Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-17 / 297. szám
MmmmmmmmmmmmmmmmmimmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmammmmmmmmmmmnamnMmammmmmmmm Élnek közöttünk asszonyok, fiatalok és idősebbek, akiket semmi nem különböztet meg a többi nőtől. Legtöbbjük magában hordja bánatát, hogy elvesztette azt, akihez valamikor nagy reményekkel kötötte életét. Nevük elől legtöbben az özvegy szót is elhagyják, szinte jelképesen még mindig kapaszkodnak a már nem létező emberi kapcsolatba. Erősek, erősnek kell látszaniuk, mert egyedül viselik a család gondját, s legfeljebb este engedhetik át magukat az emlékeknek. Az ebédlőben füllesztő meleg volt. Néhány percig frissítette a levegőt a két ventillátor, de akik éppen alatta ültek, kikapcsolták, hogy ne borzolja össze hajukat. A két felszolgáló asszony homlokán verejték gyöngyözött. Egyikük letette a forró levessel teli tálat, s mielőtt egy másik asztalnál összeszedte volna a tányérokat, ismét bekapcsolta a ventillátorokat. A férfi, aki az imént már megtette ezt az utat, mérgesen nézett a felszolgálóra, majd újra megnyomta a kikapcsoló gombot. Az asszony éppen ekkor tette le a mosogató asztalára a leveses tányérokat. Az arca pillanatok alatt hófehér lett, s ha nincs mellette akkor munkatársa, ott esik össze az ebédelők szemeláttára. — Rosszul lett — mondta utána a helyette tálaló munkatárs, és magyarázatul még azt is hozzátette: amióta a férje meghalt, sajnos elég sok baj van a szívével. Tulajdonképpen ekkor ismertem meg Szamosi Mihály- nét, akiről addig csak annyit tudtam, hogy Magdika, s hogy bármilyen vicces kedvünk is van ebéd közben, ő mindig komoly marad. A beszélgetésre sem nagy lelkesedéssel vállalkozik. — Nem akarom én sajnáltaim magam, márpedig ha az ember elmondja, hogy mi is történt, látja a szemben ülő arcán a részvétet. A történet 1965-ben kezdődött, amikor Magdi Szabolcs községből férjhezment a tí- mári Szamosi Mihályhoz. A fiatalember traktoros volt, kora reggeltől késő estig a tsz-ben dolgozott, de még így is sort kerített rá, hogy otthon is segítsen a ház körül. Az esküvő után két évvel megjött az első gyerek, a kis Magdi, aztán 1969 decemberében Ildikó is megszületett. Szamosiné alig ment haza a kórházból az újszülöttel, a férje lett súlyos beteg. Has- hártyagyulladást kapott, és 1970 februárjában utolsó útjára kísérték ... — A nagyobbik lányom hároméves, a kisebbik háromhónapos volt akkor, ők még nem értették, mi történt, Magdika még nagyon sokáig nem értette: miért nem jön este apuka. A fiatalon özvegyen maradt Szamosiné még három évig maradt Tímáron, 1973- ban költözött be Nyíregyházára. — Sem Szabolcson, sem Tímáron nem találtam munkahelyet, a tsz a kora reggeltől késő estig tartó munka miatt nem való egy kétgyermekes asszonynak. Üveget fontam bedolgozóként a háziiparnak, de 1500-at is csak akkor kerestem, ha reggeltől estig egész hónapban mást se csináltam. Nyíregyházán a kenyérgyárban helyezkedtem el. A gyerekek otthon maradtak a szüleimnél, s ha tehettem, kétszer is hazautaztam hetenként. Természetesen beadtam a lakáskérelmemet is, és 1976 decemberében megkaptam a kulcsot: egyszobás összkomfortos lakásba költözhettünk. — Magdi harmadik, Ildikó első osztályos volt, amikor nyíregyházi lakosok lettek. Itt már nem volt nagymama sem. Igaz, közben munkahelyet változtattam, — a párt- bizottság konyhájára vettek fel —, s a jobb munkarend miatt több lett az időm, amit velük tölthettem. Reggel héttől háromig dolgozom, délután van időm a mosásra, főzésre, reggel pedig, mire munkába megyek, már felkölthetem őket. — Tulajdonképpen anyagiakban nem érzünk hiányt. 2500 az alapfizetésem, 760 a családi pótlék, 2200-at kapok árvaellátásra és nincs olyan év, hogy a szakszervezettől ne kapnék segélyt. Komjáti Istvánná, Marika néni mintha hallotta volna, hogy miről beszélünk, odaszól asztalunkhoz: — Magdikám, ha befejeztétek, eredj fel a gazdasági osztályra, úgy tudom, egy kis pénz áll a házhoz. Szamosiné megköszöni, aztán tovább folytatja. — Tudja, nagyon jó érzés az, ha az embernek megértő munkatársai vannak. Itt, a konyhán Marika nénivel az élen nagyon megértőek. Nekem sajnos a férjem halála óta tönkrementek az idegeim, ettől van az, hogy sokszor rosszul leszek. Ha délután vásárolni indulok, a nagyobbik lányom mindig velem jön, nélküle szinte félek elindulni. Nagyon jó gyerek. A kicsi huncut, Magdi vigyáz rá, amikor én iskolába megyek. Ha befejezem, szakácsképesítést szerzek. Gondolom, akkor több lesz a fizetésem is, és könnyebb lesz berendezni a nagyobb lakást, amelyre beadtam már a kérelmet. Hát így élünk mi hármasban Nyíregyházán ... Duleba Cyörgynével Nyírtéten találkoztunk. A falu egyetlen kövesútjáról — helyiismeret híján — nehezen találtunk a Rákóczi utcára. Még a szomszédos utcában is csak úgy tudtak eligazítani, hogy megmondtuk: kit is keresünk. — Akinek meghalt az ura? Akkor arra tessék ... A Rákóczi utca szép házai közül az egyik Duleba Györgyné tulajdona. Kutyaugatásra jön elő a ház végéből, a szomszéd ház udvaráról két lány közeledik. — Ő a legkisebb gyermek — mutatja be az éppen 19. születésnapját ünneplő Marikát. A fiúk nincsenek itthon. Gyuri, a legidősebb — 28 éves — a vízügynél dolgozik, örökké a megyét járja, csak hét végén jön haza a lakókocsiból. János 25 éves, ő Pesten, a selyemiparnál dolgozik. A 23 éves Jóska katona, a 20 éves Laci szintén a selyemiparnál van. A szép házról beszélgetünk. — Hetvenben — amikor az uram meghalt — már felépült, de se kívül, se belül nem volt kipucolva. Gyuri fiam 20 éves volt, ő hozott valamit a házhoz a kemecsei gazdaság székelyi gyümölcsöséből, de pár hét múlva elvitték katonának. Elmentem én a tanácselnökhöz, hogy tegyen valamit, itt maradok négy gyermekkel kereső nélkül, de azt mondta: ezen nem lehet változtatni. Hová fordulhattam volna, ha az elnök sem tud segíteni... — Jancsi fiam 17, Jóska 15 éves volt, ők is eljártak a gyümölcsösbe, de 5—600 forintot is alig kerestek egy hónapban. A két kicsi még iskolába járt. Nem panaszkodni akarok, de higgye el, nagyon “ nehéz volt. Ha volt időm a családtól, el-elmen- tem én is a tsz-be, de ott is csak az keres, aki kora reggeltől késő estig ott lehet. Én meg korán se tudtam menni, későig se tudtam maradni, hát a kereset is olyan volt. Nyílik az ajtó, idős asszony lép a konyhába. — Anyósom — mutatja be Dulebáné — az ő sorsa még nehezebb volt. 36 éves volt az ura, amikor meghalt, nyolc gyermeket hagyott árván. — Bizony fiam, egy lányt és hét fiút neveltem fel egyedül. Gyuri 45 éves volt, hogy meghalt, a többi él és rendes ember lett belőlük. Marika is bekapcsolódik a beszélgetésbe, ö Demecser- ben, a szövőgyárban dolgozik, most táppénzen van, pár napja operálták- még nem tud dolgozni. — Ötödikes voltam, amikor apu meghalt. Még gondolni sem jó arra az időre. Nem jártam én kopottabb ruhában, mint a többiek, de az én édesanyámnak sokkal nehezebb volt előteremteni. Ahogy nőttek a fiúk, úgy mentek el egymás után katonának: alig szerelt le Gyuri, ment a Jancsi, most meg Jóska várhat jövő októberig a leszerelésre. — Én is, mint a fiúk, a székelyi gyümölcsösben kezdtem, aztán amikor felépült a demecseri gyár, oda jelent- keztém. Három műszakba járok, kétezer-négyszáz körül keresek. Szükség van itthon a pénzre, hét végén mindig nagy a család. — Száz-százötven baromfit is nevelek évente, mert itt másképp nem lehet húshoz jutni — folytatja a mama. — Ha káposztát töltök, azt is konzervből — vagdalt húsból — csinálom, mert disznóhús addig van, amíg kitart a disznóölés után. Most éppen arra spórolunk. Van egy koca, a malacokat leszerződtem, leadtam, most készen kell venni egy hízót karácsonyra. A disznóölésről, a karácsonyról ismét a gyerekekre terelődik a beszélgetés. Előbb a fiúkra, akik segédmunkások, mert a nyolcadik osztály után egyből egytől-egyig dolgozni, keresni mentek, aztán Marikára, akinek kedve lett volna továbbtanulni, de nem akarta, hogy a fiúk őrá keressenek. — Most már könnyebben élünk <— folytatja az özvegy —, mert a katonafiú kivételével mindenki keres. Csak én nem. Negyven-ötven napot tudok évente a tsz-be menni, ezért még háztáji sem jár. Műteni kellene a lábam, meg aztán itthon sincs idő unatkozni. Nyáron háromkor kelek, most ráérek fél hatkor. Csak hét végén ébredek hamarabb, hogy minden kész legyen, mire jönnek a gyerekek. Pósán Istvánnéval Nyíregyházán, az 5-ös iskolában találkoztunk. Pedagóguspályája kezdetén Tiszadobon tanított férjével együtt, akinek Egerbe húzott a szíve, mert ott végezte a főiskolát. — A cél Eger volt, a gyakorlatban azonban csak Szi- halomig jutottunk. A Heves megyei községben szívesen fogadtak. Egy év után férjem lett a pedagógus-alap- szervezet titkára, később a községi pártbizottság titkára, igazgatóhelyettes, én tanítottam, közben rajzszakot végeztem Egerben, s természetesen háziasszony voltam. Enikő tíz, Mónika 6 éves volt, mikor odaköltöztünk. Szolgálati lakást kaptunk, sokat dolgoztunk, de a munkánkért megbecsültek minket. — 1975 őszén beteg lett a férjem. Azt mondták beszű- rődése van. Kezelték, Mátraházára küldték, aztán hazaengedték, hogy minden rendben van. Pedig nem volt rendben. Rövid idő után nagyon beteg lett; s ekkor már nem csak én, ő is tudta, hogy rák. Nem tudtak rajta segíteni, 40 éves volt, amikor meghalt. Enikő 14, Mónika 10 éves volt akkor. — Abban a tanévben még Szihalmon maradtunk, de a sok jó barát, munkatárs ellenére is közelebb akartunk kerülni a családhoz, a rokonsághoz. Nyíregyházán él egy bátyám és a férjem húga, úgy gondoltuk, ide költözünk. Hetekig kerestem albérletet, mert amikor meghallották, hogy két gyerekem van, szóba sem álltak velem: Minek részletezzem: nemrég sikerült egy jó helyet szereznem. 1400-at fizetek havonta, 1200- ba kerül a lakásfenntartás, de legalább jó helyünk van. Felvettek az 5-ös iskolába, második osztályos gyerekeket tanítok, és bizakodom, hogy sikerül egy OTP-lakáshoz jutnom. — Jól érzem magam Nyíregyházán. Munkahelyemen megbecsülnek, erőmhöz, időmhöz mérten a társadalmi munkából is kiveszem a részem, de azt hiszem érthető, hogy nekem az egész családokénál több időt kell otthon töltenem. Reggel fél hatkor kelek, rendbeszedem magam, elkészítem a reggelit, ébresztem a gyerekeket és 7 előtt tíz perccel indulok a buszhoz. Délután mindig akad még valami tennivaló, aztán elindulok hazafelé. Ut közben bevásárolok, otthon vacsorát főzök. Olcsóbb is, mintha hideget vennék és a gyerekek is jobban szeretik. — Az este a gyerekeké. Ha jó a tévéműsor, azt is megnézzük, ha nem, akkor beszélgetünk. Természetesen mosni is kell, nyolc évi tanítás után is legalább két órát fordítok a másnapi felkészülésre. Aztán még elkészítem a gyerekek másnapi ruháit, hogy reggel ennyivel is köny- nyebb legyen. — Tudja, az a szerencsém, hogy nagyon jó gyermekeim vannak. Enikő másodikos a Krúdyban, Mónika hatodikos, és ha kevesebb a tanul- nivalójuk, segítenek nekem. Ennyivel több idő jut rájuk. Édesapjuk halála nagyon megrázta őket, s az én szeretetem sem tudja pótolni a veszteséget. Olyan korban vannak, amikor talán a legnagyobb szükségük lenne az apára. Az iskola könyvtárában beszélgetünk Pósánnéval. Óraközi szünet van, tízesével áramlanak be a gyerekek. Meglepődnek, hogy nem a könyvtáros „nénit” látják, aztán beljebb mennek, hogy kiválogassák, amire szükségük van. — Nézze, milyen szépek, milyen aranyosak ezek a gyerekek. Ha köztük vagyok, elfelejtek minden bánatomat, csak ők vannak, s naponta mérhetem, hogy okosodnak. Amikor idejöttem, nagyon érzékeny voltam. A gyerekek, a munkatársak segítettek. Ha néha szóba kerülnek a körülményeim, nagyon megértőek. A szórakozásról faggatom a fiatal özvegyasszonyt. — Az előbb már elmondtam egy-egy napomat, abban minden benne volt. A tévé az egyetlen, színházban utoljára Egerben voltain, moziban a Halottlátót láttam utoljára. Tulajdonképpen nincs időm többre, de nem is lenne szívem magukra hagyni a gyerekeimet. A kikapcsolódást az jelenti, hogy havonta egyszer hazautazunk a szüléimhez Tiszadobra, és ott töltjük a nyári szünidőt is. Az elmúlt nyáron csak addig nem voltam ott, amíg Sóstón továbbképzésen vettem részt és Székesfehérvárott egy technika tantárgy előkészítésén voltam, amelyet az Országos Pedagógiai Intézet szervezett. — Anyagi gondjaink nincsenek. 3600-at keresek, 700 forint a családi pótlék, 3000 forint az árva járadék és az özvegyi nyugdíj összege. Ebből körülbelül 2600 forint az albérleti díj és a lakásfenntartás, rendszeresen rakok félre az OTP-lakásra. Azért főzök naponta, mert így olcsóbban kijövünk, s az ember addig nyújtózkodhat, ameddig a takaró ér. Nehogy ezt panasznak tekintse, én csak azt várom a környezetemtől, hogy megértsenek, semmiképpen sem azt, hogy sajnáljanak. Duleba Györgyné özvegyek, akik környezetüktől nem sajnálkozást, szánalmat várnak. De joggal várhatnak megértést, érzékenységük tiszteletben tartását, özvegyek sokan vannak, akiket megérteni és tisztelni úgy kell, hogy sorsukban saját lehetséges sorsunkat is lássuk. Szöveg: Balogh József Fotók: Elek Emil Szamosi Mihályné Pósán Istvánná KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. december 17.