Kelet-Magyarország, 1978. november (35. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-19 / 273. szám

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Ágytól, asztaltól Csak memóriafrissítés céljából álljon az írás élén a meg­állapítás: Magyarország válásban a világ élvonalába küzdötte fel magát, pedig sokan pályázhatnak még az előkelő helyezé­sekre. Szabolcs megye ezen a téren is „felnőtt” az országhoz: csupán a nyíregyházi járásban 1026 bontópert tárgyaltak 1977- ben. „A A1 épköztársaság Nevé­ben! A ... Bíróság ... G. Z. és H. K. .. ,-i anyakönyvvezető előtt 19............. hó ..... .-én házassági anya- . folyószám alatt házasságát fel­kötött és a könyvben . bejegyzett bontja...” Ez minden válóperes ítélet visszatérő szövege. A lényeg, az okok felsorolása, csak ez­után következik. A Nyíregyházi Járásbíró­ságon öt éve bont fel házas­ságokat Hován Árpádné bíró. Tőle kérdezem: — A társadalom, a gazda­ság változásai hogyan hat­nak ki a válásokra? — Nagyon sokrétű kérdés­kör, ezért csak egy néhány­ra térek ki. Vegyük példa­ként az egyre több helyen bevezetett három műszakot. A házastársak alig találkoz­nak, különösen a férjeknek sok lesz az olyan idejük, amivel nem tudnak mit kez­deni ... Tanulmányra méltó téma az eljárók esete, akik a munkásszállásokon sokszor jobb körülmények között élnek, mint otthon. Az egyenjogúvá tett nők tű­rőképessége csökkent, hamar jönnek válni, nem is mindig indokoltan. Problémákat okoz a generációs együttélés, de feltűnő: akkor válnak, amikor a szülőktől elköltöz­nek, otthonuk lesz. Ilyenkor legtöbbször a nő válik: álta­lában övé a lakás, a bíróság neki ítéli. Ezzel a nők néha vissza is élnek. — A jog a nőket védi? — Nem! A gyereket, aki legtöbbször az anyánál ma­rad. íme, egy válási történet. A férj sofőr, a feleség munkás. Hat évi együttélés után, 1977-ben váltak. A há­zasságkötés időpontjában a feleség 20, a férj 22 esztendős volt. Egy gyermekük szüle­tett. A tárgyalás során a fér­fi a nőt hűtlenséggel vádolta, a feleség szerint a férj erő­szakos, durva, iszákos és megbízhatatlan volt. A viha­rok közepette az asszony la­kást kapott, a férj egyik megtérése alkalmával kocsit is vettek. Mire anyagilag ösz- szeszedték magukat, a házas­ság teljesen szétzüllött. A mondat végén a pontot egy karácsonyi veszekedés jelen­tette. A férfi, vallomásában fi­gyelmet érdemlő dolgot mon­dott. Karácsony másnapján „én egy liter bort, a feleslegem két deci konyakot fogyasz­tott, kölcsönösen veszekedni kezdtünk, és a veszekedés közben, amikor a feleségem pofozkodni kezdett, először tréfára vettem, majd amikor mondtam, hogy hagyja abba, én lelöktem, elesett és abból keletkeztek a sérülések.” Idézet egy válóperes be­adványból. „Tisztelt Járásbíróság! ... alperes 19... év ... hó napján Budapestre, mint a... gyár alkalmazottja ment dolgozni. Fenti időpont után férjem egy pár hónap múlva leuta­zott Nyíregyházára, kihívott a lakásunkból, és akkor kö­zölte velem azon elhatározá­sát, hogy nem költözik visz- sza...” Részlet egy ítéletből. „Az életközösség fennállása alatt a peres felek munka­erejüket végsőkig kihasznál­va igyekeztek az anyagi ja­vak megszerzésére. Felperes ezen túlmenően még segített az alperes idős szüleinek a háztartási munkák elvégzé­sében ... Miután a felperes megelé­gelte az állandó hajszát, a munkát, és azt, hogy min­dent az alperes kívánságá­nak megfelelően kell tenni, figyelemmel arra is, hogy a megszerzett anyagi javakat most már élvezni is szerette volna, egyre többször mon­dott ellent az alperesnek.” Ez a házasság 15 év után bomlott fel. Ez idő alatt több százezer forintot érő va­gyont szereztek, gépkocsit vettek. Született egy gyere­kük. Házuk felépültéig, hosszú éveken át, a férj szü­leinél laktak. Egy asszony vallomása: „Életközösségünk fokozato­san kezdett megromlani, mert az alperes rátért az italozó életmódra ... sokszor az esz­méletlenségig részegen hoz­ták haza.” És egy tanú: „Tudom, hogy az alperes minden péntek este hazajött a munkából. Csak úgy, mint más ember, ő is iszik.” Kérdések a bíróhoz. — Válóok a jólét is? — Falun elsősorban, ahol él még. az irdatlan szerzési vágy. Azonban, megfigyelhe­tő egy érdekes változás is: a falusi fiatalok némelyike már nem hajlandó alávetni magát ennek, és ez is konf­liktus forrása, hacsak férj és feleség véleménye nem azo­nos ebben. A városiasodás buktatója: a kertes házból bérlakásba költöznek, az asz- szonyé a háztartás, de a férj. nem tud magával mit kez­deni. Ilyenkor jönnek a fér­jek, mondván, feleségük el­hanyagolja magát. De itt van a gyes. A gyermekükkel ott­hon lévő anyukák nem tud­nak gazdálkodni az idejük­kel, egy lakásban összejön­nek, és isznak. A gyereket közben elhanyagolják: ok a válásra. — Mikor tűnik fel a har­madik? — Erre nincs séma. — Alkohol? — Szüret idején sok falusi asszony jön válni, mert a férjek addig isznak, míg a bor tart. Az élet még számos válto­zatot kínál. Kár sorolni őket, minden serdült állampolgár tucatnyit mondhat. Vannak azonban új, szinte korjelen­ségnek tűnő esetek. Nézzünk kettőt, a gazdagodó példatár­ból: Első változat: A családban felépül az öröklakás, de a ta­nácsit is szeretnék megtarta­ni. Mi hát a teendő? A válás. A lakásokon megosztoznak, aztán az egyikben összeköl­töznek. Másik változat: A nem ép­pen eszes gyerek egyetemre készül. A képességek hiányán kívül még egy aprócska gond: az apa kisiparos, az anya munkás. Egy gyors válás, és a gyerek az őt egyedül neve­lő munkásanya magzatává lett. A fiú, az egyetemi felvé­telnél szerencsére így is könnyűnek találtatott... Mondtuk, a válás világje­lenség. Nem véletlen tehát, hogy sokan már azt firtat­ják: nincs-e válságban a há­zasság intézménye? Egy mérvadó vélemény. Részlet dr. Korom Mihály igazságügyi miniszter 1974. április 24-én elmondott be­szédéből: „Ha ... egy-egy házasságot csak a törvény és a jog ren­delkezéseivel akarnánk fenn­tartani, annak ellenére, hogy az együttélés véglegesen zá­tonyra futott, az nem lenne más, mint valamiféle álsze­mérem legalizálása. A válá­sok viszonylag nagy száma semmiképpen sem azokat iga­zolja, akik szerint a házasság intézménye felett eljárt az idő. Ellenkezőleg: az igazi, valóban érzelmeken alapuló kapcsolat szilárdságával ma­gyarázható ez a válási arány, mert az emberek nem házas­ságtól, hanem a rossz házas­ságból menekülnek." És mit mond a bíró? — A házasságnál ma még nincs jobb intézmény A gye­rekek miatt van szükség rá, mert a gyerek mindkét szü­lőt igényli. — Megállítható a válások számának szaporodása? — A folyamat nem fordít­ható meg, noha a 30 napos várakozási idő valamit se­gített a helyzeten. Igaz, az élettársi viszonyt egyre ke­vesebben ítélik el. mégis: a fiataloktól a társadalom a kapcsolatok törvényesítését várja el. Az a véleményem, hogy a gyerek miatt a végső­kig el kell menni. Sokan ké­pesek addig együtt élni, míg a gyerek fel nem nő. Csak ezután válnak. Ezt tartom a tisztességes álláspontnak, azo_ két, akikben van annyi ön­uralom, hogy feszültségeikből a lehető legkevesebbet érez­tetnek a gyerekekkel. Szo­morú látvány, amikor nagy kamaszok sírnak a bíróságon, mert annyira vágynak egy kis apai szeretetre. Rengeteg gyerek megy tönkre a válá­sok miatt. „Válunk, válogatunk”, mondja egy riportkötet címe. Té­ma ez már mindenütt, lassan már megszokottá lesz, beszé­lünk is róla eleget, csak tenni nem tudunk ellene semmit. Sokszor úgy látszik: könnyen válunk, könnyen válhatunk. Jogalkotással persze, aligha lehet változtatni. Mert az esetek jelentős részében nincs paragrafus az elhidegülés okaira. Energiák emésztődnek fel, mire lakáshoz jutunk, mire kinyögjük adósságainkat, míg ingázunk, míg... És legtöbb­ször mindezt a házasságkötés utáni években. Azok az ener­giák vesznek így el, melyekből egy keveset egymásra, a csa­ládra kellene fordítanunk. Úgy, hogy magunk éljük ezt a tár­sas viszonyt, és a gyerekeinket felkészítjük erre. Míg ez nem lehetséges: válunk, válogatunk. Ágytól és asztaltól... Speidl Zoltán Makrisz Zizi rajza Egy lap a „Görög városok” sorozatból. Halálunk óráján B ogdán úr, a vízimolnár egy hétig agonizált. Az első napokban mindenki nagyon figyelmes volt hozzá. Figyelték és pró­bálták kitalálni kívánságait. Kérdezgették is, hogy mit akar; vizet? ételt? fáj vala­mije? ágy tál kell? Álmában esett le az ágyról. Megbénult, csak a jobb keze és a hallása maradt ép. Csak feküdt, magatehetet- lenül, és talán érezte, talán tudta és elhitte már, ez most nem olyan, mint a korábbi bénulások voltak, amelyek­ből kigyógyult. Ez meglepe­tésszerűen és gyorsan végez vele. Fülhallgatóval hallgatta Sokol rádióját. Ha valami kívánsága volt, ép jobb ke­zével átváltott fülhallgatóról hangszóróra, teljes hangerő­re csavarta a rádiót és erőt­lenül mutogatott. A harmadik napon már öt- percenként hangosította fel a rádiót. Nehéz volt kitalál­ni, mit akarhat. Türelmetlen lett; az elmúlt éjszaka sem­mit sem aludt, a hangoló­gombot csavargatta. A nővér ráijesztett, hogy elveszi a rá­diót, ha nem nyugszik el. Az öreg erre elsírta magát. A betegek fáradtak voltak, kimerültek. Ügy tettek, mint­ha aludnának, és elengedték fülük mellett a követelőző nyöszörgéseket. De mindig volt valaki, aki felugrott az ágyról, mert már nem bírta, vagy lelkifurdalása volt. At­tól lehetett tartani, egyszer valaki megüti. De nem ütöt­ték meg kézzel, csak szavak­kal: Mit akar már megint, vén nyavalyás? Inna? Zabálna? Klozetolna? Vagy mi az is­tent akar? Az öreg, amikor először szóltak hozzá durván, meg­sértődött; másodszorra meg­szeppent és elbőgte magát: félelem és könyörgés volt a szemében, meg a nyögései­ben, aztán meg csak végte­len nagy árvaság és bocsá­natkérés és alázat. Ám hiába lett alázatos, azért követelőző maradt és kibírhatatlan. A többi beteg meg még kegyetlenebb lett; és utálták egymást, de már utálták magukat is ezért a kegyetlenségért. Végtelen nagy hálát éreztek az iránt, aki elsőnek adta meg magát, és foglalkozni kezdett az öreggel. A Sokól bömbölt; két ide­gen állomás egyvelege fele­selt. Az öreg eszméletlen volt, nem fogta a rádiót. Va­laki — később senki sem em­lékezett rá, ki volt az —, a tábori vaságy szélére tette. Feküdtek hanyatt, várták, hogy az öreg magához térjen. Vártak és tudták, hogy vala­ki nagyon-nagy bűnt köve­tett el; tudták, hogy ezt az embert nagyon meg kellene vetniük; de tudták azt is, hogy már bárki megtette volna ugyanezt. Titkos és bűnös elégedettséget érzett mindegyik. Később az, aki odatette a rádiót, arra gondolt: Talán nem is én voltam! — másva­laki meg azt gondolta: Lehet, hogy én voltam? — Ezért mondták később azt, hogy nem tudni, ki volt, mert ép­pen aludtak, és amikor fel­ébredtek, látták, hogy ott van, és rögtön tudták, hogy el kellene venni onnan. És valaki elindult, hogy elve­gye; ekkor mozdult meg az öreg is, és az üvöltő Sokol le­esett, koppant egyet a kőpad­lón, és elhallgatott. A fül­hallgató az öreg fülében ma­radt, zsinórja meg, mint egy köldökzsinór, lógott, összekö­tötte a néma embert a néma rádióval. Mindenki tudta, hogy ez a köldökzsinór nem köldökzsi­nór többé, de mindannyian rettegtek, hogy hátha mégis. Senki sem mert megbizonyo­sodni erről, ezért a rádió so­káig ott maradt a kövön. Az emberekben az idő múlásá­val múlott a bűntudat is, meg az elégedettség is, ám egyre nagyobb lett ben­nük az idegesség és a nyug­talanság. Mégsem mertek a rádióhoz nyúlni, a nővérnek kellett azt felvennie, jó egy óra múlva. Nincs maguk között mű­szerész? — kérdezte a nő­vér. Volt közöttük egy, aki bár nem volt műszerész, azt mondta, ért a rádiókhoz, és szíves' örömest megcsinálja. Hadd legyen meg az öregnek ez az utolsó öröme. Amíg ez az ember a rádió­val babrált, a többiek ki­sompolyogtak a szobából, sorba álltak a vizelde előtt. Jó sokáig tartott, amíg elvé­gezték a dolgukat. Miutál) el­végezték, és az is megpróbál­ta elvégezni, akinek nem kel­lett, megvárták egymást, és néhány zavart szót váltot­tak. Szegény öreg, már nem húzza sokáig, úgy látszik — mondták. Visszamentek a kórterem­be. Az ember éppen a bőr­táskát csatolta vissza a rá­dióra és azt mondta: Ennek most már kampec! Az öreg molnár visszanyer­te az eszméletét, és a bete­gek odamentek hozzá, meg­próbálták kitalálni, mit akar. Mit kíván Bogdán úr? Hozzunk valamit? Gyógy­szert? Hívjuk a nővért? Vagy az orvost? — Az öreg nem felelt, nem is jelzett; már a jobb keze is béna volt. A be­tegek csak álltak, nem néztek egymásra, hallgatták az öreg zihálását. Amikor nagyon elviselhe­tetlen volt ott állni, kimen­tek. De egyvalaki ott maradt; és később másvalaki bement, odaállt az ágy mellé, szótla­nul. Senkinek se kellett so­káig ott állnia; amikor úgy érezte, hogy már nem bírja tovább, mindig bement vala­ki és fölváltotta. Másnap hajnalban, amikor föleszmélt, az öreg arca egé­szen kisimult volt. Mintha egész életében nem dolgozott volna semmit, egyáltalán, so­ha senkinek a malmával nem járt volna. A szeme tiszta volt és nyugodt, amilyen ak­kor sem, amikor még ép ész­szel mesélte csodálatos törté­neteit gazdaasszonyáról, a szép molnárnéról és a bugris malomgazdáról. Talán nem is fog meghal­ni! — röppentek ki a szavak valaki szájából; aztán más­valakiéből, hogy: Talán csak haladék, talán az öregnek is jobb volna, ha nem szenved­ne már tovább ... Többet nem szólt senki; nem volt ellenvéleménye, hozzáfűz­nivalója senkinek; nem erő­sítették meg, hogy így gon­dolják, bizony, bizony. Fe­küdtek nyitott szemmel, bá­multák a mennyezetet. Az a néhány szó meg ott lebegett a fejük fölött, a mennyezet alatt, és csak a reggelihez szólító gong csalta le őket onnan. Fura szavak voltak, kisuhantak a résnyire nyi­tott ajtón, végiglebegtek a hosszú folyosón, bekopogtak a betegszobák ajtaján, le­szálltak az alagsori étkezdé­be, és ott lebegtek a lámpa­testek csőingái között: talán, talán ... A betegek nyugtala­nul ettek. Bogdán úr, hall engem? — szólította az öreget az orvos a délelőtti viziten. A főnővér elhúzta a kezét az öreg arca előtt. Nem lát, nem hall — mondta. Ha elveszti az esz­méletét, már nem tér többé magához — mondta az orvos. A szokásosat azért, ugye... — rebegte a főnővér. Igen, a szokásosat azért ... — mond­ta az orvos. Dél körül valaki, akinek volt egy zsebrádiója, bekap­csolta, és az öreg éjjeliszek­rényére tette. A rádió szólt másnap reggelig; igaz, na­gyon csöndesen, hogy ne za­varjon senkit, hogy minden­ki aludjon. Éjfél után, ami­kor a magyar adó elhallga­tott, valaki ráállt a luxem­burgi állomásra... A hajnali váltás előtt bejött a nővér; csak rápillantott az öregre, és elment, és visszajött az ügyeletes orvossal. Kis idő múlva jött két férfi ápoló, felnyalábolták néhai Bogdán Pál vízimolnárt és elvitték. Aki tegnap a rádiót adta, visszavette, és elzárta a tás­kájába. Csak neki volt rá­diója. A szobában három na­pig nem hallgattak zenét. Herceg Árpád KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. november 19.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents