Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
„Megszoktalak, akár a levegőt, bármerre nézek, mindenütt te vagy, szekrényem alján, a fiókjaimban, az agyvelőmben, és nem veszlek észre. De múltkor este, amikor bejöttél szobámba, s mondtál valamit nekem, sok év után egyszerre ráocsúdtam, hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve ámulva néztelek. Szemem lehunytam. Ezt hajtogattam csöndesen magamban: »Megszoktam őt, akár a levegőt, Ö adja nékem a lélegzetet.«” (Kosztolányi Dezső: Feleségemnek ...) Kopott szőrű, korcs fekete kutya nyújtózik a lóca előtt. A lócán, hátát a falnak vetve öreg néne ül. Arca sötét mint évszázados ikon barnult festéke; repedezett, mint, a kiszáradt föld, amibe vágyik. Hosszú, hegyes késsel körtét eszik. — Kutya világ — mondja kendője alól — meguntam benne az életemet. Hangja monoton, szürke szeme rebbenetlen néz a semmibe, valahová nagyon messze, hátra, kilencven év távolába. Az udvarban, éppen szem_ ben az öreg házzal, új épület készül. A -fiáé lesz, az egyik,., gyereké az életben maradt kilenc közül, az egyiké, a Ro- zsályon maradt hat közül. A néni nagyothall, „tolmács” kell. — Az úr azt kérdezi, mama — kiabál fülébe a menye, energikus negyvenes asszony, hogy hány éves? — Nyolcvan. A nyolcvan- kettedikben vagyok. — írja nyugodtan, hogy kilencven — igazítja ki az asszony. Az öreg zsémbeskedik. — Vénítene megfele ... Az uram 1886-ban születet, én 1889-ben. Na, mennyi az? — Igaza van néni, nyolcvankettő — hagyom rá. Végül is mindegy, mert amit csendesen, egyhangúan elmesél, száz évre is elegendő történet a nyomorúsagrol, elesettségről. — Keserves élet volt, kilenc gyereket etetni, ruházni. Nekem volt hét hold földem, az uramnak öt, hát ezt műveltük. Szegény parasztcsalád volt mind a kettő. Igaz arra sosem kényszerültünk, hogy az uradaloméban dol- guzzunk. Egy zsinórlakásban laktunk, két szoba, konyha, az édesanyám adott bútort, tehenet, disznót. . . akármilyen szegény volt, az anyám azért adott valamit. Az uramat kicsi gyermekkorától ismertem, együtt gyerekeskecL tünk. együtt jártunk iskalaba, megszerettük egymást. A szülők is bele voltak egyezve, persze, miért ne, egyformán szegények voltunk. — Mikor házasodtak össze? A néni tűnődik. — A nehézség sem emlékezik mindenre. Számolgatunk. Házasok voltak negyvenhat évig. Az ura 1952-ben halt meg. Az esküvő tehát 1906-ban köttetett. — Ügy van, 1906-ban. Ahogv az évek múltak, talán a házassági évfordulókról is megfeledkeztek Nem csoda, hogy az esküvő dátuma ködbe vész. Nem dátumokra kihegyezett életet éltek. Talán nem csak a korral járó feledékenység az oka. hogy a néni erre azt mondhatta: „A nehézség emlékezik mindenre”. Mert mást felidézni nem rest az elméje. Például azt, hogy ő fogta az eke szarvát, amikor szántani kellett, mert ura az első világháború valamelyik frontján harcolt. Mert élni mu- szály volt, akkor már négy gyereket etetett. — Csak az ekét nem tudtam beállítani, azt mindig más csinálta, én pedig men. tem. Kérdem, mi volt később? — Mindig ugyanez, csak a gyerek lett több. A házasságukra terelném a szót, de mintha feneketlen kútba dobnánk követ, válasz nem csobban. Próbáljuk meg másképp. — Volt itt régen válás? — Csak került. Ma sokkal több van. Volt itt egy ember, az vizes kötéllel kötötte a székhez a felségét, úgy verte. Hét évig éltek külön, de el nem váltak. Együtt haltak meg... — Milyen ember volt az ura? — Hát jó, nagyon jó. — Köténye zsebéből szilvát vesz elő és a menyének kínálja. — Jó apa volt — szól közbe —, ritka jó ember volt. Még a gondolatát is ismerte az anyósomnak. Mindig csak a család ... — Azért halt meg olyan korán — szólal meg újra az öregasszony. Szája bezárul, mint aki egy szót sem akar már mondani. Csak ül összefont karral, özvegy Molnár Bertalanná, huszonhat esztendővel ura halála után, 1978-ban. Fényképek veszik körül Kis Berti bácsit és feleségét, Vilma nénit. Mindent elborító fényképek. Két dédunoka az egyiken, csinos katonafiú esküvője a másikon. — Nincs senkink — sírja el magát Vilma néni. A kerek fejű, rövid hajú. kis bajuszú öreg csak rábólint. Két riadt galambfi ül az asztalnál. A katonafiú főosztályvezető lett Budapesten, ötvenhat éves korában vitte el az infarktus. — Még a sírjához sem tudunk elmenni — mondja a néni — nekem szívasztmám van, Berti bácsinak nemrég volt agyvérzése. Nem merünk elindulni... A néni nyolvan esztendős, a bácsi két évvel idősebb. Éppen hatvanéves házasok. A képtől nehezen szakadnak el. — Olyan ügyes volt, mint ez a kis dédunokánk... Ez a fiú volt az első, a Jancsikánk. Négy gyermekünk volt. Egy ikerpár és még egy, kicsi korukban meghaltak. Az ikrek koraszülöttek lettek, ma már megmaradnának, mert bebúráznák őket. Először szokatlannak tűnt a három aprón elhalt gyerek sorsának tényszerű ismertetése. Azonban valaha ez volt szinte a természetes és az volt a rendkívüli, ha egy csecsemő felnőtt lett. Ami megszokott, az egy határon túl csak a kívülállót rendíti meg. — Hatvan évet ma megélni sem mindig szokás — vélekedem, nem házasságban leélni ... Vilma néni egy szót mond. — Ugyan! — Érzem, rámpirított, pedig olyan csendesen mondja, nem feddőleg. Lehet, hogy igaza van? Pedig az ő történetük sem vidám. Megismerkedésük és házasságkötésük, ha egyedinek nem is, de megszokottnak sem mondható. A módos lány és a szegény legény házassága volt az övék. Volt a faluban egy gazdag földesúr, bizonyos dr. Izsák Elemér. Vilma néni édesapja nála volt kertész, az ifjú Kis Bertalan pedig kommenciós cseléd volt mellette. „Vénítene megfele.. Unoka érkezik ciberét kér. Bíró Elek eddig jobbára csak hallgatott. — Ezt a házat 1954-ben vettük. Ügy tessék elhinni, hogy csupa rom volt. Rendbehoztuk, de az volt a baj, hogy a két első szobában a posta működött. Mi pedig hat gyerekkel egy helyiségben szorongtunk. Irtunk mindenhová, volt, hogy egyszerre tizenegy levelet küldtem szerteszét. Kijött egy bizottság, mondtam, úgy vagyunk mi, mint a krumpli a veremben ... — Kérdezték, hol alszunk? — veszi fel a történet fonalát a néni. — Nem árulom el, feleltem, de biztosak lehetnek, mindnek van fekhelye. Ne szaporítsam a szót, végül minden rendeződött. — És a gyerekek? azért csak haladt az élet.., ’ lyegzik. A felét lebélyegezték, a felét meg elvették. Ja, az is akkor történt, hogy egyszer nekiálltam kalácsot sütni, kemencében, mert akkor még divat volt. Jön a Zsuzsi néni és mondja, dugjam az ágy alá a tésztát, mert jönnek a katonák és elviszik. Jöttek a katonák, és elvitték az embereket. Pár hónap múlva újabb fehér csapatok vonultak be. Akkor sem volt jobb, mert ők is doboltak, bélyegeztek és elvitték a pénzt. Ezen a vidéken mindig nehéz volt, sosem lehetett tudni, hogy ez a kis ország merre megy. De, édes angyalom, azért csak haladt az élet, mi is csak mindig, vittük a terhet, aztán felmentünk Budapestre, az uram ott dolgozott. Még a polgárit is letette, felnőtt fejjel, utána én is, az uram amolyan kistisztviselő lett, csak 1945-ben jöttünk haza. Ezt a kis házat hetvenben elvitte a víz. pedig Berti bácsi, de sokat dolgozott, míg ez meglett. Mikor megláttuk, hogy romhalmaz az egész, akkor csak azt kérdeztük, nekünk már nem lesz másik? — Nem akartam én mást — szólal meg a kis öreg —, csak egy vályogházat. A mérnök azt mondta, nem lehet. Itt többé vályogház nem lehet. Épült ez, a fiúnk egy évig fizette, míg meg nem halt. Annyira szépen ül egymás mellett a két öreg. hogy az ember azt hinné, ilyen talán nincs is. És egy pillanatig sem kételkedem, amikor Vilma néni ezt mondja: — Ügy higgye el, mi összesen egyszer veszekedtünk. Hatvan év alatt. Ha visszanézünk, úgy tűnik, csak most kezdtük ... Csak én menjek el hamarabb ... Beszélgettünk apuval, melyik megy előre. Én voltam a betegebb, mondtam én, aztán és kaptam agyvérzést, monda ő. Nagyon rossz lenne egyedül élni. Bíró Elekeknél lekvárt főznek. Nem kell a portára lépni, hogy erre rájöjjön az utkonyra fogyott arcán mosoly ül. Körülnézek, a házat dicsérem. Van miért. — Nem így volt ez mindig — mondja a néni. Keze kimért lassúsággal a lekvárkavaró kanál nyelét mozgatja. Olyan gyorsan sorolja, hogy jegyezni is nehéz. Lajos és Feri Pesten van. Míg mondja, a parazsat az üst alól egy lavór vízbe rakja, új gyallyal szítja a tüzet. Ami mindennél fontosabb, jutott szakma mindegyik gyereknek. — Erről az életről egy regényt lehetne írni — mondja. — Az uram részesarató volt, tizenötödében arattak, napi öt kiló búzát kapott, de „Mondtam, úgy vagyunk, mint a krumpli a veremben” Mondjuk, hogy a történet szokványos? Mert az. Volt egy árva lány, mint a mesében. Apja huszár volt, elment a háborúba, és ott szíven rúgta egy ló. A saját lova. A lány édesanyja, nem sokkal férje után, belehalt a bánatba. A gyerek rokonokhoz került, akik szerették őt. jók voltak hozzá. Számos- becsen laktak, de rokon élt Rozsályon is. Egy látogatás mégis megmaradtunk. Sok rossz oldala volt az életnek, de mi nem veszekedtünk. Ha valami volt, megbeszéltük. Lehet, hogy ma már nem kellene ilyen nagy család, de úgy gondolom, akinek nincs gyereke, annak sötét az élete. Nincs egy vigasztaló szó... Ennél a mondatnál abbahagyta. Többre, voltaképp nincs is szükség. Irta: Speidl Zoltán Fényképezte: Császár Csaba. — Mit szóltak a házassághoz? — Drága apám — lágyul el megint Vilma néni — de sokszor megpofozott! Mert volt ám nekem kérőm. A tanító, meg egy kéményseprőmester Nyíregyházáról. Tucatnyi segédje volt. Amikor apám kérdezte, mit szeretek azon a Bertin, én azt mondtam, azt, hogy olyan szépen énekel. Mondani csak kellett valamit. De aztán az volt, hogy apámnak lett négy veje, de egyiket sem szerette úgy, mint ezt. — Mikor esküdtek? — Nevezetes év volt az, 1919. Volt egy kis pénzünk, összejött vagy tízezer korona, nem ért az már sokat, de még pénz volt. Ügy akartuk, hogy veszünk egy telket és építkezni kezdünk. No, akkor jöttek a fehérek. Kidobolták, hogy vigye mindenki a pénzét a községházára, lebécán haladó, elég beleszippantani a levegőbe; csak érezni kell az enyhe füstszagot, és az alatta kóválygó savany- kás illatot. A jókora régi ház végében áll az üst, ott hajladozik a néni, igaz, derekát görbítenie nem nagyon szükséges, mint egy kérdőjel, amúgy is olyan az. — Fital koromban volt egy kis gerincferdülésem, csak legyintettem rá, aztán ez lett. — Gyerek? — Kettő még itthon van. Megszültem tizenkettőt, felnőtt hat fiú és három lány. Hát, ez sem használhatott a derekának. Beleroppant az életbe, de a derűs arc, mintha felkiáltójel volna a hajlott derék mellett. Sűrű, sötét lekvárt hoz. — Hát, még a derelyébe, abba milyen jó — mondja az ura — megenném és mindennap. csak főzzék. — Véalkalmával a szegény árva lány megismerkedett a szegény parasztfiúval. Bíró Elekkel. És boldogan éltek, míg... Egyszer majd így ér véget a mese, mert hisz nem is rég, „csak” 1937-ben esküdtek. Boldogan és nehezen éltek. — Az uram szülei törpe- birtokosok voltak — így mondja a néni. Apósom nem segített. — Azt mondta, nekem több van, mint neki... '— öt évig bérelt lakásban éltünk, aztán a Sport utcában egy kis telket vettünk, oda építettünk 1942-ben. Én hoztam egy tehenet a házasságba, annak is volt egy kis tehénkéje, azt eladtuk, így lett pénz. Közben születtek a gyerekek ... Voltak vígságos napok, voltak szomorú napok, bocikat neveltünk, amikor azok járó jószágok lettek. mindig kihúztak minket a bajból. Csak a bocikra és a családra figyeltünk. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. október 15. Q
