engedi.

Hős ez az ember? Olyan, mint mások. Megissza a kis- fröccsét, ha mód van rá, eljátszik két-három órát egy ultipartin, nagyokat nevet és bosszankodik. Ember. Akit a megpróbáltatások nem bénítottak, hanem edzettek.

E

ste tíz óra, eltelt az idő. Nehéz volt a nap. Utazás Pestről a ködös úton. beszélgetések, emlékek és friss benyomások a közben nagyvárossá cseperedő szülőföldön. János bácsi mégsem fáradt. Azon tűnődik, hogyan tudna segíteni abban, hogy Sóstóra szak- szervezeti * üdülő kerüljön,' hogy a Felső-Tisza horgászparadicsom legyen. Mit kellene, mit lehetne — ez motoszkál benne minduntalan.

Pedig, ha valaki, ő már a múltjából is megélhetne.

Kopka János

GALAMBOS LAJOS:

Kint a hodályban

M

indjárt az ünnep előtt öltek disznót; jó, fagyos idő volt, lehetett ölni. Az asszony frissen sült kolbászt, tepertőt, egy fél literes üvegben savanyúságot és kenyeret tett a táskába. Na, meg egy liter bort. Dünnyögött persze közben, hogy: neked egész évben nincs egy tisztességes ünnepnapod, hogy te mindig ilyenkor szolgálsz, hányszor mondták már a szomszédasszonyok: mert te csak egy Kis Samu Miska vagy, azért.

— A brigádvezetővel együtt vagyunk szolgálatban — mondta az ember. Mélytermetű, sűrű ember volt.

— Lofot Gergellyel? — kérdezte az asz- szony.

— Hát.

— Akkor kétszeresen jajj neked ma éjszakára.

Akkor Kis Samu Miska elindult, hogy délután négyre, a váltás idejére pontosan kint legyen a hodályban. Elköszönt asszonyától és a négy gyerektől, akik kántálásra készülődtek már. Beszólt Lofot Gergelyékhez, hogy tán mehetnének együtt a brigádvezetővel a hosszú úton, de a csontasszony, meg annak karószerű lánya azt mondta:

— A mi drágánk már elment régen.

A mi drágánk, gondolta Kis Samu Miska, hisz’ az a gémember hetenként megveri őket. Akkor verekedett a legjobban, csizmarészegen, amikor az Állattenyésztés Kiváló Dolgozója kitüntetést kapta. Akkor két napig ki sem mozdult a kocsmából, majd három napig feküdt, mivel az asszony, meg a lánya is válaszolt az ütésekre. Igaz, a téesz vezetői előtt Lofot Gergely elnézést kért a magatartásáért, mondván, hogy ez soha többé előfordulni nem fog, aztán hazamenvén előfordult az agyabugyálás megint.

Dehát mégiscsak ő volt a brigádvezető. Legalább négy kilométerre esett a falutól a juhhodály. Szép út volt, s gyönyörű a rét, amelynek szélén a hodály állott. A mezőt keskeny ér választotta ketté. Az állásba és a gondozók szálláshelyére be volt vezetve a villany; tűzhely szolgált még nekik, meg rádió. Egy juhász valaha nem is álmodhatott volna ilyesmit.

Ezernégyszáz birkája, juha, jerkéje, kosa, báránya volt a szövetkezetnek. S jó, villany- fényes állásban elhelyezve mind. S mit ad isten, amikor Kis Samu Miska időben megérkezett, Lofot Gergely valóban ott volt már, búcsúzott az előbbi műszaktól.

— Mondjátok meg bent — intette a búcsúzokat —, hogy talpon vagyunk egész éjjel.

Azok elmentek.

— Tudniillik két anya ellésre áll —’ oktatta a brigádvezető Kis Samu Miskát —, és lehetséges, hogy kiszalad a főállattenyésztő, de tán az állatorvos is. De most végezzük el az esti munkát.

Nem volt sok gondjuk sem a fejéssel, sem a takarmányozással, volt ott gép elég. A tejestartályokat lezárták, majd jön a szállító kocsi, viszi azokat.

— Hanem, te! Hoztál valami frisset a disznódból? — kérdezte a gémember. — Valami igen jót.

— Miért ne hoztam volna.

— Együnk akkor, testvér.

Ettek. Kis Samu Mihály igen keveset, mivel Lofot Gergely befalt előle- majdnem mindent. A borából is csak két decinyit hagyott, amire megjött a tejszállító kocsi. S akkor pedig azt mondta:

— Én ezzel a kocsival bemegyek, az éjféli misét világéletemben még soha nem hagytam ki. Te csak vigyázz itt mindenre.

Kis Samu egyedül maradt, csak az árva kutyája volt vele, akinek már kenyérhéj nát egyebet nem igen tudott adni. Itt maradtam csupaszon, gondolta, mi lesz velem egész éjjel étel-ital nélkül? A rádióban is mi van ilyenkor? Ártatlan gyermekek énekelnek. Bárcsak az enyémek itt lennének, uramisten, nem lennék egyedül. Az állatokkal mégsem lehet értelmes szót váltani.

Vagy mégis lehet?

Jött a Csöpi kutyája és csaholt és az állás, meg a brigádkörzet között körözött. Igen nagy hangja volt, felszállt tán az égig az ugatása. Az ég teljesen tiszta volt. Az állásból siralmas bégetések hallatszottak, s a kutya egyre csak odaszaladt, vonítva már. Én istenem, gondolta Kis Samu, ezek valóban elleni fognak?

A kutya vezette őt, bár hát nemigen volt szükség erre a vezetésre. A két jámbor anya épp az éjféli harangszókor, amely négy kilométerről is idehallatszott, adott életet bá- ránykáinak.

— Jól van, kincseim, jól van, anyácskák — mondogatta az állatoknak Kis Samu Mihály, majd kevés sót szórt az újszülöttekre, hogy az anyák tisztára nyalhassák őket. Megfáradt az elletésben, meg a báránykák friss szoptatásában.

Szép éjszaka ez azért, hogy bár a főállattenyésztő, sem az állatorvos nincs itt, és rajtam és a kutyámon kívül nincs itt senki más. Én is szerettem éjféli misére menni, amikor ministráltam gyermekkoromban, és voltam az első ministráns a korácsonyéji miséken.

Még megnézte a két báránykát, akik úgy mutatták: boldogok ebben a számukra új világban. Aztán bement a helyére, bekapcsolta újra a rádiót, de számára csak ismeretlen dallamok hangzottak ott. Kiment a levegőre, a kutyát arrébb lökte magától kissé. Felnézett az égre. Fényes volt az, fagyos idő lévén, ragyogtak a csillagok. Holott emlékezett rá: amikor állattenyésztési továbbképzésen volt, egy tudós azt mondotta:

— Emberek, csillagok nincsenek. Kihűlt bolygók, napok, és naprendszerek vannak. A mi elnevezéseink az égboltról: tünemények, látomások, érzések, vágyak.

Beleütött valami.

Ez a rettenetes ember, ez a kitüntetett Lofot Gergely brigádvezető, vajon nem az én asszonyomat környékezi-e? Hisz’ tette már a szépet azelőtt is, Sóki Kati mégis engem választott, a mélynövésű Kis Samu Miskát. És Sóki Kati, az én asszonyom, aki négy szép gyermeket szült nekem, netán ma éjjel hódolna meg a gémembernek?

m aí- ilyen karácsonyi éjszaka. Jaj. ami- i kor gyilkolni tudna az ember. Csilla- Q^Sk S°k, amik nincsenek? Betlehem? Ez a hodaly van itt egyedül, meg a két most született bárány. Minden mást meggyilkolok, aki az asszonyomhoz nyúl: a gyerekek az enyémek.

Akkor valami karácsonyi ének hangzott fel, vékonyabb, vastagabb hangokon. Kis Samu feltépte a brigádszállás ajtaját. A családja volt ott. Mákos bobálykát hoztak melegen, és csak énekeltek, miként a csácsogó madárkák: pásztorok, keljünk fel.

— Tudom, hogy egyedül vagy — mondta később Sóki Kati, az asszony, aki négy gyermek után is nagyon szép lélek volt. — Hisz’ a brigádvezető .ocsma előtt fekszik az árokban.

Kis Samu Miska kiment, megnézte az újszülött báránykákat, majd fölnézett az égre. Fényes volt az, ra gyogott ott a hideg időben minden. Éppúgy, mint a brigádszálláson asz- szonyának és gyermekeinek tekintete.

KM ÜNNEPI MELLÉKLET

1978. december 24.

MAI HÁROMKIRÁLYOK — Rékássy Csaba rajza.