Kelet-Magyarország, 1978. november (35. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-26 / 279. szám

Szabolcs-Szatmár megyében 1971 óta 82 orvos összesen 616 ezer forint letelepedési segélyt kapott, valamennyien körzetbe kerültek, ötvenkét fő részesült a megye alapít­ványából, több mint félmilliós összeggel. Jelenleg 79 orvos-, 7 fogorvos- és 11 gyógy­szerészhallgató kap társadalmi ösztöndíjat, havi 6—700 forintot. A megkülönböztetett anyagi támogatás célja megyénk egészségügyének javítása. J Kedvszegetten és tétován álldogáltam a dombrádi or­vosi rendelő ugyancsak szép épülete előtt. Az út első állo­másán csalódás ért. Hiába néztem végig az ajtók név­tábláját, nem találtam sehol dr. Koncz és dr. Peták Irén nevét. — Nincsenek azok már itt — világosított fel egy asz- szonyka. — Elmentek októ­ber elsején Nyíracsádra. Méltatlankodva támitok be dr. Harsányt József szobájá­ba. A kisvárdai járás főorvo­sa rögvest tájékoztat: tud a dologról. A. közlés szerint családi okok indokolták az orvosházaspár elmenetelét. Természetesen a letelepedési segélyt vissza kell fizetni. De lesz orvos Dombrádon — nyugtat meg. — A kórházban most is dolgoznak olyan orvosok, akik hamarosan körzetbe kerül­nek. szintén letelepülők. Dr. Szendrei Gabriella Mezöla- dányba, dr. Pázmány Ferenc, dr. Nagy Mária, dr. Vízi Mi­hály szintén falusi körzetbe készül. A dombrádi eset nem jellemző. Fiatal orvosaink jóL érzik magukat. Ha példa kell, úgy javaslom Tiszaszentmár- tont. Keresse dr. Herényi Istvánt. Egyedül — nem magányosan A rendelőben elül a nagy forgalom. Sikerül beszélge­tésre kapni a fiatal orvost. Fekete, jó arcú fiatalember, telve tűzzel, lendülettel. Be­tessékel a lakásba, ami a kor, ha azt mondanám: min­den könnyen ment. Bizony az egyetemi oktatás és neve­lés nemigen készíti fel a le­endő orvost a körzeti munká­ra. Egy sor olyan dolgot ta­nulunk, amire szinte semmi szükségünk nem lesz soha, ugyanakkor nem mondja meg senki a legnehezebbet: ho­gyan kell dönteni akkor, ha az ember egyedül marad. Ko­pogtatnak éjjel, ott áll az ember a beteggel szemben. Nincsenek tanácsadók. Dön­teni pedig kell. Elvárják. — Nekem szerencsém volt, mert egy évig a debreceni mentőknél gyakoroltam. Jó iskola, sok mindent meg kell oldani.' Sok ott tanult fogás segített rajtam is. A kezdő orvosnak ugyanis nagyon észnél kell lennie. Gondos­kodni arról, hogy legyen műszer, gyógyszer, alakuljon ki a jó szakmai kapcsolat a közeli kórházzal, ismerked­jék meg a kollégákkal. Mind­ez nem önző cél, a gyógyító munka előfeltétele. — Már megismerik kis. ko­csimat, megállítanak út köz­ben, bizalommal jönnek hoz­zám, úgy érzem. A falu örült, hogy végre megoldódott az orvosgond. Nekem viszont kötelességem, hogy a biza­lomnak megfeleljek. — Miért lennék magányos? Valaki a 42. utcában is lehet egyedül, 10 millió ember kö­zött. A kapcsolatteremtés rajtam múlik. Vannak bará­taim, ki tudok mozdulni, de itthon se vagyok magányos Könyvek, rádió, tv vesz kö­rül. Nem hiszem, hogy a vá­roslakónak általában több ki- kapcsolódás jut, mint nekem. Dr. Berényi István: ... dönteni pedig kell... rendelőből nyílik. Még lát­szik az asszonykéz hiánya, de összességében egy érdek­lődő ember biztonságot adó otthonát sejteti. — Apám is körzeti orvos volt, így aztán nem idegen nekem ez a világ. Jól érzem itt magam, bár nem könnyű a munka. Zsurk is hozzám tartozik, és Eperjeskén he­lyettesíteni szoktam — kezdi a beszélgetést. Hazudnék ak­— A megye anyagi meg­becsüléssel fogadott, a község jó lakással. ígéretet kaptam, hogy a felszerelés, a műszer­állomány is kiegészül kor­szerű dolgokkal. Minden más rajtam múlik. A faluban jó szívvel beszél­nek dr. Berényiről. Emlegetik ügyes műtétjét, amivel meg­kímélt valakit a kórháztól. Mások egy bőrbetegség bra­vúros kúráját ecsetelik ke­gyetlen naturalizmussal. Van, aki azt dicséri: fogat is húz, ha kell. Lényegében nem kel­lett egy fél év, és Tiszaszal- kán „márkás” név lett a dok­toré. — Nemrég történt — mondja befejezésül —, hogy otthon voltam Debrecenben, ahol most szüleim élnek. Apám rosszul lett. Lekísér­tem a kocsimhoz, hogy vi­szem a klinikára. A kocsim­ban halt meg Megdöbben­tem, és fájt a tehetetlenség. Tudom, tudományom véges. — Nem utolsó szempont, hogy ez a község úgy fekszik: mindkét város jól megköze­líthető, tehát könnyen haza is lehet látogatni. Ennél lé­nyegesebb, hogy igen jó meg- telepedési lehetőségeket kí­náltak, beleértve a lakást, amivel meg vagyunk eléged­ve. A lényeg azonban az. hogy szakmailag is igen so­kat kínál a megye. Tudom, nekem az alapoknál kell kez­deni. Sok a tanulnivalóm is. A napi munka ezernyi apró öröme adja ehhez a lendüle­tet. — Mi hiányzik? — Talán a régi baráti kap­csolatok. Igaz, jönnek leve­lek néha, egyre ritkábban a hajdani barátnőktől, ismerő­söktől. De ez így van rend­jén. Ha az ember megkezdi önálló életét, sokminden át­szerveződik. Uj barátságok alakulnak, megtaláljuk az új örömöket. Éppen ezért mond­hatom, elégedett vagyok. Ka­pok új gépet a munkámhoz, gyakorlatiasabban tanulha­tom a szakmámat is. Ezért nem is tartom lényegesnek azt, hogy arra gondoljak, ami hiányzik. Jobban foglalkoz­tat az, amit elérhetek. — Nem általános orvosnak készült? — De. Lehetőség nyílt Debrecenben arra, hogy emellett tanuljam meg a fog­orvoslást. Ez nagyon jó, egé­szen másként tudok bánni betegeimmel is. Ha van egy kis időnk, akkor a férjemmel is megbeszéljük a napi dolgo­kat. Nagyon kell ez, s a pá­lya kezdetén felbecsülhetet­len az, ha van valakivel meg­osztani a gondot és az örö­Dr. Nádor Emese: Doktor néninek szólítanak... De talán éppen ez serkent, hogy amikor csak lehet, én győzzek a betegség fölött. Doktor néni Választékos ízléssel beren­dezett lakásban fogad. Férje a körzetet járja. Dr. Nádor Emese nagyhalászi fogorvos két rendelés közben sziesztá- zik. Az ember nem is hinné, hogy orvos, olyan fiatal. A faluban mégis doktor néninek szólítják. Nem zavarja? — Nem. Édesanyám Deb­recenben tanár, s amióta csak az eszemet tudom, őt is néni- zik. Egy kicsit a szeretetet ér­zem ebben. — Amit nem könnyű meg­szerezni ... — így van. A férjem itt volt orvos már akkor, ami­kor én még tanultam. Gyak­ran voltam itt, így hát is­mertek. De más lett, amikor idejöttem, pondjaimra bíz­tak 10 ezer embert, s egy se­reg iskolást. Bizonyítani kel­lett. Ha nincs mellettem a férjem, talán sokkal, de sok­kal nehezebb lett volna. így aztán idővel megbékéltek az­zal, hogy fiatal vagyok, nő is ráadásul. Talán érthető, hogy miért esik jól á doktor néni megszólítás. — Férje miskolci, maga debreceni. Miért választották Nagyhalászt? A rendelő előtt már gyü­lekeznek. öregek és fiatalok, igen nagy számban. Fogfájó­sok, pótlásra várók. Nádor Emese doktor néni felveszi a fehér köpenyt. Mint az óra­mű, olyan pontos. Négykor már kiszól: kérem az első beteget! Jó szóval a bizalomért — Bugáéról jöttem ide Ti- szavasváriba — kezdi mono­lógját dr. Szőgyéni Ildikó — Azt mondja, hogy mind­ez hosszú távú program? Igen. Nem tagadom, nem át­menetnek tartom Tiszavas- várit. A normális lakás, az új rendelő, a korszerű fel­szerelés, a nagy anyagi biz­tonság megadja a bátorságot, hogy hosszú időre tervezzek. Hiszem azt is, hogy a kolle­giális kapcsolatok úgy alakul­nak, hogy ezek is segítik a munkámat. Aligha tudnék jobb munkahelyet elképzelni magamnak, mint ezt a nagy­községet. — Elásásról nincsen szó. Legutóbb Kisvárdán volt fog­orvosi konferencia. A szak­ma legjobbjaival találkoz­Dr. Szőgyéni Ildikó: várit... Nem átmenetnek tartom Tiszavas­möt is. Néha. aztán más se­gítséget is kérek tőle — teszi hozzá nevetve —, ha egy-egy nagyon- dacos fog akad, ki­szólok neki a másik rendelő­be: — Gyere Laci, segíts ki­húzni! — Szórakozásuk? — Vártam a kérdését. Gyakran emlegetik ezt azok­kal kapcsolatban, akik falu­ra mennek. Talán túlságosan is sokat. Lényegében minden­ki és mindenütt találhat ki- kapcsolódást, szórakozást, ha van igénye. Itt élünk a város közelében. Vannak ba­rátaink, ismerőseink. Autónk­kal, mely a legnagyobb részt munkaeszköz, el tudunk jut­ni bárhová. De egy kicsit hamis dolog ezt túlhangsú­lyozni. Az ember dolgozni, hivatását gyakorolni megy a körzetbe. Mondja, minden városi kolléga csak szórako­zik. kikapcsolódik üres órái­ban? Nem hiszem, hogy ne­künk kevesebb jut ebből, mint másnak. fogorvos. A férjem utánam jött, itt dolgozik az Alkaloi­dában. Két gyermekem van. Joggal tehetné fel a kérdést: miért jöttem el Bugacról, és miért pont ide. Nos, a válasz nagyon egyszerű lesz. Alap­vetően teljesen mindegy, hogy az ember hol dolgozik, a lényeg csupán az: szakmai­lag a legtöbbet tudja nyújta­ni. Itt a megyében jó szívvel fogadtak, hozzásegítettek a letelepedéshez is. — Nem kezdődött köny- nyen. A községben van egy fogorvos kolléga, neki jelen­leg jobb a felszerelése, mint az enyém. A betegek, akik hozzám kerültek, bizony bi­zalmatlanul néztek. Korsze­rűtlen, zsúfolt rendelő, régi felszerelés. Nagyon össze kellett szedni magamat. Mit tagadjam, néha sírtam is. Ami hiányzott a rendelőből, azt mással kellett pótolni. Őszinte érdeklődéssel, jó szó­val, a beteg iránti megkülön­böztetett figyelemmel. És hit­tel, hogy minden ígéret való­ra fog válni, én is kapok turbinát, jobb rendelőt. — Nem sok idő kellett ah­hoz, hogy úgy érezzem, el­fogadtak. Van háromezer betegem, 1850 iskolás és óvo­dás gyermekem. Nem pa­naszkodom, hogy nincs mit tenni. Közben egyre-másra születtek a terveim, mit is kellene csinálni. Elhatároz­tam, hogy valamennyi gyer­meknek elkészítem a karton­ját, hogy felnőtt korig végig lehessen kísérni fogainak ál­lapotát. Ez persze sok éves munka. A másik fontos elha­tározásom: sokkal jobb meg­előző munkát kell végezni, hiszen akkor jó a fogorvos tevékenysége, ha minél ke­vesebb a beteg. Tervezem, hogy az itteni gyógyvízre építve egy szájzuhanyt is lét­rehozok, amilyen alig van az országban. Szeretnék olyan kapcsolatot találni a bete­gekkel, hogy ne féljenek so­ha a fogorvosi széktől. tunk. Orsós professzorral és másokkal. Olyan beszélge­tésekre nyílt alkalom, ami­lyenek a fővárosban is ritkán kínálkoznak. Orsós és Fábi­án professzor Budapesten bálvány volt, itt mindenki számára elérhető ember, kol­léga. De bőven adódik más alkalom is arra, hogy tanul­jon az ember. Ez mindig szándék kérdése. — Az imént említett kis­várdai találkozón voltak fog­orvos-hallgatók is. A folyo­són elkaptam többet közülük, s nem győztem eleget bi­zonygatni nekik, jöjjenek a megyébe. Mert miért a húzó- dozás? Nem ismerik ezt a te­rületet. Volt egy kirándulás is a konferencia kapcsán, s láttam: nem hitték el, mi­lyen pazar helyen járnak. — Nem vádolhat senki az­zal, hogy elfogult vagyok. Én is bevándorlónak számítok. De nem tudom kivonni ma­gam a hatás alól: itt a me­gyében valami egészen meg­különböztetett módon tesz­nek a jobb egészségügyért. Ez lelkesít. Nem tudom megér­teni, hogy miért lenne jobb mondjuk Budapesten, ahol a rendelők előtt szinte hajba- kapnak az orvosok egymás betegein. A gyógyítást hiva­tásnak vettem mindig, annak tartom, s ennek gyakorlása sosem a helytől függ. — Voltak, s persze vannak nehézségeim. A család né­gyünkből áll, nekünk itt nincsen hátországunk, nin­csen nagymama, rokon. Épí­tenünk kell az emberi kap­csolatokat le kell bocsátani a gyökereket. De ez nem szakmai sajátosság. Ezzel mindenki így van, aki pályát kezd. Én Tiszavasrárira ak­kor bukkantam rá, amikor az állások hirdetéseit tanulmá­nyoztam Nem bántam meg, hogy így döntöttünk Paracelsus mondta: az orvoslás legfőbb alapja a szeretet. Érdekes, hogy a találom­ra felkeresett fiatal orvosok mindegyike megfogalmazta ezt a gondolatot. Egy másik mondás így beszél: Natura sanat — medicus adjuvat; a természet gyógyít, az orvos se­gít. És megyénkben egyre több olyan fiatal orvos segít, akikhez nagyon közel áll a sze­retet. Pályakezdésük érdemeljen tehát méltó figyelmet, hogy itt váljanak jó orvossá, s egyben közéletünk érdemes munkásaivá. Szöveg: Bürget Lajos Kép: Császár Csaba KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. november 26.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents