Kelet-Magyarország, 1978. november (35. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-19 / 273. szám

1978. november 19. o KLUBRÓL KLUBRA Á naményi nyugdíjasok egyedül él a falak közt, aho­Folyamodvány a megyei levéltárban „...maradékihan meghálálni” Deák Ferenc és a Vörösmarty-árvák Ha eddig a nyugdíjasklub­ról hallottam, mindig elfo­gott a kétkedés: ugyan, mi­féle klubot lehet szervezni öregekből?! Milyen progra­mot nyújthat egy efféle klub tagjainak? Egyáltalán van­nak-e tagjai... ? Vagy csak papíron létezik, a klubnapló­ban? És este legfeljebb pár kártyázó vagy sakkozó öreg­úr jön össze? Ez nem klub — régebben ugyanezt meg­tették az öregek a kiskocs­mában pár fröccs mellett. Netán az volna a klub az ilyenben, hogy most művelő­dési házban üldögélnek, és nincs még fröccsük sem? Aztán megismerkedtem a vásárosnaményi művelődési központ nyugdíjasklubjával, és egycsapásra megváltozott a véleményem: lehet jó klu­bot szervezni az öregeknek. ★ — Annak idején, évekkel ezelőtt, amikor megalakult a klub, vettünk mi bele min­dent. Kártyát, dominót, sakkot... Azt hiszem, azóta kétszer sem vették ezeket kézbe a nyugdíjasok. Prog­ramot, műsort kérnek és kapnak. Elvileg körülbelül nyolcvanan vannak, a gya­korlatban átlagosan harmin- can-harmincöten járnak el a péntek esti foglalkozások­ra. Ám nem mindig ugyan­azok ! Betegség, fáradtság ... mindig közbejöhet valami hatvan-hetven fölött. Sánta Miklós, a művelődé­si központ igazgatója egyben a nyugdíjasklub vezetője is. Bár ő maga csak negyven­éves, hosszú esztendők nép­művelői — emberi tapaszta­latai állnak a háta mögött, így érhette el, hogy rendkí­vüli megbecsüléssel — sze­retettel! — beszélnek róla klubjának tagjai. — Miklós az én fiamnak iskolatársa volt, igen rég is­merem már. Tegezem is. De csak ha ketten beszélünk. Ha társaságban vagyunk, a klubban, akkor én is magá­zom. Mondta is már: Maris­ka néni, ne tessék már... Én pedig azt válaszoltam: Miklós, én így adom meg a tiszteletet... Hát nem?! — Bartha Lajosné kissé harcia­sán néz ránk, aztán elmoso­lyodik újra. — Tudják, én már úgy várom minden hé­ten a pénteket... Bartha néni hatvannégy esztendős, hét éve özvegy. Fiáék elköltöztek a régi ház­ból, igaz, Vásárosnamény- ban maradtak. A mama vá éppen fél évszázada köl­tözött be szüleivel. A kony­hában ültetett le bennünket, melegít a spór, foga van kint a novemberi levegőnek. Az udvaron egy apró, nagy­hangú kutya ugatja még mindig bejövetelünket. — Itt ez a régi Kékes — Vidáman mesél a két szom­szédasszony. mutat a ház gazdaasszonya a szekrény tetejére. — Csak hát ócska már, gyakran el­romlik. A rádió meg ugye nem olyan érdekes ... így hát szinte minden estémet a kultúrházban töltöm. Tévét nézek vagy valami egyéb műsort, ha van. (Az öregek komoly ked­vezményt kaptak a művelő­dési központtól — mondta Sánta Miklós. — Bármelyik rendezvényünkre ingyen jö­hetnek, legyen az beatkon- cert vagy színházi előadás. És jönnek is! Mindig ők az elsők, akik elfoglalják he­lyeiket. A múltkor egy pesti popzenekar koncertjén is megjelentek vagy húszán...) — Jaj, nagyszerű volt a múlt héten egy nyíregyházi zenetanár előadása. Roppant kedves ember volt, és mond­ta is párszor: ugye, mindig ki szokták kapcsolni a rádi­ót, ha mondjuk: ez a zene következik... És föltett egy Beethoven-lémezt. Meghall­gattunk Schubertét is. No, én azóta nem kapcsolom ki! De tudja, mit? Menjünk át ide a szomszédba Major nénihez. Nála aktívabb klubtagot nemigen talál. Átballagunk a harmadik házba a Bajcsy-Zsilinszky utcában, özvegy Major Pál- né meghökkenve, ám mo­solygós szívességgel tessékel beljebb. Hetvennégy évét meghazudtoló frisseséggel rakosgatja félre az asztalról a Rakéta Regényújság né­hány számát: az egyik foly­tatásos krimit olvassa ép­pen ... — Én már huszonnégy éve özvegy vagyok, így hát igen megörültem a papírnak, amit Miklós küldött vagy három éve. Hogy alakul egy ilyen klub és nem lennék-e a tag­ja? Kapva kaptam ezen. Nem is bántam meg, na­gyon szívesen járok azóta is. Tudja, a két fiam elkerült Naményból, egyedül vagyok én is. Akkor szóltam Maris­kának is és mentünk együtt. Micsoda jó programokat szervezünk! — Major néninek van a legszebb hangja köztünk — szól közbe Bartháné. — Szomszédasszonya zavartan legyint. — Ugyan már... Csak sze­retek dalolni. Októberben rendeztünk egy népdal­vetélkedőt, és rávettek, lép­jek föl én is. De hát olyan volt az, hogy ... hogy álljak ki annyi ember elé. Rögtön lángba borult az arcom. Vé­gül elénekeltem a helyemen. Holnap rendezik a Hiltonban a járási versenyt, elmegyünk közösen meghallgatni, de én bizony lemondtam a szerep­lést. Nem bírnék kiállni. (A Hilton, mint ez Na- ményban és környékén köz­ismert, a Kraszna-parton áll. és Bereg Szállónak is hív­ják ...) — A legjobbat viszont az idén a nőnapkor mulattunk együtt. Egy kis sütemény, kö­szöntő, utána meg éneklés. Még táncoltunk is — teszik hozzá kissé szégyenlősen. — Mindig megtartjuk a nőna­pot, mert a nagy többség nő a klubban. A férfiak ki­fogynak ... Van persze férfi is jó pár, ugyancsak a lakásán keres­tük föl egyiküket: Bagi Mik­lós bácsit. Vártunk rá egy kicsit a Dózsa György utcai szép házban, mivel éppen fát vágott. Nyolcvanöt éves. — Kell ez a kis mozgás — legyint csodálkozásunkra. — Eleget üldögélek itt a kony­hában. Olvasni szoktam. Mi hárman járunk itthonról a nyugdíjasklubba. Igaz, a lá­nyom és a vejem csak pár hete, amióta beköltöztek ide Csarodáról. A lányom 57, a vöm 64 éves. Beülünk az autóba, és felmegyünk mind a hárman péntekenként. Ad­dig én is ott laktam a Baj­csy-Zsilinszky utcában az unokáméknál, onnét gyak­rabban, más napokon is föl­sétáltam. De innen már messzi volna Viszont azok a péntek esték nagyon jók. Té­vét nézünk, vagy valamilyen előadást hallunk. Nemrég a debreceni színház volt itt. Az arany meg az asszony című darabbal... Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni három hete a debreceni kirándulás­ra — állatkert, múzeum — sok lett volna nekem a já­rás ... Tarnavölgyi György Október 17-én emlékezett az ország Deák Ferenc szü­letésének 175. évfordulójára. S mostanában emlékezünk arra is, hogy százhuszonhá­rom évvel ezelőtt végezte­tett be Vörösmarty Mihály földi pályája. 1855 november 19-én délután két órakor költözött el az élők sorából. Halálával Csajághy Laura három félárvával maradt öz­vegyen és támasz nélkül. A költőfejedelem nem hagyott hátra semmi gazdagságot. A maga módján azonban ő is gondoskodott övéiről. Gyu­lai Pál „Vörösmarty életraj­za” óta ismeretesek előttünk Vörösmarty azon szavai, me­lyeket kevéssel halála előtt mondott nejének a megbol­dogult: „Ha meghalok, nem tudom, mi lesz belőletek, de bármi sorsra juttok, csak De­ákhoz forduljatok, ő soha­sem fog elhagyni bennete­ket”. S hogy mennyire volt megalapozott a kora ifjúsá­gától magát Deák barátjának valló Vörösmarty ezen re­ménye, arra — azzal, hogy maradéktalanul eleget tett végakaratának — a Vörös­marty-árvák felkarolásával maga Deák felelt meg. Köztudott, hogy Deák or­szágos gondjai közepette sem feledkezett meg arról, mivel tartozik e barátság emlékének. Mindjárt Vörös­marty halála után — már mint az árvák gyámja — gyűjtést szervezett Vörös­marty hátramaradt családja számára. S miután a cenzúra mereven elzárkózott a gyűj­tésre felszólító írás közlésé­nek engedélyezése elől, arra kényszerült, hogy a magán­úton felkeresett jóérzésű irodalompártolók közadako­zásával pótoltassa és feled­tesse a hatalom részvétlen­ségét. Ismerjük a Balázs Béla, a Futó Gyula, a Kristóf György, a Rexa Dezső és A Hon szerkesztősége által publikált segélykérő Deák- • folyamodványokat. Egyik, e szándékkal írott korai, 1855. H irtelen kitavaszodott. Nyári meleggel lepett meg bennünket az április. Nehéz volt az átállás. Veréb Pista bácsi nem győz­te hordani a szódát a ko­vácsműhelyből. Valahonnan egy üveg bor is előkerült. Fröccsöt ittunk. Nemsokára még egy üveg bor, aztán egy üveg cseresznyepálinka csú­szott le a torkunkon. Pista bácsi vállalta a beszerzést. A villanyszerelők, vagy a kő­művesek hozták be neki — azok kijárhattak a gyárból —, nem tudom, de előkerítet­te. Máskor maga ment ki a közértbe. Injekcióra kell mennem az OTI-ba, mondta a művezetőnek, aztán a ki­lépővel nyugodtan járt ki-be. Most úgy látszik, erre nem mert vállalkozni. A műhely­ablakon ki volt szakítva a rács, ott szedte be az üvege­ket. Tizenegy órakor már nem dolgoztunk. A levegő- tartályra dobáltunk rá egy ékszíjat tíz méter távolság­ból. Sörre játszottunk, ötből ki tud többet rádobni úgy, hogy a karika a tartályon maradjon. Ha bejött egy ide­gen, abbahagytuk, értelmes arcot próbáltunk vágni, mintha a munkáról beszél­nénk valamit, ha elment, folytattuk tovább. Tizenkét órakor bementem a méreg­raktárba. Végigfeküdtem a ládákon, elaludtam. Tibi éb­resztett fel a műszak végén. december 19-én keltezett ha­sonló tartalmú levelére a Szabolcs-Szatmár megyei Levéltárban folytatott kuta­tásaim során akadtam rá (XV. 5. Vegyes iratok gyűj­teménye. 45. számú levél). Deák Ferenc születésének nemrégiben ünnepelt 175. évfordulója, valamint a kö­zelmúltbeli kettős Vörös- marty-évforduló alkalmából ezúton teszem közzé az is­meretlen címzettnek szóló, adakozásra serkentő Deák­sorokat. „Pest, 1855. dec. 19. Tisztelt Barátom! Elhunyt Vörösmartynk va­gyontalan családjának ügyé­ben, csak magán úton lehet segélyezésre felszóllítanunk az irodalom barátait. Láng szellemű költőnknek özvegyét és árváit elhagy­nunk nem lehet. Szent köte­lességünk a dicsőültnek hal­hatatlan érdemeit tettleg is méltánylani, s leg alább ma- radékiban némileg meghá­lálni. Szíves bizalommal kérem tehát önt — úgy is mint boldogult barátom árváinak gyámja, légyen szíves, mind azokat, kik baráti - ’s isme­rősi körében — az elhunyt­nak érdemeit tisztelve — részvéttel vannak az atyát- lan árvák iránt, és módjok is van keblök nemes érzel­meinek áldozni, — nevem­ben, s maga nevében ma­gán úton, nemes lelkű ada­kozásra felszólítani; — kér­je meg őket, hogy segítsék A miniatűr könyvek ké­szítésének ismert ukrán mestere, Nyikoláj Sadriszty egy könyvéért ezüstérmet kapott a prágai Műszaki Mú­zeumtól. Ez a világ legkisebb könyve: akkora, mint egy borsószem. Az ukrán iroda­A kétórás alvás eltüntette a fejemből az alkohol okozta tompaságot, a zuhany pedig, mintha kimosta volna belő­lem végleg ezt a délelőttöt. Döngölő Bandi mellettem öl­tözik. Esztergályos a nagy­műhelyben. Zömök, izmos fiatalember. Egy-két évvel lehet idősebb nálam. — Megiszunk egy fröccsöt — szól át a szekrényajtó fö­lött. — Mehetünk — adom meg magam. A kapuban az igazgatóval találkozunk. — Miért nem vágatod le a hajad? — kérdi. — Adjon egy tizest rá! — szól vissza Bandi vigyorog­va. — Adok egy húszast is, csak vágasd le — mondja az igazgató. — ö volt a csapat intéző­je, amikor még fociztam én is a gyárban — magyarázza Bandi már az utcán. Most egyik fővárosi csapat labda­rúgó-szakosztálynak elnöke. Leülünk a borozóban. — Két fröccsöt — szólok a pin­cérnek. — A gyerekeid ilyenkor kivel vannak? — Az anyjukkal. — Gyakran eljársz söröz­ni meló után? — Nézd, a fizikai dolgo­zóknál nincs előtérben a kultúra. Dolgozik az ember, hogy minden napra megle­letörleni a derék férfiú ár­váinak könnyeit, ’s leróni a köztartozást mellyel az ér­demnek tartozunk. Nem csak készpénzt, ha­nem kamatozó állampapíro­sokat — úrbéri kárpótlási kötelezvényeket is hálás kö­szönettel fogadunk. Aláírási íveket szét nem küldhetek, de a ki más adakozótól pénzt vagy kötelezvényt e czélra által vesz, jegyezze vagy je­gyeztesse fel az adakozónak nevét, és a mindenkitől át­vett összeget: a pénzt ezen föl jegyzés mellett küldje hozzám Pestre az (:Angol Királyné czímű Szállodába:) s én az általvettekről részle­tes megnyugtatást adandók. Bízva szíves készségében s erélyes buzgóságában. is­métlem kérésemet. Szívességébe ajánlott va­gyok. tisztelő barátja Deák Ferencz” Az idézett levél, illetve Deák Ferenc személyes fel­lépése meghozta a kívánt eredményt. A Vörösmarty életrajzán munkálkodó Gyu­lai ez irányú kérdésére vá­laszoló Deák 1864. augusztus 9-i keltezésű levelének tanú­sága szerint „A család ré­szére tett gyűjtésről... 103 ezer forint jött be” közada­kozásból a Vörösmarty-ár­vák javára. lom klasszikus, Tarasz Sev- csenko versr.it tartalmazza. Az ukrán mérnök mikro-mi- niatúrái iránt nagy érdeklő­dés mutatkozott meg számos szovjet és nemzetközi kiállí­táson. gyen, amit megesznek, meg­isznak. Én nagy vagány vol­tam, de mióta családom van, mindent megteszek, hogy ne én legyek a legutolsó. Volt olyan hónap, hogy hatvan- hetven órát túlóráztam. — Azt hogy tudták kifizet­ni? Csak harmincat szabad. Nem? — Hát más néven. Célpré­mium, meg jutalom. Más ne­vet adtak neki. Kettőkor ha­zamentem, visszajöttem éj­szakára másnap kettőig. Sza­badszombat, vasárnap min­dig bent voltam. Másképp nem telik mindenre. El aka­rok menni nyaralni három gyerekkel a Balatonra. Mibe kerül az? Mennyit kell azért dolgozni, hogy egy év alatt összejöjjön? De azért én op­timista vagyok. Föl kell ne­velnem egy vidám családot. Huszonnyolc éves vagyok. Amíg dolgozni tudok, rende­sen el fogom végezni, amit kell. Három gyerek, apukám, az már kötelesség. — Hol laktok most? — Kaptunk lakást, mint nagycsaládosok. Én mindent meg akarok adni a gyerekek­nek. Majd eljössz hozzánk, meglátod, hogy neveljük őket. Abban is rend van. Megvan a napirendjük. A fiamnak soha nem kell mon­dani, hogy mit csináljon. Tudja, mikor kell tanulni, mikor kell feljönni a térről. Igaz, az anyja sokat foglal­Egy „archív” kép: szépítik a művelődési központ környé­két a nyugdíjasklub tagjai. (M. V.) Bagi bácsi szemüveg nélkül olvas. A vidám család Részlet egy készülő szociográfiából Tidrenczel Sándor Á világ legkisebb könyve KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents