Kelet-Magyarország, 1978. szeptember (35. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. szeptember 3. Együttes rivaldafény nélkül A Nyíregyházi fúvósötös: Szabó Dénes, Bálint József, Szita Miklósné Megyer Márta, Kaczári István és Gebri József. És aki nem szerepel a képen, de műsoruk állandó résztvevője: Nadzon Gusztáv. Ha Szabolcs-Szatmárban zenéről esik szó, kész az asz- szociáció: szimfonikusok, vegyes kar, Ifjú zenebarátok kórusa, és egyre többször, egyre több embernek jut eszébe a Nyíregyházi fúvósötös. Az ötlet, hogy együtt dolgozzanak, öt évvel ezelőtt született. Valamennyien a Szabolcsi szimfonikusok tagjai s egy társulati ülésen határozták el még 1973-ban, hogy ők öten még többet akarnak zenében élni, hangszerükkel foglalkozni. Valamennyien fúvósok, szólamvezetők és tulajdonképpen a hangszer szeretete sugallta a belső kényszert a közös muzsikálásra. Akkor, az évad végén másfél hetet adtak maguknak, hogy kiderítsék: érdemes-e vállalniuk a soksok próbát, fellépéseket, amik akkor még a távlatokat jelentették. Nem kellett sokat várni a jelentkezésükre. Még 1973 őszén bemutatkoztak a TIT- ben és szorgalmasan eljártak a zeneiskolabeli próbáikra. Duplán otthon érezték ott magukat, hiszen valamennyien zeneiskolai tanárok voltak. A kamarazenélés pedig régi, természetes közegük volt. Csak így, ebben az ösz- szeállításban voltak „újak”. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárképző tagozatán valamennyien tanultak kamarazenét, de az még ma is ritka a vidéki városokban, hogy azonos szakmai színvonalon dolgozó zenészek találkozzanak egy ilyen összeállítású kamarazenei csoportban, akik ráadásul emberileg is azonos hullámhosszon vannak. 1974-ben mutatkoztak be Kaposvárott, az országos kamarazenei fesztiválon. Ott mutatták be először azt a nekik írt darabot, amelynek zeneszerzője Molnár László, a szimfonikusok karnagya volt. Ugyanennek az évnek az ősze hozta meg az első önálló estet, ekkorra lett teljes az egész estére szóló repertoár. És elérkezett a filharmónia felkérése is: vegyenek részt az általuk szervezett bérletes hangversenyekben. Minden bizonnyal beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, hiszen a következő esztendő újabb koncertsorozatot hozott. Sokáig nem gondoltak arra, hogy kérjék a kategorizálásukat, nem ezt tartották a leglényegesebb dolognak ahhoz, hogy elképzeléseiket valóra váltsák. Véletlen beszélgetés után jelentkeztek a Filharmóniánál, a „besorolásra”. A válasz gyorsaságától pedig maguk is meglepődtek: nemcsak az együttes, hanem külön-külön minden tagjuk megkapta az előadóművészi működési engedélyt. 1977. január elseje óta hivatalosan is a megyei művelődési központ művészeti csoportja lett a Nyíregyházi fúvósötös. Fenntartási alapot, új egyenruhát kaptak, ők pedig vállalták, hogy havonta egy alkalommal bemutatkoznak a komolyzene közönsége előtt. Így jutottak el üzemekbe, kisközségekbe, a történelmi-politikai évfordulók ünnepségeire, s Budapestre, a Nemzeti Galéria koncertjére is. Ebben az esztendőben Veszprémben szerepelt a szimfonikusok gárdája az országos kamarazenei fesztiválon, ahol fontos szerepet kapott a fúvósötös. Az indulás előtt még tele voltak szorongással, hiszen nagynevű, jól felkészült szakemberek előtt léptek a közönség elé. Hazaérve már megnyugodhattak: gratulációk, tapsok kísérték bemutatkozásukat. Minden bizonnyal másokban is felvetődik a kérdés: miért volt szükség egy sikeres együttes tagjainak a soksok munkát, áldozatot kívánó kamaraegyüttesre? Ha rajtuk múlna — úgy gondolom — kötelezővé tennék minden gyakorló zenetanárnak az aktív muzsikálást. Mert hogyan nevelhet teljes értékű zenészt az a pedagógus, aki maga már évek, évtizedek óta nem vett hangszert a kezébe ? ... A zeneiskolában ma is ezer növendéket oktatnak. Nem lesz mindenkiből Kocsis Zoltán és nem is ez a cél. De lehetnek szószólói, apostolai annak a muzsikának, amelyet egyre többen igényelnek, s amelyhez egyre inkább nő az értő közönség. A kis létszám előnyét pedig talán nem is kell ecsetelni : könnyen mozgatható társaság. A talajuk is adott. A fúvósok adta gazdag hangzásvilág szinte semmivel nem hasonlítható össze, az irodalom pedig, ami rendelkezésükre áll, alkalmas a népszerűsítésre. A művek többsége XX. századi alkotás, a fúvósötös repertoárjában is szerepelnek Balázs Árpád, Farkas Ferenc, Maros Rudolf és Pet- rovics Emil .művei. Jelenleg az ismeretterjesztést tartják legfőbb feladatuknak. A 4. sz. Általános Iskolában és a Zrínyi Gimnáziumban már rendhagyó énekórákat is tartottak, amelyek sikeréről ott, a helyszínen győződhettek meg. Kell mindehhez persze közönség, jó közönség, ök mondták, hogy — bár minden bemutatkozás más hangulatú —, jól érzik magukat a koncerteken, érzik a közönség lelkesítő részvételét. Mindez már természetes is akkor, amikor gyerekek százai tanulnak zenét, s akik művelik, olyan színvonalon teszik, mint a legutóbbi debreceni kórusfesztiválon, ahonnan valamennyi szabolcsi résztvevő díjat hozott. Ezek a fiatalok már magukba szívták a zene szeretetét, s talán többen gondolnak közülük arra, hogy egyszer — talán egy évadzáró társulati ülésen — elhatározzák, hogy követői, versenytársai akarnak lenni pedagógusaiknak. Jávor Ágnes FILMJEGYZET Csehov filmen A klasszikus orosz irodalom óriása, Anton Pavlovics Csehov nem sok filmet láthatott életében. Amikor meghalt — 1904-ben —, a vetítőgép már berregett, a filmművészet azonban még nem született meg. A kortársak közül többen nyilatkoztak az akkor új technikai csodáról és nagy fantáziát láttak benne — Lev Tolsztoj például elragadtatással beszélt a mozgóképekben rejlő lehetőségekről s maga is a kamera elé állt —, de Csehov nem kért szót ebben a kérdésben. „Moziügyben” — legjobb tudomásom szerint — nem nyilatkozott. A Hatos számú kórterem, a Ványa bácsi, a Sirály, A Csi- novnyik halála zseniális alkotója — paradox módon — mégis jelen van a filmművészetben, méghozzá szinte annak születésétől kezdve. S nemcsak a témáival, a meséivel, a történeteivel — illetve elsősorban nem azzal. Csehovot nagyon sokszor „lefordították” a képek nyelvére, a vásznon gyakran találkozhattunk az író figuráival és szituációival, emlékezetes filmek is őrzik a teremtő ihletés nyomát — ez a hatás mégis másodlagos. Csehov igazi inspirációja egészen más természetű. Köztudott, hogy a Csehov- novellákban és drámákban a sztori úgyszólván mellékes. Akkor mi mozgatja a drámai erőteret? Az úgynevezett „vízalatti áramlatok” örvénylése, a cselekvések lélekrajzi eredője, ami az amberi karakter és a szövevényes kapcsolatok mélyén rejlik. Ezt a „modellt” többen igyekeztek követni. Legtovább Michelangelo Antonioni, az olksz mester jutott, aki a Csehov- módszert alkalmazta egy más művészet kifejező eszköztárának felvonultatásával. A Kaland, Az éjszaka, A nap- fogyatkozás — voltaképpen variációk Csehovra. Fordulatok helyett a karakterek „belső mozgása” élteti valamennyit. Antonioni nem az egyetlen rendező, aki merített Csehov bővizű patakjából. Példák egész sorát említhetnénk arra, hogyan tisztelgett a modern film az orosz próza és dráma halhatatlanja előtt. Csehovot követni — azt jelenti, hogy az alkotónak egy- egy lelkiállapot, konfliktushelyzet mélyére kell hatolnia. A fecsegő felszín helyett a hallgató mélységeket faggatnia. Eljutni az emberi viszonylatok lényegéig. Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára című filmjének főcímén ez áll: „Csehov-mo- tívumok felhasználásával”. Az ilyesfajta megfogalmazás többféle alapállást juttathat kifejezésre. Ha a rendező szabadon kezeli az irodalmi alapanyagot, el is távolodhat a novella (regény, dráma) világától, de annak lényegét is megfogalmazhatja vizuális eredetiséggel. Nicolas Gess- ner teljesen kiforgatta Ilf- Petrov remek szatíráját, a Tizenkét széket, mert nagyvonalúan lemondott a korfestésről és a társadalmi hátteret valósággal kiiktatta a filmből (12 + 1). Huszárik Zoltán a Szindbád-ban közös nevezőre hozta a nagy kobold életérzésének hangulatait és hangsúlyosította a mondanivalót. Ezzel az átértelmezéssel a rendező új minőséget teremtett és egyéni mondanivalót tárt a szemlélő elé. A szovjet művész, aki legutóbb A szerelem rabjával bizonyította, hogy fiatal kora ellenére máris érett filmesnek tekinthető, Huszárik Zoltán útját követte. Merészségnek számít, hogy nem az ismert — és gyakran olvasható, látható — Csehov-drá- mák egyikéből indult el, hanem a fiatalkori Platonov motívumait használta fel építőanyagként. A Platonov mindemellett csak a váz. A filmben más Csehov-írások, mondatok, helyzetek is felbukkannak. Olyasfajta összefoglalás az Etűdök gépzongorára, mint amilyen a Szindbád volt. Antológia, melyet az író mondanivalójának korszerű tolmácsolása szentesít. Az elmúlt század nyolcvanas éveiben járunk. Egy nemesi kúria élete elevenedik meg a szemünk előtt. Mit csinálnak a szertartásokba belefulladó és tehetetlenségük ingoványába süppedő hősök? Bókokat mondanak és gorombaságokat vágnak egymáshoz. Sóhajtoznak és lelkesednek. Papolnak a „népbaráti cselekedetek” fontosságáról és tiszta pillanataikban rádöbbennek saját tehetetlenségükre. Haláltáncot járnak, mert ez az életút — és életforma szánalmasan korszerűtlen. Napjaik meg vannak számlálva. Ábrándjaik menthetetlenül összeomlanak Platonov félig részegen felteszi magának a kérdést: „Mit tettem én eddig? Mit értem el? Mire vagyok én jó?” A válasz ugyan elmarad, a csőd, a nihil mégis egyértelmű. Milyen jellemző az elkeseredett hős pótcselekvésének groteszk rajza: „beleveti” magát a folyóba, ahol csak térdig ér a víz. A földesúri panoptikumban sok ilyen ember található. Ez már a vég, az ős-Bizony, a biztos romlás ... Mihalkov a derű és az irónia felhámjával vonja be a nemesi fészek talajvesztésének kamarajátékát. Ügy ábrázolja a csillogást, hogy kiütköznek a hullafoltok. Modern effektusokkal láttatja a haldoklást. Kétséget sem hagy afelől, hogy ezt a miliőt csak „kívülről” és „felülről” érdemes szemlélni. Igaza van Maja Turovszkajának: „A film szinte könnyelmű bájjal vívja ki a Csehov-tudósok, a filmesztéták és egyszerűen a nézők rokonszenvét s minden látható erőfeszítés nélkül kristályosítja ki a ,saját véleményét’ közvéleménnyé. Ez utóbbi a film javát szolgálja ...” Az Etűdök gépzongorára — jó film és igazi Csehov- film. összefoglaló érvényű. Öntörvényű. Eredeti. Feladja a leckét valamennyi interpretátornak. Csehovot Nyikita Mihalkov után csak így lehetne filmre vinni. Hűségesen és szabadon, ragaszkodva az eredeti mondanivalóhoz és fantáziadúsan. Valóságos sztárparádé asz- szisztál a rendezőnek: mindannyian értik és érzik az igazi Csehovot. Leginkább Alekszandr Kaljagin (Platonov megszemélyesítője), akinek a nevét érdemes megjegyezni. A Szovjetunióban máris a legjobb filmszínészek között emlegetik. Veress József A kérdés természetesen a legtörténelmietlenebb, hiszen az események már megtörténtek és az eredmények,' következmények — sokszor úgy tűnik — megváltoztatha- tatlanok. A nemrég napvilágot látott könyv olvasásakor azonban sokszor kivédhetetlenül vetődik fel ez az oda nem illő kérdés. Felbukkanása talán a mondandó kivételes érdekessége, izgalmas- sága miatt van. A könyv ugyanis az 1943-as magyar— brit titkos tárgyalásokkal foglalkozik. Történelmünknek erről a korszakáról már eddig is elég sokat írtak, elsősorban összefoglaló jellegű tanulmányokat és emlékiratokat. A tanulmányok írói azonban kénytelenek voltak nélkülözni a kor diplomáciai Mi lett volna? írásait, az emlékiratok szerzői pedig esetleges hiányos vagy torz ismereteikre hagyatkozhattak. A kép ily módon nem vált eléggé árnyalttá, sokszor az általánosítás veszélyeivel fenyegetett. Az említett új könyv egészen más jellegű. Ez annak köszönhető, hogy Angliában 50 évről harmincra csökkentették a kutatási zárlatot,, s így hozzáférhetővé vált az 1943-as év iratanyaga is. Ebben a műben olyan karabeli diplomáciai iratok — táviratok, levelek, emlékiratok — találhatók, amelyek a brit külügyminisztériumban (Foreign Office) készültek vagy oda érkeztek. Tehát a kutató számára kizárólagos hitelességgel bírnak. Az erre a korra vonatkozó magyar—brit kapcsolatok történetét fölösleges lenne felidézni, hiszen erre hivatott Juhász Gyula előszava. Inkább lapozzunk bele találomra a kötetbe, s olvassuk el Szegedi-Maszák Aladárnak, a magyar külügyminisztérium politikai osztálya vezetőjének 1943 június-júliusában írott 9 szakaszból álló terjedelmes emlékiratát. Idézzük Denis William Al- lennek, a központi osztály vezető munkatársának az irathoz fűzött leglényegesebb észrevételét. „Ha a magyar kormány azt reméli, hogy ezek a gondolatok alapul szolgálhatnak a velünk folytatandó tárgyalásokhoz, akkor még nagyon sokat kell tanulnia.” A hivatalos brit állásfoglalás is hasonló hangnemben fogalmaz: „Amíg Magyarország szövetségeseink ellen harcol, és a tengelyt támogatja, nem számíthat sem ro- konszenvre, sem kíméletre.” Magyarország számára egyetlen lehetőség maradt: a feltétel nélküli kapituláció. Az angol kormány által használt kemény hang a későbbiek során valamelyest enyhült, de inkább propagan- disztikus célokból. A magyar béketapogatózások nem utolsósorban azért vallottak kudarcot, mert a Kállay-kor- mány mindenképpen át akarta menteni hatalmát a háború utáni időkre, és még a gondolatától is irtózott annak, hogy a németek elleni akciókhoz a baloldal segítségét kérje. A hatalmon lévők azzal tisztában voltak, hogy a rendszeren belül változásokat kell végrehajtaniuk, de a legmerészebb elképzelés is csak az volt, hogy koalíciós hatalmat létesítenek — a kommunisták nélkül. És ismét a makacs kérdés: volt-e reális lehetőség 1943- ban a kiugrásra? Hasonló példák már álltak a magyar kormány előtt, hiszen fordulat történt 1941 márciusában Jugoszláviában és felkelés tört ki 1943 nyarán Olaszországban. Később, 1944-ben Románia és Bulgária is követte ezt a példát, de idézhetnénk akár a párizsi vagy a szlovák nemzeti felkelést. A földrajzi-stratégiai helyzet azonban 1943-ban nem volt olyan, hogy az akkori magyar kormány vállalni merte volna a kiugrással Járó kockázatot: a német megszállást. Az említett országok sokkal kedvezőbb helyzetben voltak: Olaszországban 1943 nyarán megtörtént a szicíliai, majd a calabriai partraszállás, a román kiugrás idején pedig már az ország területén folytak a harcok; 1944 szeptemberében a szovjet haderő felvonult Bulgária határaihoz; a párizsi felkelés akkor tört ki, amikor a szövetséges hadseregek a francia főváros felé nyomultak. Hasonló volt a helyzet a szlovák felkelés idején is. Végül annyit: Juhász Gyula már idáig is sokat tett azért, hogy a két világháború közötti korról és a második világháborúról árnyaltabb, igazabb képet kapjunk, téves vagy nem eléggé tisztázott ismereteinket revideáljuk. Ez ügyben tett fáradozásainak sorát gyarapítja a most megjelent, általa összeállított könyv. A jelző, amely erre a műre illik, elkoptatott, Most mégis elő kell vennünk, s kimondanunk: hézagpótló. (Magyar—brit titkos tárgyalások 1943-ban, Kossuth Könyvkiadó, 1978.) Tóth István A Nyíregyházi fúvósötös KM o
