Kelet-Magyarország, 1978. november (35. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-19 / 273. szám
Átélt világ ábrázolója Nánási Tóth Lajos kiállítása Szabolcsban Csendélet lámpával és könyvvel. Nánási Tóth Lajost Vitrai Tamás mutatta be a „Csak ülök és mesélek” című műsorában. Megismertetett velünk egy nyugtalan, tétlenséget nem tűrő embert, aki ír, fest, szobrot mintáz és farag, akit a szűkebb környezete „képírónak” nevez. Sza- bolcs-Szatmár megye érdeklődő közönsége most képein keresztül is megismerheti az alkotót; tíz helységben mutatkozik be kiállítási anyagával. Űjfehértó és Nagykál- ló után Demecserben volt látható a tárlat. Nánási Tóth témáit a népi világból meríti; e táj embere és arculata jelenik meg képein a maga ridegségében, megtartó erejében. Az alkotó belülről éli meg az ábrázolt világot. Miközben néprajzi- lag hiteles tárgyi elemek; gé- meskutak, tanyák, elhagyott öreg házak jelennek meg a képein, valami mást is kapunk, emberesített világot, emberi konok-keménységet. (Szőlőcsősz, Pusztuló tanya, Este a tanyán). Pedig Nánási Tóth nem drámai alkat. Csendéletei bizonyítják leginkább, hogy annál szelídebb, nyugalmasabb, emlékezőbb. (Álmodó virágok, Mezei virágok). Művészete nem kiélező, inkább leíró, bemutató. Krónikás ő, aki nem minősít, hanem kiemel, hangsúlyokat, felkiáltójeleket tesz, ebben viszont meggyőzően hiteles, pontos és kiérlelt. Láthatóan gyönyörködik a részletek gazdagságában. a színek tisztaságában, vagy éppen a színvariációk végtelenségében (Tarlóégetés, Tóparton). A múló, pusztuló hagyományos paraszti világ egy- egy darabját megörökítő képeit olykor az emlékezés nosztalgiája lengi be, de ilyenkor is egyfajta lírai objektivitás jellemzi. (Elhagyott régi ház). Nánási Tóth képei, üveg alatti erőterei vonzanak, befelé nézésre kényszerítenek. Ki ő? Művész? Megszállott? Naiv festő? Már életútja is rendhagyó: sum- más, majd villanyszerelő. 1967-ben áramütés éri, rokkantsági nyugdíjas lesz. Ettől kezdve foglalkozik a képzőművészettel. Magáról mondja: „Ha az ember fizikailag megroppan is, a lelke mindazt kivetítheti művészetén keresztül, amit érez és elmondani kíván.” Gyorsan és megszállottként dolgozik; féktelen iramban viszi fel az olajat az alapra, mintegy versenyre kelve az illanó örömmel és szépségElhagyatott régi ház. Belépőjegy A pénz, mint beszédtéma óhatatlanul előkerül társalgásaink alkalmával még akkor is, ha két népművelő találkozik. Utoljára a közművelődésben dolgozó fiatalok megyei parlamentjén hangzott el — sok egyéb anyagi kérdés mellett —, fizessen-e a népművelő, ha „kulturális rendezvényt” látogat? Természetesen szép számmal akadt I igenlő is, de még nagyobb volt a tiltakozók tábora. Magyarázatul kevés: minden szentnek maga felé hajlik a keze. Anélkül, hogy magamat a szentek közé sorolnám, hadd védjem kicsit a vétózókat az elvek nevében, mert hiszem, hogy itt nem csupán egy belépőjegy áráról van szó. Ha én művelődésiház-vezető lennék, mindig az érdekelne elsősorban, hány új embert tudtam megfogni a rendezvényeimmel, s csak aztán az, hogy mennyi volt a résztvevők száma. A résztvevők számától függ ugyan a bevételem de ez csak akkor objektív tény, ha nem saját dolgozóimmal vásároltatom meg a jegyeket. így aztán nekem nem is tetszik annyira az a legendás műve- lődésiház-igazgató, aki maga is fizeti a huszonöt forintot az , előadás előtt. A mundér becsületét másképp kellene védeni! S’ ha nem becsülöm se le, se föl saját munkámat, hi- hetem, hogy kollégát látok vendégül. Akkor is, ha máshol dolgozik, akkor is, ha könyvtáros, akkor is, ha kritikusabb szemmel nézi, mint a többiek. Diákkorom jut eszembe. Két ellentétes élmény: üres elsősorok a nézőtéren, a tiszteletjegyesek helyei. (Nem népművelők kapták!) A másik a bűvös „Népművelési gyakorlat” — jelszó, amire a nénik, bácsik az ajtónál hagytak belógni minket. Egyetlen javaslatom van: próbáljuk ki a kollégáknak — ingyenes korszakot! Legföljebb zsúfoltak lesznek a házak, és már akkor sem jártunk rosz- szul! (csapó) gél. Személyisége nap mint nap cselekvésre készteti. Naiv festő és tudatos művész egyszerre. Nem tanította senki, technikája egyedi, képi perspektívái pontatlanok, de az ember és a természet ábrázolásának szerves egysége időt álló jellegzetessége művészetének. Hamvas László A határ fogalma egyidejűleg jelez térben és időben végpontot, de kezdetet is. Terjedelme pedig feltételezi e határok sokféleségét is. Átvitt értelemben jelenthet emberi útkeresést, minőségi változást. „Összegereblyézett öntudat”-tal, felgyülemlett tapasztalatokkal ilyen határhoz érkezett első kötetével Kolozsvári Papp László is. 1972 óta publikál rendszeresen, s elbeszéléseivel, műfordításaival, idei VIT pályadíjával mutatta meg tehetségét, kötetbe válogatott elbeszéléseivel pedig múlt élményeinek feltárásával, számvetéssel kelt figyelmet. „ ... Már mindennel megküzdöttem, amivel lehet, aminek éle van és vág, he - gye van és szúr, marka van és szorít..— vallja múltjáról. Az 1968 és í673 között írt, a kötetben közreadott 9 elbeszélés és egy FILMJÉGYZET A csipkeverőnő Pascal Lainé A csipkeverő lány című regényében a következő sorokat olvashatjuk a hősnőről és arról a sorsról, mely ennek az embertípusnak általában osztályrészül jutott: „... Pomme nagyon szimpla kislány volt... a legtöbb férfi számára ezek futó ismerősök, akikhez csak egy pillanatra kötődünk, mert nem azt a szépséget, azt a békét találjuk nálunk, amit elképzelünk magunknak, s nem ott találjuk, ahol számítunk rá. Szegény kislányok! ök is tudják, hogy szegény kislányok. Pedig csak azért szegények, mert mi nem vagyunk hajlandók fölfedezni azt, ami bennük van. Melyik férfi nem követett el két- három ilyen gaztettet életében?!” Megrázó a jellemzés. És ha egyetlen szóval kell minősítenem Claude Coretta svájci —francia—NSZK koprodukcióban készített filmjét, A csipkeverőnőt, melynek ih- letője a nálunk is ismert regény volt, ugyancsak ez a szó kívánkozik toliam alá. Megrázó a képi változat is. A mese végtelenül egyszerű és ugyanakkor hallatlanul bonyolult. Akár maga az élet. Egy férfi és egy nő találkozik. Mindketten magányosak, barátságuk hamarosan szerelemmé érik. Később elválnak. A szakítás semmiféle fájdalommal nem jár, ha mindketten kezdeményezik. Ebben az esetben a fiú hagyja el a lányt, mert úgy érzi. annak alacsony műveltségi szintje méltatlan őhozzá. (Francois egyetemista, Pomme pedig „csak” fodrászlány). A fiú nem minden lel- kiismeretfurdalás nélkül szánja el magát erre a lépésre, melynek következményei az első pillanatban be- láthatatlanok, noha mindent elkövet az emberséges „elszakadás” érdekében. Ami neki csöppnyi keserűség, a lány életében felkavaró tragédia. Pomme nem is képes túltenni magát a megrázó eseményen. Szinte kialszik benne minden érdeklődés a világ dolgai iránt. Súlyos depressziójából, melyet akár tudathasadásnak is nevezhetünk, talán már nem is lehet meggyógyítani. Francois egyszer még meglátogatja a szanatóriumban, ez a gesztus azonban már nem lehet gyógyír a sebre. Pomme egyedül marad vigasztalan fájdalmában ... A csipkeverönö alkotója. Claude Goretta (nálunk is vetítették Meghívó szombat délutánra című filmjét) lelki mélyrétegekbe világít. A drámát azért élheti át teljes intenzitással a szemlélő, mert a rendező a kiszolgáltatottság lelkiállapotát hallatlan érzékenységgel és gazdagon motivált társadalmi háttér előtt jeleníti meg. Olvastam olyan véleményt, mely szerint „a film sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a szociológiai, mint a pszichológiai motivációkra, melyek megzavarják a hősök csendes szerelmi boldogságát” (a Weltwoche bírálója írta ezeket a sorokat recenziójában). Nem értek egyet az ítélkezéssel: Goretta mindkét analízisre figyelmet fordít, egyiket sem rendeli a másik fölé, sőt — egységet teremt a belső és a külső világ ábrázolásában. S ha már az utóbbit említjük, dicsérettel szólhatunk arról, hogy A csipkeverőnő problematikája nagyon gazdag. Címszószerűen sorolom fel a kérdéseket, melyek a cselekménybonyolításban korántsem mellékes mozzanatok: az egzisztenciateremtés és a párválasztás összefüggései, a barátság szerepe és a „hátország” alakításának fontossága, az intellektualizmus tartalmának hatása a kapcsolatokra stb. Van ebben a stílusban valami szomorú szépség, torokszorító költőiség. A csipkeverönö lehúz és mégis fölemel. Hogy a filmet néha mégis csöndes unalom lengi be? Tagadhatatlan, ám a látszólagos üresjáratoknak, a semmi pillanatoknak is van funkciójuk. Néhány túlságosan részletező aprólékosan terjengős képsor elmaradhatott volna a műből, de arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy Goretta nem gyorsfényképet készített, hanem minden lényeges jelenségre kitérő látlelet megfogalmazására vállalkozott. Amikor tehát „semmi sem történik”, voltaképpen a hősnő töprengésének, meditációinak, ösz- szeroppanásának vagyunk tanúi. Mindezt lehetetlen mozgalmas képsorokban láttatni. Anélkül, hogy a svájci születésű rendezőt Antonioni- val összemérnénk (bár a rokon vonások nyilvánvalóak), megemlíthetjük: az olasz mester is ezt a módszert követte a Kaland-ban, Az éj- szaká-ban. a Napfogyatkozásban. Arról nem is beszélve, hogy a sztori helyét elfoglaló hangulati betétek számos más filmművész építkezésének kötőanyagát alkotják. Isabelle Huppert lélegzetállító természetességgel játssza a címszerepet. Az utóbbi időben megszaporodtak a rangos színészi teljesítmények: nem ritka az olyan film, melyet kizárólag egy- egy nagy szerepjátszó egyéniség miatt érdemes megtekinteni. A csipkeverőnő kvalitásos mű, nem tartozik abba a filmkategóriába, melyben a hős (vagy hősnő) meg- formálója minden más közreműködőt lehengerel. Az első számú művész mégis ő. Riadt megrebbenései, odaadó rajongása, tétova tehetetlensége — csak három „alapszín”. S milyen sok arca van! Annak ellenére, hogy az igazi arca voltaképpen jellegtelen. Senki sem fordulna meg utána az utcán. Csipkeverőlányként bonyolult egyéniség: tespedsé- géből a szerelem emeli ki, aztán a kényszerű búcsú lob- bantja el benne a lángot. Képtelenség megjósolni, miképpen alakul szinészi sorsa, de én megkockáztatom a „prognózist”: személyében a jövő — vagy talán már a jelen — Michéle Morganja, Greta Garbója bukkant fel a vásznon. Mindenképpen rászolgált a világlapok dicséreteire és bizonyára nem érdemtelenül nyerte el 1978- ban a Cannes-i fesztiválon a legjobb ' női alakításért járó díjat. Veress József Monológok a határon kisregény egyfajta sajátos korrajz: a városi életforma társadalomrajza. Jól átgondolt — túlzások ellenére tipizált — esetek a valóság ismert terepéről: az álláskereső fiatalemberről, az albérletben élő családról, a lakásgondokkal küzdő édesapáról, az íróról, az emberről. Múltban járása mégsem történetiség. A múlt idézése az egységesre komponált írásokban az idősík szélesítését szolgálja, a múltbeli történéselemek tipikus élethelyzetei a máról szólnak, a mának. így válik alkotásaiban a múlt az állapotfeltárás, az ábrázoló, kifejtő, felhívó mozzanatokban a humánum, az emberi tisztesség kifejtésének eszközévé, mert becsületes, jobbító szándékkal a valóságot mutatja be. „ ... Ember vagyok, szeretném meghatározni magam ...” — közli szándékát a címadó elbeszélésben. Kitöréséhez, a „határ” átlépéséhez harci fegyvereit jól választotta meg. Nem úszik ár ellen, higgadt, nem ég, de útkeresése az emberi közösségek felé vezető útirányt jelez. Kulcsra lelt: a közös bajok orvoslásában őszinte és tiszta hangot, mértéket A tartalmi hangsúlyhoz igazított szabálytalan ritmusú elbeszélések stílus- gyakorlatoknak is felfoghatók. Alkalmat kínálnak különféle változatok kipróbálására. Mellettük az írói karaktert, az egyéniséget a „Reneszánsz est” c. kisregény érzékelteti. A külső környezet zavarait és az egyéniség belső ellentmondásait önironikus mesélőkedvvel, kifinomult lélektani érzékenységgel tárja fel, s mindezt áthatja a harmóniára törekvés szelleme. Ezt szolgálja epébe mártott fanyar humora is. A monológok az „Én modell” változatai. Az egyes szám első személyben előadott elbeszélésekben a cselekményfolyamat nem követhető lineárisan: a történés a lírai szépségű leíró részek közé szorul. A múlt és jelen váltása (a szimul- tanizmus) erőteljes, dinamikus, a tér és idő teljességének megragadását szolgálja. Csapongása nem szertelen, mert valóságelemek diktálta művészi eszközök tudatos alkalmazásáról van szó. A szabálytalan időrenddel ugyanis a hagyományos formák megbontására törekszik, s így formateremtő elvévé a mozgás dinamizmusa lép. Szövegének képi gazdagsága figyelmet keltő. Ebben Krúdyval rokonítható. Képeire jellemző a múlt és jelen egybemosása. Ezért a képbőség inkább a hangu- latiság, mintsem a szemléletesség szolgálatában áll: sugallatok, vélemények, értékítéletek sora, s a képi sík ezért nem önállósul, de térben és időben egyaránt új kiterjedést biztosít a szövegnek. Alig bontakoztatja ki a képi síkot, máris vágás következik, s elbeszéléseinek ritmusát e vágások gyakoriságával fokozza. Eredményesen használja ritmusalakító elemként a mellérendelt mondatok egymás mellé helyezését is. Mindig öröm, ha irodalmunk tehetséget felmutató alkotással gyarapszik. Kolozsvári Papp László mai világunk dokumentumaival életünk tükrét adta kezünkbe. (Magvető, 1978.) Miklós Elemér KM VASÁRNAP! MELLÉKLET 1978. november 19. YfCönyves^ L polc I
