Kelet-Magyarország, 1978. november (35. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-26 / 279. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Minden évi szabadságunk Több mint százezer ember teszi fel magának évente a kérdést: hol töltsem a szabadságomat? Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de nem járunk messze az igaz­ságtól, ha úgy saccoljuk: a százezerből legalább ötvenezer, sajnos, fel sem teszi magának a kérdést. Miért? Építkezik, háztájit, víkendtelket „művel”, tanul, beteg gyermekét ápol­ja, rokonokhoz utazik. És már el is telt a két hét szabad­ság... Tudunk-e élni a munka jutalmát jelentő éves szabad­sággal? Kimozdulunk-e a megszokott környezetből? Tudunk, avagy akarunk-e mást csinálni, mint amikor nem vagyunk szabadságon? Akkor kapjuk-e meg az óhaj­tott szabadságot, amikor a legnagyobb szükségünk van rá? Csupa olyan kérdés, amelyre ki-ki más-más vá­laszt adhat személyes tapasz­talatai szerint. Egy bölcsődében dolgozó régi ismerősöm panaszolta amikor összefutottunk, hogy fél a következő naptól, mert szabadságot akar kérni. „Ná­lunk ez úgy van, hogy ami­kor a bölcsődevezető szabad­ságra megy. már jó előre mindenkinek illik tudni, ho­gyan és hol fogja tölteni. Na­pokig erről beszél, és elvárja, hogy mindenki lelkendezzen. De amikor mi, a beosztottak kérünk egy-két nap szabad­ságot, végig kell járni „lent­ről” felfelé a kálváriát és mire őhozzá eljutunk, majd­nem mindenki sírva fejezi be az útját. Egyszerűen fel sem fogja, hogy a másiknak is éppen olyan szükséges a szabadság, mint neki...'’ — De a nevem ne írja meg, — kérte a nyíregyházi böl­csődei alkalmazott. S hozzá­tette, „nekem továbbra is ez­zel a vezetővel kell dolgoz­ni. megértheti...” Kézlegyin­téssel mehetnénk tovább, hisz az esetek többségében, — hinnünk kell, hogy így van — nincsenek örökös összeüt­közések a szabadságok miatt. A munkahelyek zömében éves szabadságolási tervet készítenek, előtte a brigád-, vagy csoportvezetők megkér­dezik a dolgozókat, mikor szeretnék kivenni a szabad­ságukat, van-e üdülőjegyük, külföldi utazási tervük és így tovább. Néhol viszont előfordul, hogy a vezető sze­mélyes tulajdonának képzeli a szabadságolási jogot, vélt munkahelyi érdekekre hivat­kozva mindenáron a saját elhatározása szerint igyekszik „besorolni” a dolgozót. — Mitől lett ilyen nagy ér­téke a szabadságnak? — kér­dezhetnénk. S a válasz nem lehet más: egyre többen ta­nulják meg célszerűen, oko­san felhasználni az éves sza­badságukat. Hol van már nagyanyáink sóhajtozása. akik közül nagyon sokan ma sem értik, hogyan lehet két- három hetet idegenben el­tölteni, itthagyni az otthont. És főleg tétlenül lézengeni egy üdülőben, fürdőhelyen, hazai vagy külföldi város­ban. Gyermekeink viszont olykor azt nem értik, ha vé­letlenül egy év kimarad, mert nem sikerült üdülőjegyet szerezni, vagy családi és egyéb kiadások miatt talán nem jutott pénz a kirucca­násra .... Ahány ember, talán annyi szokás. Harászi József mér­nök-tanár a tiszaberceli szakmunkásképző intézetben arról beszélt, hogy nyári sza­badsága egy részét garázs- építéssel töltötte. Ez jól ki­kapcsolta, pihentette. De hó­dolt szakmai kedvtelésének is, több mint százféle kerté­szeti és gyomnövényfajtát „bóklászott” össze a nyáron, egy növénygyűjteményt, amit azóta használ is az óráin, a diákok nagy örömére. Nincs recept, feltétlenül követendő módszer a szabad­ság hasznos és jó eltöltésére. Egyéni alkat kérdése is. ki milyen szellemi, vagy fizikai kikapcsolódással igyekszik feltölteni az „akkumulátort”. Szabó Sándor, a nyíregyházi iparcikk-kisker dolgozója sokszor Pest-közeiben tölti szabadságát. Gondos napi tervet készít a színházi elő­adások, múzeumok, képtá­rak, koncertek látogatására. Mivel más alkalmakkor ro­hanással telnek el a pesti utazásai, teljes művelődési programmal tölti ki a napo­kat. Sokan új emberi, baráti, közösségi kapcsolatok remé­nyében és igényével indulnak szabadságra. Mások érdeklő­dési körük, hobbijuk szerint végre igazában a saját ízlé­sük szerint töltik el a gyor­san múló napokat. így járja az országot a nyíregyházi művészettörténész és felkeres valamennyi fa harangtornyot, s így bújja a hazai és külföl­di levéltárakat a szabolcsi orvostörténeti emlékeket ku­tató gyermekgyógyász-főor­vos, aki legutóbb egy távoli ország fővárosában talált Szabolcsról érdekes adato­kat. feljegyzéseket. Mi' minden befolyásolja a döntést egy-egy embernél? Bizonyára elsődleges szere­pe lehet az életmódnak és nem kevésbé a meglévő vagy éppen hiányzó emberi kapcsolatoknak, a munkában megtalált vagy meg nem ta­lált örömnek. Mert való igaz, a szabadságunkat általában nem légüres térben kívánjuk eltölteni. Koroknai Zsuzsa írja egyik tanulmányában: „A keretek amelyek között élünk, a kapcsolatteremtés lehetőségei szempontjából is lényegében adottak. Hanem ahogyan e keretüket kitölt­jük (vagy ki sem töltjük, vagy tágítani igyekszünk raj­tuk), az már kinek-kinek személyes hajlamaitól, szán­dékaitól, céljaitól függ.” Nem az eltávolodás, hanem a közelítés játszik hát fő sze­repet a legtöbb embernél abban, hogy szabad óráit mi­lyen emberi közegben óhajt­ja eltölteni. S egy újabb pél­da: Báródi Mihály ófehértói pedagógus jövőre lesz 25 éve, hogy majd minden szabad óráját, éves szabadsága egy tekintélyes részét is, számára már nélkülözhetetlen kis kö­zösségben, egy énekkarban tölti. Ehhez ugyan hetente két alkalommal be kell utaz­nia a megyeszékhelyre, mert a megyei művelődési központ kórusáról van szó, de szívesen teszi. Bizonyára nem csak az együtténeklés öröméért, ha­nem á kórus tagjaihoz is ba­ráti szálak fűzik. Ezért ér­demes feláldozni a sok-sok órát, napot. Kár lenne persze elhall­gatni a vadhajtásokat, ame­lyek szintén léteznek és ép­pen a szabadságolások körül bukkannak elő. Sok száz és ezer ember szabadsága megy el a fusira, a mellékes haj­szolására, s itt nem a háztáji munkára, vagy a saját ví- kendház, garázs építésére gondolunk. Ezekre kell jutni időnek, s többnyire miből, ha nem az éves szabadság­ból? Olyan perlekedésekről is tudunk, amikor lélektelen munkaügyis emberek azon mesterkednek, hogyan csíp­hetnének el a törvényes sza­badságból. Máskor a telhetet­lenekkel gyűlik meg a baj, akiknek — ahogyan mondani szokták — az isten se tudna annyi szabadságot adni, amennyi nekik elég lenne ... S bármilyen kevés is a számuk, de léteznek olyanok is, akik egyszerűen nem akar­nak szabadságra menni. Nem a túlbuzgóság, nem a mun­kahelyük féltése, vagy ha­sonló okok miatt. Azt mond­ják, nem érzik jól magukat, vágynak be, dolgozni. Az egyik szolgáltató vállalat ki- rendeltségének vezetője húsz éve nem volt szabadságon. Csak papíron. Az idén „erő­szakkal” elküldték volna egy moszkvai turistaútra, de be­teg lett a felesége, emiatt itthon maradt. Amikor meg­kérdeztem, hogy nem tart- ja-e magát egyfajta csodabo­gárnak, hogyan lehet az, hogy ő szinte ellensége a pihenés­nek, furcsa, de elgondolkoz­tató epizódot említett. Egy 30 évre elítélt rabról, aki, amikor kiengedték, mert le­telt a büntetése, visszament, mert már csak ott érezte ma­gát biztonságban. „Higgye el. nem azért nem tudok elmenni sza­bira, mert azt hiszem ma­gamról, hogy megállna az üzem, hogy pótolhatatlan vagyok. Egyszerűen nem tu­dok létezni, mit kezdeni ma­gammal. Olyan érzésem van, mintha a súlytalanság álla­potába kerülnék. Már meg­próbáltam, két nap múlva visszajöttem. Nem szóltam én talán senkinek a munkahe­lyen, csak ott voltam, jártam keltem. És eltelt a két hét szabadság...” Azok a munkás- és parasztemberek jutottak eszembe, akik néhány nap után „hazaszöktek” az üdülőből, mert va­lami nyugtalanság hajtotta őket, haza. Lehet, hogy ez a nyugtalanság nagyon is ősi és nagyon is tovább élő érzés? S legalább annyira kell örülni neki, mint annak, hogy egy­re többen és egyre jobban megtanuljuk jól, okosan eltölteni a szabadságunkat? Páll Géza H lyan gondolata támadt Kiszel Miská­nak, amely, véleménye szerint, fel­ért egy isteni igével. Sugallat szállta meg ugyanis éjszaka; alig várta, hogy feléb­redjen az asszony, s elmondhasson neki rend­re mindent. Mindjárt, még gatyában megivott egy deci törkölyt, rágyújtott, leült az ágy mel­lé. Már a második cigarettát gyújtotta, mire felébredt Málika, az asszony. Még mindig szép asszony volt, bárha negyvenedik éves, két suhanc fiúcskával, a rengeteg házi munká­val a háta mögött. — Mi a rosszbajnak füstölöd már ezt a büdös dohányt — mondta —, hisz’ tftég nem is világosodik, a pulyák még alusznak. — Halgass te csak rám, Amáli. — Aludni szeretnék még, nem téged hallgatni; az aprójószág se mocorog az ól­ban. — Ige szállott meg — közölte Kiszel Mis­ka. — A sugallat azt mondta: itt van ez a nagy kert, eddig csak krumpli és kukorica volt benne. — Az kell az aprójószágnak, meg a ma­lacoknak. — Nade! — vélte KiszeR — A kert felé­be ezután is tennénk krumplit, meg tenge­rit; a másik felét pedig beültetnénk dinnyé­vel. A dinnyének jó ára szokott lenni. Magot tudok szerezni, nem véletlenül dolgozom a növénytermesztésben. Aztán éréskor csak fel az egészet Józsi bácsi stráfkocsijára, be a vá­Megjött lassan az érés ideje. A nagy dinnyeüzlet előtti vasárnapon, megkopogtat­ván a rengeteg termést, Kiszel Miska levág­ta még hajnalban a legérettebbnek ítéltet. A hasa sárga volt, a bajusza leszáradt, a kocsá- nya piros lét eresztett. A dinnye héja ugyan nem volt egészen olyan sötétzöld, mint a szö­vetkezet dinnyéié, nadehát! Zöldnek zöld volt. A jó csirkepörköltös ebédhez vágta fel. Repedt a dinnye a kés nyomán. — Halljátok, hogy reped? Jó lesz már ez! Felébe vágva azonban, a gyümölcs fur­csa képet mutatott. Egy sáv halványpiros, egy sáv halványsárga réteg váltakozott egy­mással. A magok se pirosak, se barnák, se sárgák nem voltak. Csak voltak ott benn. A két suhanc fiú persze megkóstolta. — Nem rossz — mondták — csak még nem jó. Megkóstolta Kiszel Miska is. — Kell még neki egy hét, — vélte. — Szombatra rendeltem Józsi bácsit, reggel hat­kor már bent leszünk ezzel a rengeteg ter­méssel a városi piacon. Addig ne nyúljon hozzá senki. Hét közben vett egy lékelő kést. Pénte­ken Málika azt mondta, kiás a gyerekkel a kertből vagy három zsák krumplit, fölfér Jó­zsi bácsi stráfjára, meg összeszed néhány pár csirkét, elkél a piacon addig, amíg Ki­szel Miska a dinnyét árulja. Galambos Lajos: ----------------­A nagy sugallat rosba,' letesszük, eladjuk, a két pulyának meglesz az őszi göncre valója, amit pedig a szövetkezettől kapok, mehet a bankba, hadd gyarapodjék a pénz. — Még két napja úgy beszéltük — kö­nyökölt fel az ágyban Amáli —, hogy tököt is vetünk; ősz elején, tengeriérés előtt igen jó az a kacsáknak, libáknak, disznóknak egy kevés táppal keverve. Kiszel Miska kiment, húzott még egyet a törkölyből. — Helyes — tért visszá, s rágyújtott a nagy gondolatot táplálva megint —, a kert pontosan egy hektár. Négy részre osztjuk. Az egyik fele marad neked krumplinak, ten­gerinek, a másik oldal az enyém töknek és dinnyének. Jó lesz? — A széleken pedig napraforgó. — Világos, a széleken napraforgó. Így eldöntetett a nagy kert sorsa, hi­szen zöldségfélét, ilyesmiket eddig is a két kiskertben termesztettek. Mindjárt megszór­ták a kertet házi trágyával, majd alkalmas időben Józsi bácsi felszántotta a területet. Jó, porhanyós föld volt ott, minden növény­nek áldásos talaj. Egy kicsi eső után megtör­tént a veteményezés, mindegyik a maga ide­jében került a földbe". A dirínye és a tök egy­más mellé, a kukorica és a krumpli egymás mellé. Körben a napraforgó. Ó, már május végén gyönyörű volt a kert. Boldogan nézegette Kiszel Miska. — Ha én ebből a dinnyéből nem szedek be négyezer forintot — mondta Málikának —, akkor egy fillért se. Még műtrágyát is hozott, eső előtti idő­ben beszórta azzal a kertet, s éjszakánként az áldással álmodott. Kapált, dudvázott, fü- työrészett, a szárazabb időkben a gyerekek­kel meglocsoltatta vékonyan a dinnyést. Bur­jánzott is az, mint az emberiség köreiben a bűn. Majd együtt bontott virágot a dinnye és a tök. Egymás mellett. Jöhettek a méhecskék, hogy a természet ártatlan törvénye szerint megtermékenyítsék a virágokat. ök a munkájukat, öntudatlanul bár, hű­ségesen végezték. A tökök nőttek, a dinnyék nőttek. Dicsekedett is esténként Kiszel Miska a barátainak, szomszédjainak, ismerőseinek, jővén hazafelé a szövetkezetből: — Van nektek ilyen kertetek? Ki tud­tok majd hozni annyit, mint én, ebből a diny- nyesből ? — Hát szép minden, az bizonyos. — Mit négyezret?! Legalább ötöt húzok le én ebből, emberek. Csudálkoztak és bólogattak, hiába, aki sugallatot kapott, azt nemcsak a természet, az isten is segíti. Csupán a vén Mizárik szemöldöke vo- naglott meg. — Nincs-e közel? — mondta. — Mi? — Egymáshoz nincs-e közel? — Micsoda? — A dinnye meg a tök, fiam. Én már megérem lassan a hetven esztendőt, ilyesfor­mán csak azért mondom. — Hát nem látja, máris mekkorák? — Akkorák, bizony, amekkorák! — Mit ötezret? Hatot húzok le belőle — hetvenkedett Kiszel. — A keresetem mehet a bankba, felöltözik belőle a család. Okos em­ber vagyok én, nem tuty-muty alak. Bántotta az embereket az ilyen beszéd, de mit csináljanak, ha egyszer nekik nem volt gondolatuk, ennek a Kiszel Miskának pedig volt, holott templomba se igen jár. Mért épp ő kapta a sugallatot? — Botor asszony! — papolta —, pocsé­kolni azokat, amikor itt lesz a kezünkben a rengeteg pénz? — Ki kell fizetnünk Józsi bácsit, az há­romszáz forint — hajtotta le fejét az asz- szony. — Haggyad, hogy a magam területén én gazdálkodjak. Vacsorára levett Kiszel Miska egy diny- nyét, mindjárt innen a kert aljából. Nem volt nagy, nem volt olyan, mint a többi, de azért szép volt. Kipróbálta rajta a lékelő kését. A dinnye nagyon finom volt, hibát nem lehetett találni benne. — Na, mit mondtam, csupán még egy hét kellett nekiek! I S zombat hajnalban felraktak Józsi bá­csi kocsijára legalább nyolc mázsa dinnyét. Elfért még ott valóban a három zsáknyi krumpli is, meg a tíz pár aprójószág. Aztán a városi piacon lepakoltak, meg­fizették tisztességgel a helypénzt, törkölypá­linkájával Kiszel Miska még a piaci ellenőrt is megkínálta, amit az természetesen nem fogadott el; s ettől a kihuzalkodott kivagyok- mivagyok férfiú kissé lelohadt. Még gyéren jöttek a vásárlók. Kiszel Miska körülnézett a piacon. Az államiak és a szövetkezetiek hét forintért adták a gyümölcs kilóját, a ma­gángazdák nyolcért. — Én tartom a szövetkezeti szinthez ma­gam — mondotta asszonyának Kiszel Miska —. nem vagyok én kupec. Te csak menj. áruld el a krumplit, meg az aprójószágct, ha már behoztuk; meglátom, ki keres a mai vá­sáron többet. Húzott egyet az üvegből, s várta a vevő­• két. Jött is hamar az első. — Ezt lékelje meg, kérem. — Asszonyom — mondta gőzösen Kiszel —, minek ezt lékelni? Hisz látja, olyan mint az élet. De azért, ha parancsolja?! A dinnye merő tök volt. A második is, a harmadik is. Tökszínű belül és tökízű, minthogy az ötödik lékelés is kétségtelenül bizonyította. Málika boldogan jött vissza a maga területé­ről, kiárult mindent, csak az üres zsákokat hozta. — No, én uram? — Leadom darabját öt forintra — mond­ta felhősen Kiszel. — Nem kilóra? — Darabra. így is délig csak két darab dinnye kelt el, két árva tanuló vette meg, akiknek mind­egy volt, csak dinnyét ehessenek. Bármilyet. Csak a neve legyen dinnye. — Pakoljunk akkor, és menjünk haza — mondotta délben Kiszel Miska. — Ha egy­szer olyan hülye voltam, hogy tök mellé ül­tettem a dinnyét. Józsi bácsi, a fuvaros mosolygott a ba­jusza alatt: — Én hazaviszem ezt a sok tököt újabb száz forintért — mondta —, ha megéri, jó lesz otthon a disznóknak. Ha azok is meg­eszik egyáltalán. Itt nem hagyhatjuk, meg­büntetnek érte. Hisz’ még az állat is csak a tisztát szereti. Vagy tököt, vagy dinnyét. Ke­verve? Uram isten. Mentek hazafelé. — Ne búsulj, Miskám — mondta Amáli. — Árultam annyit, hogy ki tudjuk fizetni a fuvart. Hiába. A sugallatos leikével azóta búj- kálva kell végigmennie a falun Kiszel Mis­kának. Elfelejtődik-e valaha az életében ez az egész? 1978. november 26.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents