Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-17 / 297. szám
Kétszáz éves kézirat Nyíregyházi kiadásban Bessenyei „Tolerantiá"-ja Kétszáz éve kéziratként őrzik a felvilágosodás nagy alakja, Bessenyei György egyik kevésbé ismert művét, a Tolerantiát. Az eredeti kézirat a Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtárában van Debrecenben. Némedi Lajos, a debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem tanszékvezető tanára tudományos munkásságának köszönhető, hogy kétszáz év múltán, ez év őszén nyomtatásban — sokszorosított eljárással — megjelent a Torentia. A névadó iránti tisztelet és a tudományos kutatás iránti érdeklődés együttes eredményeként a nyíregyházi tanárképző főiskola oktatási segédanyagként jelentette meg a művet, melynek kiadását Bánszki István és Csorba Sándor gondozta. Bessenyei György művének megismertetése teljesebbé teszi a róla alkotott képet. A Tolerantia gondolat- világa bepillantást enged abba, milyen kérdések foglalkoztatták a felvilágosodás nagy alakját, megyénk szülöttét az 1774—78-as években. A Tolerantiában vallásról, türelemről, Istenről, Szentírásról, papokról, keresztényekről olvashatunk — írja a kézirat tudományos feltárását és feldolgozását elvégző Némedi Lajos profesz- szor, s hozzáteszi, ez ne tévessze meg az olvasót. „A Tolerantia nem vallásos mű, hanem a magyar nyelvű politikai irodalom egy becses korai darabja. Bessenyei számára a vallási türelmetlenség belpolitikai kérdés, mert az ország belső békéjét zavarja olyan helyzetben, amikor annak más okokból, a földi élet szempontjából, jelentékenyebb körülmények folytán, ugyanis van elég baja.” A kéziratot kétszáz éves szunnyadás után a ma emberéhez közvetítő Némedi Lajos mondja: „A Tolerantia talán nem a legszebb műve Bessenyeinek, de a legérdekesebb, a legaktuálisabb és legszemélyesebb. Belőle ismerjük meg legjobban Bessenyeit, az írót és a közéleti embert és világát. Egész kis kozmosz az, ami kevés lapon elfér benne: Magyarország a 18. század hetvenes éveiben, nagy belső változások előtt.” A nyíregyházi tanárképző főiskola 1972-ben vette ' fel Bessenyei György nevét, amely kötelezettségvállalás is volt arra: a névadó felvilágosult szellemét nemcsak példaként őrzik az oktatónevelő munkában, hanem mindent elkövetnek, hogy haladó szellemű munkásságát közkinccsé tegyék. Ennek egyik dicséretes megnyilvánulása a Tolerantia megjelentetése, melyért köszönet illeti Némedi Lajos professzort, aki „önzetlen munkával bontotta ki a feledés burkából az 1778-ból származó összeállítást és lehetővé tette a szöveg megértését.” És köszönet a főiskolának, ahol most már tanítási segédanyagként használják a történelmi jelentőségű feljegyzéseket. P. G. Pásztor Reich Károly rajza mégis megkockáztatja: letér az útról a híd mögött, a vízmosás menti ösvényre. Az ösvény a hegyekbe vezetett, hamarabb haza lehetett jutni arra. Igaz, hogy éjjel nem tanácsos eltévedni, de Tana- baj bízott önmagában, régtől fogva ismerte ezt a helyet. Csak a ló tartson ki hazáig. Míg ezen töprengett, a távolban velük egy irányba tartó gépkocsi fényszórói tűntek elő. A fények hirtelen bukkantak ki a sötétségből, gyorsan közeledett a két ragyogó gömb, hosszú, imbolygó fénysugarakkal pásztázva az utat. Tanabaj a hídnál állt a lóval. A gépkocsi ugyan mit sem Segíthetett rajtuk, de Tanabaj mégis várakozással tekintett elébe. Csak várta, egyszerűen, minden ok nélkül. „Végre legalább egy autó!” — gondolta. Már annak is örült, hogy emberek tűntek fel az úton. A teherkocsi fényszórói arcába világítottak, el kellett fednie szemét a fénytől. A vezetőfülkében ülő két ember csodálkozva nézte a hídnál álló öreget és mellette a sovány gebét, nyereg meg zabla nélkül, mintha nem is ló, hanem kutya volna, amelv ráakaszkodott az emberre. A nyílegyenes fénysáv egy pillanatra fehérbe borította az öregembert és a lovát, hirtelen mindketten testetlen, fehér árnyakká váltak. — Érdekes, mit keres ez itt éjnek idején? — szólalt meg a sofőr mellett ülő, hó- rihorgas, füles sapkát viselő férfi. — Ez lesz az, ennek a kocsija áll amott — vélte a gépkocsivezető, és megállította az autót. — Hé, öreg! — kiáltott a fülkéből kihajolva. — Te hagytad ott azt a szekeret az úton? — Igen, én — felelte Tanabaj. — Vagy úgy! Épp az imént néztük, micsoda hányódó taliga vesztegel az úton. Egy lélek sem volt körülötte. Magunkkal akartuk hozni a lószerszámot, de ócska az is. Tanabaj hallgatott. A gépkocsivezető kiszállt a teherautóból, előrelépett egyet-kettőt, elárasztva az öreget a vodka égetett szagával, és vizelni kezdett az útra. — Mi történt? — kérdezte hátrafordulva. — Nem bírta a ló. Elgyengült, meg aztán vén is már. — Hm. No és most hová? — Hazafelé. A Szárigovsz- ki-szorosba. — Tyűha — füttyentett a gépkocsivezető. — Fel a hegyekbe? Nem arra visz az útunk. De azért csak szállj fel, oda hátra, elviszlek a szovhozig, onnan aztán továbbmehetsz holnap. — Köszönöm. A ló is velem van. — Ezt a döglődő gebét gondolod? Hagyd itt a kutyáknak, lökd a szakadékba, a többit elintézik a dögkeselyűk. Ha akarod, segítünk mi is. — Hajts tovább — mordult rá komoran az öreg. — Te tudod — vigyorodott el a sofőr, becsapta a kocsi ajtaját, és odaszólt társának: — Féleszű vénember! A gépkocsi elindult, magával vitte a zavaros fénysugarat. A híd nagyot nyikordult a szakadék felett, a stoplámpák sötétvörös fénye bevilágította. — Minek kell azt a vénembert kinevetni? Te is járhatsz még így — mondta a füles sapkás, miután a hidat elhagyták. — Ilyen baromság! — ásított a gépkocsivezető. — Velem már annyiféle dolog megesett. Én csak kimond- tam, amit gondoltam. Gondold el, egy ócska gebe miatt! A múlt élő maradványa az a ló. Ma már, pajtás, a technika a fő. Mindenütt megtalálhatod a technikát. Még a háborúban is. Az efféle öregeknek már lőttek, a lovaikkal együtt. — Te állat! — förmedt rá a társa. — Köpök rá! — felelt a másik. Amikor az autó elment, és újra rájuk borult az éj, s Tanabaj szeme ismét hozzászokott a sötétséghez, az öreg bökött egyet a lovon: — Gyite! Gyerünk, lovacskám! A hidat elhagyva, letért a széles útról, s az ösvényre vezette a lovat. Lassan haladtak az ösvényen a szakadék felett, alakjuk szinte beleolvadt a sötétségbe. A Hold még alig emelkedett, ki a hégyek mögül. A csillagok hidegen ragyogva várták feljövetelét a hűvös égboltozaton. MEGYÉNK TÁJAIN GYÜGYE M int kosárfonó gally-nyalábja, oly kopasz a fűz. Jéggyöngy-fűzér ül a vesszőn, lándzsalevél puhaszőnyeg terül a Szamosig. Átellenből, a túlpartról, idelátszik néhány tucat rápolti ház. A házak kúptetejét deres porhó fehéríti. Karácsony Ignáccal állok a gáton. Hatvan éve alig látszik, kucsmája hetykén ül feje búbján. Körbemutat, úgy magyaráz: ott malom állott, vízimalom. Itt gázló volt s oly sekély, hogy száraz maradt a szekér alja, ha áthajtotta ökreit. Arrébb volt a jó Szamos-víz, amit ivott az egész falu, jobban esett mint az ásott kút vasízű folyadéka. Messzebb innen Timóteusteleknél sok száz éve csata dúlt, zsarolyáni nemes támadt a gyügyei földre. Aztán visszamutat a vízre, melynek útja más, mint egykor, s hajdanában elsodorta a templom mellett álló tornyot. A gátról a faluba menvén kiderül, hogy az út, amin járunk, s körben a kert, temető volt egykor. És a sarkon, ahol az iskola áll, obeliszken fakó betű hirdeti: ez a falu is adózott Isonzónál, Doberdónál, Szerbiában, orosz földön. — Tervünk, hogy feldolgozzuk a község történetét — mondja-Kiss Irén a KISZ-tit- kár. Van egy klubunk, mégpedig jó, és a sok fiatal is tudni vágyik, milyen volt itt régen a sors. Ha múltat akar valaki látni, talán csak Tóth Lajosné háza jelzi, miben laktak az emberek. Beszédünkhöz Máthé János kapcsolódik. — Sok mindenről sokat tudunk. Kedvencünk a Boney M együttes, vetélkedünk, szórakozunk, sportolunk. Van igény rá, van módunk, hogy így éljünk. De mindig kérdés: honnan jutottunk idáig? Ide, a kis szatmári faluba is betört a nagyvilág. De mind jobban látjuk: múltunk nélkül nem érthetjük a mát. —- Ha jól megnézzük, Gyügye gazdag község — mondja kiegészítésül Pályi Ferenc, a párttitkár. Hadd mondjak néhány számot. Az alig több mint száz itteni család az idén 1720 sertést adott le, a háztáji almáért a tsz 3 milliót fizetett ki, a csarnok 130—140 ezret fizet havonta a tejért, a szövetkezetből származó bér havi 2490 forint, ehhez jön a hízómarhából, a kisállat-tartásból bejövő pénz. Ezt látja a mai fiatal, ennek gyümölcsét élvezi. ,Ez a természetes, és így a jó. Bátor hangon köszöntenek a gyügyei iskolások. Biztosan tilos, de sebaj, benyitok a tanterembe, hol 29 alsós gyermek okosodik. Velük nincs gond, mondja Berki Lászlóné, a tanítónő. Okos, szorgos a pulyahad, tiszták, szépek, jókedvűek. így Berkinének van ideje, hogy mint tanácstag, részt vállaljon ~ minden gondból. — Most a vízmű az érdekes — kezdi a szót. Igaz, sok-sok évre másra nincs pénz, de ez most a legfontosabb. Van jó vizünk, és épülnek is sorra-rendre a fürdőszobák faluszerte. Persze, volt, aki zsörtölődött; tíz évig esztendőnként 900 forint a költség. De ezt már így illik, drágál- lani kell a dolgot, de az érték így lesz nan- gyobb, s ki vállalná azt a vádat, hogy nincsen pénze csöves-vízre? Az állandóság egyik háza a kocsma. Volt ez Schwarzé, majd a Hangyáé, ma ÁFÉSZ-üzlet. Az öregeknek ez a klubja. Más nem jut nekik, bár szívesen ülnének le télidőben. Egy kis kártya, jó mesélés, újság híre be jólesne! De hát nincsen, és csak nyáron, innen a gáton van pár asztal, a kiserdőben. Traktorgumi a golyófogó az időszakos kuglipályán. Ilyenkor már nagy a hideg, s ha klub nincs, a kocsma is jó! Szilva járja, s csak az öreg Kiss Antal az, aki Hubertusszal öblöget. Itt a kocsma előtt dobol a kisbíró, ma is úgy, mint hajdanán. — Csak a dob nem igazi — magyarázza Kiss Sándor. Amikor még én doboltam, nekem volt egy olyan, amilyennek párja nincsen. A sógor fejbe verte a kutyát, magam nyúztam, és feszítettem a bőrét dobbá. Szépen pergett, nagyon szépen. Emlékezik, s rábólint a többi idős gyügyei. Aztán sorba jönnek a régi idők képei, történetek száll- nak-járnak, ki helyesel, ki bólogat, más helyreigazít. — Amikor a tsz-t csináltam, egy traktor volt a faluban. Az is olyan. Ma nekem a kertben különb van — szól egy nyugdíjas, az egykori elnök. — Ha jó az idő, még lejárok a Szamoshoz. Fürdeni nem, hisz’ az már nem megy, de megcsodálom, s iszok egy kortyot belőle. Aztán Kiss Ernő veszi át a szót. Kötekedik kedvesen, kifogásol, bírál, lázad, aztán nagy somolyogva ő is mondja: csak a kor az, ami a teher. Érdekes, amit elmesélnek. A szilva is mind bátrabbá tesz. Az öreg már ilyen, főleg akkor, ha idegen is hallgatja a szót. S a fiatal? Nos, ők már mások, tiszta fejjel is bátrak. Vállalták a klubot, miközben féltő anyák a függöny mögül lesték, mi történik odabenn. Aztán még a lányok is futballmezt vettek, s a pályán, amit maguk építettek, rúgni kezdték a bőrt. Hű, volt is csodálója ennek, ennyi lány, s mennyi látvány! Aztán véget ért a csoda, a függöny mögül eltűntek a féltők, s a pályára se jártak már a kandi kíváncsiak. De volt más is, ami izgalomba hozta a falut. Ügy alakult, hogy szokássá vált: áz takarít a klubban, aki elsőnek érkezik. Ha lány volt, ám így van rendjén. De fiú? Ember? Nos, a jég tört, s ma már nincsen, aki csúfol, ha egy fiú a műanyag padlót sepri, vagy széket tologat nagy ügybuzgalommal. Mert lépni kellett az egyenlőség felé, s far- meros gyügyei lány ma már jól ismeri jogát. Bizony, sietnie, kell annak, aki itt hagyományt kutat. Oda a jó szatmári lakodalom is, hiszen aki kényelmes, Gyarmatra megy vacsorára. S ha mégis otthon várják a násznépet, a menyasszonytánc már elmarad. Hiszen van nekik pénzük, nem kell már tánc ahhoz, hogy életet kezdjen két fiatal! így mondják ők, akik magnóra ropják, s kissé mosolyognak, ha mirtuszos képen feszít a menyasszony. Az öregek bólogatnak, s mondják is, bizony változott a világ. Nem is rosszfelé, bár néha szokatlan dolgot kell megtanulni. Talán csak a halál a régi, hisz’ háztól temetnek még, s a virrasztás órái adnak jó lehetőséget, hogy kibeszéljék magukat az asszonyok. Máskor? Nos, ott a jószág, a tévé, a hazajáró gyermek, kiről nagy szeretettel gondoskodnak. Talán kevés hely van a világon, ahol annyira összetartana a család, visszahúzva az elmentet, pátyolgatva az otthonlévőt. Kicsiny világ ez. Alig ötszázan lakják. A múlt s a ma szóban és képben összekeverve él a Szamos ölelésében. Nézegetem nagy becsben tartott ajándékomat. Gyügyén kaptam. Negyvenesztendős fénykép, amit egykor egy vándorfotós készített. Képeslap ez, igazi, megírható. Rajta a folyó s a ma már csak emlék vízimalom. S az utcák, melyeket vastagon borít a szatmári sár. A ti- zennégyes emlékmű tizenhat névvel. Ha ma nézem, a szívem elszorul. Egy kis falu tiszta szegénységének fakuló képe ez, ma már történelem. Kor, amit megértek a Karácsonyok, Kissek, Arik. Akik tudtak és mertek okosak lenni, amikor új korunk új riadóját dobolta a kisbíró, s közösbe hívott húsz éve az élet. ök alapozták meg a traktorok útját, s magát a traktort, a hírnevet, s a vízvezetéket, az új almáskertet, a száz új házat, a klubot, a könyvtárt, a nagy takarékot. Ma már ők is csodálva nézik a képet, s vitára nyílik a száj: mikor is szedték szét a malmot, s terítettek követ az útra. Apró kis dolgok ezek a nagyvilág sorában. De ilyenekből épül a mai história. Kell tehát krónikás Gyügyében, ki feljegyzi az emlékezést, s naprakészen vezeti, szépen és igazul, hogyan és miként fordul a ma sorsát vivő szekér rúdja. K arácsony Ignác mondta: mikor ásták a vízvezeték útját, a falu közepén csontot fordított ki az ásó. Ősi temető van a falu alatt. A régin épül az új. Megérdemelne egy új képeslapot. Bürget Lajos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. december 17.
