Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
Kiss Mihály: Őszi üzenet Ady Endréhez Az kéne nekünk dalra dal Mibennünk feltámadnál újra Kedvünkre mindent elsorolni Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő, mustol a tekerő Az kéne nekünk újra élni Az kéne nekünk igazán Itt élni megint kedvet adj Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő, mustol a tekerő Múlt vagy mégis légy jelen A vers míg átüt véreden Átlátunk majd a végzeten Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő, mustol a tekerő Ám mámorodnál elébed Mérget tennék bor helyett Mi kiittuk nem kérkedek Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő, mustol a tekerő Tandori Dezső: Ki hinné...? (Berda József emlékének) „Ki hinné... ?” Milyen gyakran kérdezzük ezt, holott csak egy kis szerencse kell, és máris események központja lehetünk. Egy veréb felnevelése olyan tevékenység, mely a figyelem, az ügyesség, a folyamatos társas viszony elviselésének — érdek nélkül! — fejlesztője. Egy díszmadárral is bizonyára érdekes. Jó. De amikor az ősi formák egyike, a madár, mintegy Maga-A-Madár lesz emberi társsá, szabadon, kifejlesztve egyéniségét, nem tenyésztés céljából, nem hasznunkra, sőt: ha évekig él, ha egy évtizedig, mi évekig, mi egy évtizedig itt leszünk vele, mert a társas viszony olyan érzékenyen alakult, hogy behelyettesithetetlenné váltunk: és mégis, irodalomértők mondják: Mi az, egy veréb .. . ! Állatkertben mondják: Verebet nem szoktunk felnevelni... És így tovább. Míg ezt írom, a hátamon fekszik, a minél terep- színűbb ing gallérja alatt; napok óta rajtam ez az ing, garbót váltok inkább, hadd legyen Neki az ing egyre terepszínübb, hadd legyek egy verébnek: a Terep, mert ez nekem megtiszteltetés, hadd legyek még elevenen „a föld”, s itt fent mind, akiket ez a do.log illet, derűsen, intenzíven, állandóságra berendezkedve akkor is, ha nem volna „muszáj”! Berecz András rajzai Asztalos Miklós juhász Szilágyi Imre juhász tábla: azt adta hírül, hogy valaki, a nép ellensége, feketéző, a lakásán rejtegette a kincset érő élelmiszereket. Amikor először látta a táblát, megijedt. „Hiszen apa és anya is feketéznek.” Csak akkor nyugodott meg, amikor megmondták neki, hogy feketét inni nem bűn ... Mire az újságokkal hazaért, otthon volt nagyapa is. A kórházi telefonhívásról szóló beszámolót hallgatta. Míg az újságokért nyúlt, hogy kiolvassa, mielőtt a kórházba viszik őket. odafordult anyához. — Biztos, hogy mást nem mondtak? — Biztos — felelte anya. És hirtelen kisietett a konyhába. Tizenegy körül fütty har- sant az utcáról. A jel Gézának szólt, focizni hívták. Már a kabátját vette, amikor anya kiszólt a konyhából. — Kicsi fiam ... — hangja szokatlanul kérő volt. — Kicsi fiam, ma már ne menj sehová. — A „ma” különös súlyt kapott szavai között. — Beszélgess nagyapával. Tudod, mennyire szereti apát, neki sem lesz könnyű ... A fiú elmorfondírozott ezen, nem értette, mi nem lesz könnyű, hiszen mindig azt hallotta, hogy eddig sem volt az. Nagyapával minden este kibeszélgetik magukat, apa pedig nemsokára itthon lesz, aztán megy minden a maga útján. A szomszéd szobából csörömpölés hallatszott: anya terített. Géza az ablaknál állt, az utcát nézte, ahol a házmester öreg motorkerékpárját bőgette, ami talán a háborúból maradt meg. Terepszín mintázata erről tanúskodott. A recsegve ordító masina füstje akár a köd, szétterült az úton. A déli híreket mondták, amikor anya ebédelmi hívta őket. Némán ettek. Anya mereven maga elé nézett, enni alig evett. Még azt sem kérdezte, ízlik-e az étel? Hallgatagon porciózta az adagokat. „Ezt nevezik síri csendnek” — gondolta Géza. Szinte hallani vélte, mint őröl magában anya, csak azt nem tudta: mit és miért? Amikor az ebédtől felálltak, anya hirtelen sírni kezdett. — Meghalt apa ... meghalt ... — zokogta, hangja furcsán csuklott. — Nem akartam szólni nektek, amikor a kórházból megtelefonálták, mert azt akartam, hogy előbb megebédeljetek, hogy erősebbek legyetek. Anya zokogásába nagyapa öreges, megbicsakló sírása vegyült. Halkan, nagyon halkan zokogott, de a szeme száraz maradt, mint akinek befelé folynak a könnyei. Csak Géza állt némán. Egyikről a másikra nézett, suta mozdulatot tett a sírók felé. Nem tudta, mit illik, mit kell tenni ilyenkor, hogyan kell viselkedni, hogyan kell vigasztalni. Értetlenül állt, szinte semmit sem érzett. „No és — gondolta magában —, meghalt. Azért, majd lesz valahogy ... Legfeljebb nem utazunk”. Percek teltek el, míg kiszakadt belőle a .sírás. Még ekkor sem tudta, apát gyászolja-e, vagy a másik kettőt sajnálja csak? Addig senki sem halt meg körülötte ... Jószerint azt sem tudta, mi a halál... öt év múlva, egy nyári délutánon a Mester utcában ment Géza. Nem állt meg a Molnár féle bolt előtt: régóta Közért működött benne. Nem állt meg a feketézőket elmarasztaló kirakatnál: már egy önkiszolgáló étteremé volt az. Ment a körút irányába, hogy a szigetre villamosozzon, edzésre Egyszer csak apa jött vele szembe. Nem tévedés: apa. A szürke nyári öltönyét viselte, és hiába volt kánikula, nyakkendő simult a mellére. Haja, ott a halántékán ősz volt. aranykeretes szemüvege vidáman csillogott. Csak az arca telt ki kissé. Géza megszaporázta lépteit. „Hol voltál apa? — formálta magába a kérdést. — Hol voltál öt évig?” Talán két lépésre voltak egymástól. — Apa — szólt félénken, bizonytalanul a fiú. — Apa — mondta volna még, de a szót már nem ejtette ki. A férfi, a szürke ruhában, nyakkendővel, az ősz halántékkal, a vidáman csillogó aranykeretes szemüveggel rá sem nézett, úgy ment el mellette. Géza utána fordult. Remélte, a férfi meg sem hallotta, amit mondott. Egy perc múlva már abban sem volt biztos, hogy kiejtette-e száján a szót: apa. Sporttáskáját a vállára csapta és futni kezdett a megállóba gördülő villamos után. Speidl Zoltán MEGYÉNK TÄJAIN Vadas-tanya N egyven liba a tó felé tart. Néró, a kutya meg-megzavarja a kis csapatot. Péter is utánuk iramodik, a sort Csoki zárja. Kiált a gazda, Kékesi István, s a három kutya gyorsan visszafordul. Jól is teszi, hisz a vadőr a Nagy-Vadas-tó partján hamar odapörköl, ha látja: vadvízországot valaki zavarni akarja. összevegyül a tónál szelíd és vadkacsa, bár bizalmatlanul méregetik egymást a kivágott fák vízből meredő csonkjai köz. Olyanok ezek, mint nyugvó fókák, köztük az ezernyi madár szürke csoportja, megannyi úszó hajó. Vadság és szoktatott szelídség aztán békés együtthalászásra adja a fejét, s ki tudja: talán egykori sorsukat hápogják halfogás közben. Kékesi bácsi hatvanhat éves. Nem sokat szól, bár örvend, hogy erre is téved idegen. Szemlélődő, bölcs, mint akit hat évtized tanított arra: küzdve a földdel, az éggel a szó nem sokat ér, csak a munka, a tett az, ami sikert terem. — A föld itt jó. Persze meg kell birkózni vele. Van. néhány disznóm, két.tehenem,- a Borbála- meg az Emma,* a libák;'meg-"két" ezer négyszögöl föld. Termesztek tengerit, közte tököt, egy kis gyümölcsöt, meg azt, ami kell a ház körül. Ehhez jön még a dohány. Mit tagadjam? Megvan, ami kell. A tanyai gazda arról már csak úgy mellékesen beszél: reggeli ötkor már kerékpárra ül, viszi a tejet az alsó-badúri csarnokba, s este jó, ha nyolc körül leül a tévé elé. De alig van ez másként Gerdáéknál, Vitáléknál vagy Sallaiéknál. A tájban gyönyörködni bizony nem marad idő, legfeljebb estefelé, amikor a tóra lefekvő nap fénye mellett várják haza a legelőről a jószágot. Itt mindenki ismer mindenkit. Eljárnak néha tanyázni egymáshoz, de be-bezörget- nek éjjel is, ha a kötélbe gabalyodik a jószág, vagy elleni készül a Borka. A szomszédvillongások hamar múlnak, egymásra utáltán élni nem lehet békétlenül. Többnyire idősek, kell a segítség, és vénülő fejjel az ember jobban látja, sors, érdek, mindö- jüknél egyet jelent. Indulok az akácfasor mellett. Fácánok rebbennek fel, eddig együtt csipegettek az udvarról szabadult tyúkkal, kakassal. Még galamb is akadt közöttük, egyféle új Noé bárkája képét sejtette a táj. Vadság és szelídség, küzdelem és biztonság elegye minden. A táj is, és benne az ember. Elérem az egykori iskolát. Raktárnak adták el, a tanya kieső pontján otromba betűk ijesztik a betévedő idegent. Kint rothad néhány iskolapad, csak a rozsdás vasváznak van tartása még. Pedig az itt élők, ha nem is örültek annak, hogy elmegy az iskola, abban reméltek: hátha lesz itt egy szoba, ahol rendelhet az orvos, egy kis helyiségben könyvtár is lehetne, de bizony a fiataloknak is kellene hely, ahol néha eszmei cserélnek. Nem így lett, raktárrá lett a tudás egykori háza, dudva veri fel az udvart, és az UNIVERSIL nyersanyagát őrzik a frissen szerelt rácsok, börtönhöz hasonló képet adva a háznak. Bizony sok mindent kidobálunk. Iskolákat, hisz’ így kevesebb a gond, s ami nincs, azzal baj sem lehet. Ügy hever ott a fák között az épület, mint az erdő szélére kidobott spór, melynek lepattogzott zománca között még mindig piros az égetett rózsa. De csalódtak az iskolával kapcsolatban Pálköviék is. A szolgálati lakást kérték: öten laknak egy egykori istállóban. ígérték. Másnak adták. Mintha arra menne minden: ijedjen el a tanyától az itt élő. Házat engedély nélkül építenek. De építenek. A hivatal minden erővel konzerválja a skanzenbe való nádtetős házakat, gátolva azt, hogy akinek pénze van, és saját erőből jobbra vágyik, tegyen is érte. Pedig erre a tanyára autóbusz jár, boltja is van, itt a Dózsa Tsz majorja, daráló szolgálja a jószágtartókat. Innen alig két kilométerre, Császárszálláson viszont épül, épül a nyári tanyák luxus-parkja. Eszegetem a szilvát Zovát Mihályné kertjében. Menye segít, s az unoka lebzsel a fűben. Férje a száz juhval elment, legel a jószág a tárolónál. — Van gond az állattal, télen és nyáron. De megéri, jó ára van gyapjúnak, báránynak — mondja. Aztán itt a szőlő, a gyümölcs. Piacozni is szoktunk. Három gyermekem van, egy maradt itthon. Mert innen bizony sokan járnak Nyíregyházára. A tsz-be, meg üzemekbe. Sokat számít, hogy jó a buszközlekedés. Leültem a buszmegállóba. Egy moziból ki- szuperált zsöllyesor áll a fák alatt. Esőverte, nyűtt valami, tizenegy csapós székéből csak egynek van ülőkéje. Valamikor az ötvenes években készülhetett, amikor még sok volt a sovány ember, úgy kell belepréselődni. Itt van a forduló, ahová az utasok is lejárnak. Legalábbis azok, akik nem spórolósok. Mert van itt csalafintaság, hogy elmondták. Innen a busz hét forint a városig. Ha viszont valaki nem rest, és ellenkező irányba négyszázméterrel továbbmegy, eléri a rozsréti járatot, amelyen viszont csak két forint a viteldíj. A tanyasi ember spórolós. Pontosan tudja, mennyit dolgozik azért a tízesért, amit 400 méter kényelméért fizet pluszban, uiu .-Kismotoron (fiatalember vérkezih. Babarini- ■■j varlót** hozott. Galmlyw János'‘siet.DéMftán Nyíregyházán akar lenni, a Krúdy moziban. Ott árul könyvet. — Bizony, a kultúrából nehezen él meg az ember. Ide nősültem, és segítek gazdálkodni. A dohány jobban fizet, mint a könyv. Néhány disznó, a kert — így aztán kijövünk. Eszembe jut a sok-sok dohány, amit láttam a házak mellett, a pajtákban, lefűzve. Ezt lapozgatják itt, s bizony Gabulya Jánosnak eszébe sem jut, hogy itt próbálja eladni a könyvet. Inkább motorozik naponta 30 kilométert, s közben gondolkodik, mi is a különbség dohány és „dohány ” között. A nehéz tanyasi sors túlélt minden kort. Szépültek dolgok, ez igaz. Busz, villany, rádió, tv, daráló, bolt, motor, autó, gáztűzhely, újság jelent meg. De a nagy rabtartó, a föld változatlanul követeli a mindennapi áldozatot. A homlokereszről lecsöppenő sós öntözővizet, a derék hajlongó hódolatát, a kéz szerszámot ölelő kulcsolását, a gerincet görbítő teheremelést, a napi állat-áldozatot hajnalban és este. — Az én regényemet nem írta meg senki — így Kövesdi néni —, pedig lenne egy füzetesre való. Itt élek 73 év óta a tanyán, szeretem is, talán azért, mert annyit kellett küzdenem. Jó évtizedig, amíg a férjem katona, meg fogoly volt, magam műveltem a 12 holdat, én neveltem a hat gyermeket. Bizony, rövid idő maradt arra, hogy valamit élvezzek a jobból. Egy fiam itthon maradt, ő sem kívánkozik innen el. Higgye el, az is lehet szép, ha az ember látja, mit tud elérni a maga erejéből. A Vadas-tanya délután három felé kezd hangosabbá lenni. Jönnek a pulyák a busz- szal, az iskolából. Mert gyermek van erre bőven, maradt fiatal pár a házakban. A közelmúltban volt a lakodalom Franczelék- nál, meg Turcsánéknál, most is lesz a napokban. Jó, igazi lakodalom, muzsikával, dallal, tánccal. Hívnak is vendéget, hivatalos a fél tanya. De azt is tudják: sok hivatalos nem tud eljönni. Nem lehet a jószágot hagyni, nincsen kire bízni. Felváltva vigyáznak, haza-hazaugorva a vigalomból. És aki egybekel, ugyancsak mérlegeli a boldog percekben: élet-e az, amit szüleik élnek? B oroszkálok a homokúton, az akácok között. Majd a kertek közé érek. Hatalmas tök, hasítják majd a disznónak. Tengeri, soványka, s még zöld. Dohány, amolyan semminek-nem-jó. Időnként két-három házból álló csoport, körötte fekete malacok. Csend van, nyugtató. A tó felől induló szelet megfésülik a fasorok, és csendesen megleb- ben az őszi színekbe öltöző természet. A tó felől lassan indul a csorda. Utast kürtöl össze a busz. De már nem jön senki. Csak egy szabadságos kiskatona iparkodik. Ilyenkor már senki nem megy a városba. Délután van. A sofőr is feladja a hívogatást. A városba csalogató sárga paripát legyőzi a ír unka. Jön az esti versenyfutás — a Nappal. Bürget Lajes KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. október 15. £
