Kelet-Magyarország, 1978. november (35. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-06 / 263. szám

Ki számít ma szerencsésnek Jármiban? Egy község karrierje A régi faluban azt tartot­ták szerencsés embernek, aki holta napjáig rendszeresen gyarapította földjét, vagy azt, aki nyugdíjas álláshoz jutott: vasutas, rendőr, köz­ségházi altiszt vagy iskola­takarító lehetett. Csak az idősebbek emlékeznek már rá, milyen protekció kellett ahhoz is, hogy valaki tíz órán át több kilós krampáccsal ver­je a zúzott követ a vasúti talpfák alá, és a kétrét gör­nyedt altisztekre, akik még a segédjegyzők szobájából is hátramenetben, alázatosan távoztak. Jármiban érdeklődtem a minap: kit tartanak mosta­nában szerencsés embernek, akiről úgy beszélnek, hogy karriert csinált? — Talán a tsz vezetői, 8—10 ember — mondták. De nem álltak meg a felsorolásban: — A trakto­rosok, a szerelők, az állatte­nyésztők, az építőbrigád tag­jai... Ahogy mindezeket összead­tuk, már jóval többen voltak száznál. Még csak véletle­nül sem mondták az iskola­takarítót, a postás kézbesí­tőt, de még a községi vagy a termelőszövetkezeti irodistá­kat sem. Micsoda értékrend­változás ! Gondoltuk volna valaha, hogy előbbre veszik a szántóföldön dolgozót vagy az istállókban szorgoskodó állat- tenyésztőt, mint az irodán dolgozó alkalmazottakat? Mészáros János, aki közel van már a hetvenhez, az idő­sebb generáció nevében így vélekedett: — Az apám uradalmi jó­szágszámadó volt. Munkája nagyjából hasonlított a mos­tani tsz állattenyésztési bri­gádvezetői beosztására. Ezt azért is tudom, mert én, mint állattenyésztési brigádveze­tő dolgozom. Apám a har­mincas évek elején 15 hold­dal bocsátott szárnyra. A feleségem is szépen hozott, így nekünk a később vásá­rolt földekkel 50 hold körül jött össze. Harmadosunk, kommenciósunk is volt, még­is azt mondom, most több ember becsül engemet. — Mindig állatszerető em­ber voltam. Itt ennek élhe­tek. A termelőszövetkezetben a többség azt csinálhatja, amire legjobban hajlama van. Fontos az iskola, de a szív, a szakma szeretete leg­alább ennyire lényeges. Itt az állattenyésztésben többek között 20 juhász is dolgozik, akiknek irányítom a munká­ját. Ez a húsz ember nem mind egyforma, de a közös­ség felemeli a gyengébbet is. Talán van közöttük olyan, aki magánjuhászként nem sokra vinné, de itt a többiek tapasztalatával az eredmé­nyei jók, megkeresi a havi ötezer forintot, így gavalléro- san megél. — Gazdaságilag sokkal kö­zelebb állunk egymáshoz, mint régen. Egy-két idősebb ember ugyan még el-elszólja magát, mondogatja, hogy a múltban ki volt, mi volt. A fiatalok már nem nézik: ki­nek mi volt az apja. Ezt leg­jobban a házasságok bizo­nyítják. Azok kerülnek össze, akik szeretik egymást, a szü­lőknek a párválasztásba már falun is kevés beleszólásuk van. — Az én apám cseléd volt. 1945 után sokat dolgozott a pártban, a különböző szerve­zetekben. Nyolcán voltunk testvérek, ennyi gyerekkel nem volt könnyű még a fel- szabadulás után sem. Egy kis nádfedeles ház építésére fu­totta. Most tsz-nyugdíjas, a házát átépítette cseréptetős­re. ök ennyire vitték, a múltban házuk sem volt. — Mindnyájunkat becsü­letesen felneveltek. Két test­vérem tanár, egy a tanács­házán dolgozik, két húgom termelőszövetkezeti tag. A mi családunkban az értelmiség­től az alkalmazottig, a szak­embertől a munkásig min­den megtalálható. Én a kőműves mesterséget tanultam ki, de valahogy jobban vágytam a mezőgaz­daságba. Jármi mindig híres volt a dinnyéről, a málná­ról, a zöldségfélékről. Gyer­mekkoromban sokat dolgoz­tam a mezőn. A hatvanas években, ahogy a tsz-be ke­rültem, beiratkoztam a ker­tészeti technikumba. így let­tem gyümölcstermelési bri­gádvezető. Nekem m már — fiatal fejjel — szebb há­zat sikerült építenem, mint apáméknak egy életen át. Befizettem egy gépkocsira is. Feleségemmel három fiúgyer­meket nevelünk. Az én kor­osztályom többsége így él Jármiban. Bartha Pál egy évvel még a húszon innen van, de már építési művezető a termelő- szövetkezetben. Nyíregyhá­zán tanult az Építőipari és Vízügyi Szakközépiskolában. Kérdeztem tőle, szülei annak idején hány hold földdel lép­tek a tsz-be? — Nem tudom — volt a válasz. — Engem az már nem érdekel. Mit kell csinálni, és mennyit keresünk, ez a fon­tos, nem a föld. A tizenkilenc éves fiatal­ember a 15 fős építési bri­gád művezetője. Nemrég fe­jezték be a termelőszövetke­zet emeletes székházának építését. Jelenleg a brigád egy része a gyümölcsösben szociális épületen dolgozik. Minden dicsekvés nélkül mondja, olyan természetes­nek tartja ezt az építkezést, mintha arról beszélne: a ház­ra tető kell. Az ő korosztá­lya már így képzeli el a munkahelyet: legyen ott zu­hanyozó, pihenő is. Még nem általános, de egyre több he­lyen válik mindennapossá, hogy munka után zuhanyo­zás következik kint a kert­ben, majd tiszta ruhát vesz­nek, így ülnek a buszra. A termelőszövetkezet a helyi tanácsnak épít egy 50 szemé­lyes bölcsődét. Ezzel is gond­talanabbá teszik a fiatalasz- szonyok munkavállalását. Az építőbrigádban sok fia­tal dolgozik. A szakmunká­sok 4500 forint körül keres­nek havonta, a segédmunká­sok is elérik a 3500 forintot. A termelőszövetkezetben a múlt évben néhány száz fo­rint híjával 40 ezer forint volt az éves átlagkereset. A jövedelém a háztájival ennél jóval több, igaz ezért külön meg kell dolgozni. Jármiban 253 dolgozó tsz- tag él, 171-en már nyugdíja­sok. Vannak akik szorgal­muk, tudásuk vagy munká­juk fontosságával előrébb tartanak anyagiakban, de el­esett, földhöz ragadt szegény­ember nincs. Ismerve a ter­melőszövetkezet fizetési jegy­zékeit, látva a virágos főut­cán sorakozó házakat, téve­dés nélkül elmondhatjuk: az egész község karriert csinált. Csikós Balázs Nagy idők tanúi Hadifogságból —múzeumba — Volt a faluban, Szamos- tatárfalván egy idős ember, Porkoláb András, akire mi, gyerekek furcsán néztünk, mert olyan tarkán őszült a haja, azon kívül pedig fél­szemű is volt. De a meséit nagyon szerettük hallgatni, hogy ott járt, ahol Jézus Krisztus, Jerikóban; s azt is mindig hozzátette: a 328-as magaslaton. Ennek a hadifo­goly-kiállításnak az anyagát azt hiszem, akkor kezdtem el „gyűjteni”, a félszemű And­rás bácsitól. Csiszár Árpád múzeum­igazgató, a vásárosnaményi Beregi Múzeum vezetője idézte fel kérdésünkre a több évtizedes, előbb véletlen, majd tudatos gyűjtőmunkát, melynek eredménye lett a „Nagy idők tanúi” című kiál­lítás. Így folytatja: — Nagy esemény volt a bevonulás. Tatárfalván kü­lön úrvacsoraosztás volt, ami­kor négy férfit búcsúztattak. Aztán egyszer egy fonóban voltam, ahol Bagó Róza da- nolt, azt tanította a lányok­nak, amit a hadiasszonyok énekeltek, hogy: „Húzd rá, te cigány, kapom a segélyt, Is­ten az uram haza ne segéld!” — merthogy akkor nem lett volna miből eltartani a gyer­mekeket. Az öregek megvic­celték a fiatalokat, ilyeneket meséltek: „Tőtöttem, lűttem, aztán már nem is tőtöttem, csak lűttem...” Ügy emle­gették az első háborút, mint a Nagy háborút, a fogságot meg Nagy fogságnak. A Nagy idő tanúi című bemutató és gyűjtemény rájuk emlékezik. Ezrek és ezrek látták a ki­állítást Vásárosnaményban. Érdeklődők, idegenek, kuta­tók és annak a negyven em­bernek a leszármazottai, uno­kái, dédunokái, akik innen a Beregből és Szatmárból in­dultak el a nagy háborúba. A hadifogságból hozott, vagy visszakerült tárgyi és szellemi emlékek ma a múzeum tulaj­donában vannak. Dohányszínű vászonfedél, színehagyott piros cérnával összefércelve. A cérna, a tű kéznél lehetett — az anyag valaha tán katonaing volt. Egy kisméretű füzetet „kö­tött be” ilymódon a gazdája, s ezáltal arról is gondoskodott, hogy a füzetben sorakozó ce­ruzarajzokat megóvja. A raj­zokat végig megszámozta, így követhető a katonák útvona­la — egészen Szibériáig. „La­kásom a táborban” — ez az 1919. dec. 9-én kelt Taskent- ben, kiállította a Turkesztá- ni Föderációs Szovjet-Orosz Köztársaság. Elbocsátó levelek a csóti leszerelő különítménytől, ahol általában két héten át tar­tózkodtak. Hazatért hadifog­lyok bemutató lapjai, lesze­relési igazolványai. „Dévai Hadifogolyrajzok a Beregi Múzeumban. egyik rajz címe. Alatta sát­rak. „Tábori szikratávíró, 1915. július 14.” — egy ház, teteje már nincs, előtte a ka­tonák szerelik a készüléket. „Tábori kórház Sztanisz- lovszkán” — két sátor, sze­kér, hordágyak, sebesültek. A füzet végén öt cím — bajtár­saké, akiket ^a füzet gazdája majd meglátogat, ha a hábo­rúnak vége lesz ... Dokumentumok: „Mandát” — afféle kinevezés Orosz Miklósnak, hogy a hadifog­lyokat a táborban zenére ta­níthatja. Egy másik ugyan­csak Orosz Miklósnak: Pro- puszk — távozási engedély Verőce István két év híján negyvenéves, gyümölcster­melési brigádvezető. T arpa második legidő­sebb embere, Szász Sándor keskeny, hosz- szúra nyúlt kertjében lépe­getünk. — A fiam ültette ezeket a kis almafákat, de ott a kert végében azt a két diófát én. A surányi út mellett talál­tam, és hazahoztam őket. Ha látná, micsoda termést hoz­nak ! Pedig még fiatalok, har­minc esztendősök sincsenek. Van olyan év, hogy három zsákkal is van rajtuk, a hé­juk akár a papír. No, innen szoktam figyelni a határt, meg az égi traktorokat — si­mogatja meg a kisebbik dió­fa kérgét. — Az égi traktorokat... ? — Azt. De maga még azt sem tudja, hogy mik azok? — derül jót tudatlanságo­mon. — Hát repülőgépek. Van már azok közt olyan is, amelyik permetez, meg mű­trágyát szór. Itt, a mi hatá­runkban is repked nyaranta egy kis sárga. Olyan alacso­nyan száll, hogy majd elviszi a fák tetejét. — Ült már repülőben Sán­dor bácsi? — Hát... abban még nem. De látni láttam épp eleget. Először még tizenhétben, az olasz fronton. A géppuskája a fene vinné el, szórta a go­lyót, mint nyári felleg az esőt. Sose gondoltam, hogy valamikor műtrágyát fognak szórni. Az öreg megáll, az eget kémleli. Hunyorogva néz, szemében az ég kékje. Nap­ellenzőnek használt kalapját visszateszi a fejére, és elége­detten bólogat: — Szerencséje van a szö­vetkezetnek. Szép ősz van rájuk, nyugodtan dolgozhat­nak. Bezzeg a tavaszon, meg a nyáron! Vízben állt szinte a fél határ. Nem gondoltam; hogy ilyen szép termést ta­karítanak be az őszön. Itt a kertem alatt — mutat a nem­rég megritkított fasoron túl­ra — egy hónappal ezelőtt még napraforgó állt. Most meg, már zöldell a búza. — Bizony, nagy dolog a tudomány, mert nemcsak a szerencsén múlik a termés — bólogatok én is. — Nagy ám, — hagyja helyben Sándor bácsi, majd hirtelen felcsattan. — De ne­hogy azt higgye, régen nem voltak tudós emberek! Még többen tán, mint most, pe­dig ma is van éppen elég. A napokban jutott eszembe, hogy valamikor micsoda tölgyfák voltak a tarpai nagyerdőben. Heten-nyolcan elfértünk a törzsében, úgy kártyáztunk. Akadtak azok közt tán olyanok is, melyek ezeresztendősnél öregebbek voltak. Nem égett azoknak a fájuk, hiába tettük a tűzre. Akár a vas, csak feketedett. Nem hiába mondják, á fiatal fa ég igazán. — Akkora tölgyek lettek volna erre? — Bizony akkorák — néz rám szigorúan az öreg, hogy kételkedni merek a szavá­ban. — Ha ebből valaki megvett egyet, elég volt öt házra is. De nem is nagyon használták azokat tűzrevaló- nak, hajókon meg uszályokon hordták őket a Tiszán. Mal­mokat, hidakat építettek be­lőlük. A falué volt az az er­dő, csakhát az a hitvány Ká­rolyi gróf elperelte tőlünk. Kibérelte a falutól az erdőt, abban makkoltatta a kondá- ját, s addig ügyeskedett a kamarásával, hogy végül ne­ki maradt. Pedig azt vala­mikor még Rákóczi adomá­nyozta nekünk, mert mi vé­gig kitartottunk mellette. Az­tán mégis ez lett a vége. Ej, kutya világ volt az! — A mostani milyen vi­lág, Sándor bácsi? — Á, fiam, ez nagyon jó... Csak most lennék húszesz­tendős! Bár ami azt illeti, most sem panaszkodhatom. Reggel akár nyolc óráig is alhatok. Néha felmegyek a faluba, megiszok egy-két po­hár sert, elbeszélgetek az em­berekkel. Utána meg, fogom magam, és hazajövök. De most már nem nagyon fo­gok hazulról elmászkálni, mert forr a bor. Azt meg, még jobban szeretem tán, mint a sert. Látja, nyolcvan­hét esztendős koromra azt is elértem, hogy válogathatok a kettő között... Balogh Géza József őrvezető Taskentből érkezett, átvett 100 korona le­szerelési illetéket.” „Igazolás 1939-ből: Szalai Kálmán tize­des, jándi lakosnak, aki be­vonult a magyar királyi 11. honvéd gyalogezredhez, meg­sebesült: 1915. május 18-án, fogságba esett: 1915. október 14-én, Csótról elbocsájtották 1921. április 16-án. Aláírás: Kern százados.” Egy fénykép Taskentből: magyar hadifog­lyok színjátszó előadást tar­tanak. S egy másik: a csóti tábor: elgyötört testű, mezít­lábas csapat. A kép hátulján felirat: Veres Bertalan, Ilk. Gyönyörű olvasmány a „ha­difogoly-költők” verse. A mérki Szabó Jánost és az ugornyai Gergely Menyhér­tet a szenvedés tette költővé. Kis noteszekbe ceruzával rótták a sűrű sorokat. Az egyszerű észjárású emberek tiszta, sóhajtásszerű gondo­latai : tiltakozás a háború hiá­bavalósága miatt, vágyódás távoli szeretteik után. Ger­gely Menyhért Przemysl ost­romát írja meg — a gépelt átírásban 70 oldalon. Szabó Jánostól legalább ennek tíz­szerese maradt fenn, teljes részletességgel ábrázolja az utat a bevonulástól a fronton át a fogságig. Kis és nagy tárgyak. Csok- nyai Bertalan üdvözletét küld: „Emlékül anyukámnak, névnapjára”. Jobb híján nyírfakérget vágott szegletes­re, vadvirágot préselt rá. Alumíniumkanalak, Vezse Lajos bácsi sálja, Sebestyén Ferenc pipája 1915-ből. Va­lahol Ázsiában faragta, ahol kétpúpú tevét látott. Mindre a környék falvaiban találtak rá. A Bugyonnij-köpönyeg- ről véletlenül hallottak. A múzeumba jött a híre, hogy Tiszamogyoróson Szabó Feri bácsi valami orosz nagyka­báttal jár a vízre, arra üí; ha esik azzal takarózik. Nemso­kára már a múzeumban volt a világháborús köpönyeg. Na­gyon szép darab a Mihály Jó­zsi bácsitól kapott kendő, rajta a kedves w'v: Várka. Koncz Ferenc órája is meg­járta Szibériát, míg Vitkáról Naményba visszakerült... B. E. KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. november 6. ¥ Égi traktorok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents