Kelet-Magyarország, 1978. szeptember (35. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. szeptember 24. 0 VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Makrisz Zizi: Olasz kisváros Inasok, segédek Három inassal, azaz tanonccal és egy segéddel dolgoztatott a hajdani kovácsmester. A szakma tanulására szegődött fiatalok már hajnalban verték a vasat, hogy a később érkező segéd úr — majd közvetítve a mester is — elégedett legyen a munkával. Az ellenőrzés eszközeként az üllő szolgált. Amikor a segéd úr reggel bement a műhelybe, első dolga volt, hogy ráült az üllőre. Ha elég melegnek érezte, engedélyt adott a reggelizésre. Ha nem? Szidás, káromkodás, esetleg rúgás, vagy pofon következett. Aszerint, hogy milyen kedve volt a mester személyes megbízottjának. A fiatalok végül is megelégelték az oktalan szekatúrát és egy ugyancsak furfangos változatát eszelték ki a lázadásnak. Az üllőt leemelték a helyéről, a tűzön jól felforrósították, aztán visszatették. .. A tréfa túlságosan jól sikerült. A segéd úr napokig nem ment be a műhelybe, beteget jelentett. Annak idején Balogh úrtól, az öreg kovácstól hallottam ezt a történetet, aki mellett jómagam is inaskod- tam egy ideig. Pedig a tanulóélet akkor sem volt majális. Üttette velünk a vasat a „Samuval” ő is — sokszor ha kellett, ha nem — reggeltől estig. A legnehezebb időszak az első év volt, amíg be nem vonultak az újoncok, mert akkor már inkább ők voltak soron. Aki kiszolgálta az évet és kibírta, annak már lehetett némi reménye, hogy legálisan is hozzáférkőzhet az igazi szerszámokhoz, s egyáltalán megkérdezhette a segéd urat erről-arról. Főnyereményt ütött meg az az inas, akit jó értelemben „kifogott” magának egy hozzáértő, tekintélyes szaki, s ott maradhatott mellette mindvégig. így húzódtam meg végül én is sokáig a szigorú, de nagy tudású Ferenczi János mester árnyékában, aki a vasasszakma legrejtettebb titkaival is megismertetett. Aki otthagyta, mert a nyakleves néha ott is megesett, később már irigykedett. A mindenki szolgája inassereg végezte ugyanis a nemszeretem munkát; a trógerolást, takarítást. Változó élményeket hagyott a hagyományos avatás után a többi próbatétel: „Menj, kérd el a kanyarfúrót, a nikkelezett szemmértéket.” „Hozzál egy kis reszelőzsírt.” „Keresd meg az útközben elvesztett fázist. ..” és így tovább. A sok idegen kifejezés között — sikattyú, kirnel, satu, cirkli, zechamel, reistock, blitzfogó, szuport, blandkerék, pajszer, dorni — persze nem volt nehéz „bedobni” ezeket a félrevezető szavakat. S aki gyanút fogott és vonakodott, az ezért kapott. Aki ment, az meg ott húzta ki a gyufát, ahova küldték, a másik segédnél. Lótott-futott hát a szerencsétlen tanonc. Talán azért is volt akkor inas a neve. • Közvetlenül az iskolai évnyitó után nyitottam be a nyíregyházi 107-es számú Mező Imre Ipari Szakmunkásképző Intézetben Bartha Dénes igazgatóhoz. A kormány 1969-ben kiadott, hatos törvényére hivatkozott, amely úgy fogalmazta meg, hogy sokoldalúan képzett, művelt szakmunkásokat kell képezni, hiszen a hatalmat gyakorló munkásosztály legfőbb utánpótlási bázisa a szakmát tanuló fiatalság. S hogy ez mennyire így van, azt a jelenleg is korszerű intézet újabb beruházásai is bizonyítják. Az új épületszárnyban — amelyet jövőre már át is adnak — egy kétszáz személyes leánykollégium, egy hatszáz adagos konyha és olyan tanműhely lesz, amely újabb 315 tanuló alapképzését biztosítja. Az intézetben jelenleg 32 szakmában 1760 tanulót képeznek. Tizenhat tanterem, négy előadóterem, tornaterem, két kistanterem és tizenhárom szertárhelyiség áll rendelkezésre. A személyzet létszáma 124, közöttük ötvenkét tanár, negyvenkilenc szakoktató. Egyetemi végzettsége van tizennyolcnak, van egy gépész és egy villamosmérnök és négy üzemmérnök. Van ifjúsági klub, tízezer kötetes könyvtár. A KISZ nem csak papíron van; tavaly megkapták a KB elismerő oklevelét. Megfelelő az érdekvédelem is; minden tanuló tagja a szervezetnek. Az intézetben tanuló szakmunkásjelöltek az emelt színtű oktatás keretében a közismereti tantárgyakból ugyanazt az anyagot veszik át, mint amit a gimnáziumok első-második osztálya ad. S aki tovább akar lépni? Két éve működik már az intézeten belül a szakmunkások szakközépiskolája. Jövőre kerül sor az első érettségi bizonyítványok átadására. A három évfolyamon 313-an tanulnak, de ennél is jóval több a jelentkező. Ugyanis, akik ezt el- végzik, azok bármely egyetemre jelentkezhetnek. • Búcsúzás után az intézet auláján át vezetett az utam. Körös-körül a diákok szép munkáját, a versenyeken nyert serlegeket és egyéb díjakat őrző vitrinek, a leg- jobbakról készült fényképújság. S egy terítővei takart zongora. A portás készséggel válaszol: „Igen, itt rendezik a hangversenyeket. A Filharmóniát is meg szokták hívni. Ott, abban a szobában van a színes tévé és látja, itt a portán is van egy fekete-fehér. Meg rádió is...” Felsorolni is sok lenne, mi minden könnyíti meg a szakmunkássá válást ebben az intézetben. S így van ez a többi Szábolcs-Szatmár megyei iskolában is, ahol Budapest és Borsod után — a legtöbb szakmunkást képezik. Számuk jelenleg 9300, és az idén háromezren szerezték meg a szakmunkásbizonyítványt. S jó tudni, hogy a végzett fiatalok szinte teljes számban a megyében, nagyrészt abban az üzemben, vállalatnál maradnak, ahol a gyakorlati ismereteket szerezték. • A mai szakképzésről beszélgettem „éppenhogycsak segéd” fiatalokkal. Szalma Károly ács, Kiss László esztergályos, Sulyok Zoltán lakatos, Vonó István általános lakatos, Hegyi László targoncavezetői képesítést szerzett. A friss „diploma” jóleső árnyékában emlékeztek a tanulóéletre: — Nekem nem csak ács, hanem esztergályos szakmám is van. Ha olyan tortúrán kellett volna keresztül mennem, mint valamikor, biztosan meggondoltam volna, hogy mégegyszer nekivágjak. Most újra ács vagyok. . . — Én nagyon megszerettem az esztergályos szakmát. Igaz, minden lehetőséget megadtak rá, hogy kellően elsajátíthassam. Van is rá lehetőség. Az idősebb szakemberek is szívesen segítenek. — Szakoktatók, tanárok, könyvek, jól felszerelt tanműhelyek. Nem is tudom elképzelni. hogyan lehetne ezek nélkül. — Lakatosként végeztem, de már művezető vagyok. Sokan csodálkoznak is, hogy ilyen hamar, ilyen fiatalon. — Lehet, furcsán hangzik, de nekem sokkal köny- nyebb dolgom volt tanuló koromban, mint most. Most tovább tanulok. Munka mellett akarom megszerezni a technikusi végzettséget. Természetesen a vasasszakmában. .. — Én konzervgyártó szakmunkás vagyok és csak .úgy „hobbyból” végeztem el a targoncavezetőit. Nagyon szeretem a vezetés technikáját. Ha mód van rá — inkább targoncázok. Közbe-közbe felelevenedik egy-egy inastörténet. — Dolgozik velünk egy idősebb szakmabeli, a Béla bácsi — mondja Sulyok Zoltán. — ö falusi kismesternél volt tanuló. Bizony vittek oda foltozni még éjjelit is. Mondta is egvszer a mesternek, hogy ..minek vállalja ezeket a francos edényeket?” A mester ezt válaszolta:' „Csináld csak meg. úgy mint a többit, mert lehet, hogv holnap annak az asszonynak még kezet is kell csókolnod, hogy ide hozza a munkát!” — Talán túl jó dolga is van ma a szakmunkástanulónak? — Ki, hogyan fogja fel. Aki félvállról veszi, az megmarad a segédmunkás szinten. Ezt a történetet például tanulságként mondta el Béla bácsi az egyik tanulónak, aki egész nap csak lógott, vagy zsebredugott kézzel mászkált a műhelyben. — Szerintem ma már nem lehet ócska viccekkel trak- tálni a fiatalokat, mert sokszor így is kevés idő jut tanulásra. A szabadidő meg az általános művelődésre, szórakozásra kell a fiataloknak. — Nagyobbak ma már a követelmények. Vizsga után kész szakembereket várnak a munkahelyeken. — Aki odafigyel, az sokmindent megtanulhat még egy szakmán belül is. Ép például — ha kell — gyalugépen. marógénen dolgozom, vagy éppen lakatosmunkát végzek. — A targoncavezetőnek sem dicsőség. ha munka közben lerobban a gép. — Aki szakmát akar tanulni. annak már nem kell megalázkodni. — hangzik az egyöntetű vélemény. Változott az idő, megváltoztak a feltételek, az emberek is. Valamikor az újdonsült segédnek — különösen, ha kisiparosnál, falun tanult — szabadulás után még tanácsos volt kézbe venni a vándorbotot, s elmenni világot látni, szakmai ismereteket gyűjteni. Ma már? Örülnek, ha marad. Sok helyen nem is kell a vándormadár. A szakmát természetesen meg kell most is tanulni, de mennyivel másként, mennyivel jobb feltételek mellett! A jól képzett fiatalok egyre inkább értő, tudatos művelői a gyors iramban fejlődő szakmai ismereteknek. Hol vannak már a hajdani, rossz emlékű segédurak? Nincsenek féltve őrzött szakmai titkok, nem kell már „kanyarfúróért” talpalni a tapasztalatlan kezdőnek. A hajdani inasélet keserű emlékeit pedig megszépíti az idő. A ko- paszítás, felavatás és egyéb megaláztatások ma már egyre inkább csak mosolyra késztetik még a hajdani inaslegényeket is. Tóth Árpád Ideálok és ideák Fejezetek az értelmiség történetéből Az értelmiség helye, szerepe, rendeltetése körül az értelmezések és az indulatok már-már kibogozhatatlan gubanca feszül. Sok a zavar, vita, félreértés. Ám egyvalamit biztosan tudunk. Hogy az értelmiség hozza fogalmi s érzületi formára a társadalom vezérlésének céljait és eszközeit. Hogy az értelmiség viszi át ezeket a célokat a társadalom nem értelmiségi tömbjének gondolkodásába. Kultúrát teremt és továbbit, tömegeket tájékoztat, társadalmi azonosságélményt éleszt (vagy bont meg) fejlődési irányokat és arányokat véleményez, szakszerű döntéseket készít elő. Sőt, a társadalom eszmei vezérlése és az eszmék társadalmi elfogadtatása terén is bele-bele ütközünk. Problémák és kérdések Az értelmiség fogalma csak a 19. században válik elterjedtté. Miért? Az értelmiségfogalom ott lett közkeletűen használatossá, sőt divatossá, ahol az értelmiségi csoportok hiánya szembeötlő volt. Poroszországban, Oroszországban, Lengyelországban. Az utóbbi ötven év története a fejlettebb kapitalista és szocialista országokban a nem fizikai, ezen belül a széles értelemben vett szellemi munkafajták előtérbe kerülését mutatja. Egyúttal megindult az értelmiség-értelmezések lavinája. Mit szóljunk ehhez? Van értelmiség és van „modern” értelmiség. A kettő — feltehetően — nem azonos. Az értelmiségnek van tucat, ha tetszik, két tucat funkciója. Ezek alighanem más-más történeti alapon jöttek létre, más-más szükséglet kifejeződései voltak. Az értelmiséghez tapasztják az igazoló-tudomá- sulvétető és a kritikus-ellenzéki attitűdöt. Bizonnyal egyik sem örök, s kiváltképpen nem egyértelmű. Járjunk a dolog végére. Napjaink értelmiségének nincs ideáltípusa. Mert a szakbarbár scientist, a keleteurópai intellektuel, a technika professzionistája és a kultúra sugallatos alkotója, a nemzetben gondolkodó ideológus és a társadalmon kívüli próféta, a tömegtájékoztatás eszmetechnikusa és a szakapparátus szakbürokratája — „egyaránt” értelmiségi. Pusztán fogalmi operációkkal, logikai osztályozásokkal és besorolásokkal nem tudom magam átvágni ezen a „gubancon”. Induljunk ki a történelemből Ha az értelmiség az a társadalmi képződmény, amely a termelésszervezés és a társadalmi együttműködés egyik mindenkori és megkülönböztetett felelőse, akkor az értelmiség története nem érthető meg a termelés és az együttélés mindenkori objektív és szubjektív kívánalmainak szemügyrevétele nélkül. Az értelmiségtörténet: társadalomtörténet. Ab- •ban az értelemben, hogy önmagán túli termelési és társadalompolitikai irányulások jelölik ki számára azokat a mezőket, ahol kulcsszerephez jut. Mint pap, írnok, mandarin, jós, költő, tanácsadó, bölcselő, költő vagy éppen szobrász. S ahonnan aztán befolyásolóan visszanyúl, és nekilát egyre nagyobb mértékben, hogy maga jelölje ki magának és a társadalmának működési elveit. Az értelmiség szakadatlanul írja a maga s kora történetét Megírja a homéroszi eposzokban és az Udvari Emberben, a mitológiákban és a vallási intelmekben, a szonettben és a színjátékban, az alkotmányokban és a technikai felfedezésekben. És megírja dokumentumokban, amelyekben önmagával foglalatoskodik. Hol kíméletlenül, hol túlkímélően. Mindez csöppet sem könnyíti az értelmiségtörténet írójának helyzetét. Mert nem ugyanaz, amit egy korszak értelmiségije önmagáról mond, s ami eközben ténylegesen. Mert nem feltétlenül azonos a tényleges helyzet és az, amit erről egy-egy későbbi korszak tudós értelmiségije tudni vél. Mert korszakonként változik, hogy ki mit tekint egyáltalán értelmiségi ténykedésnek. Mert maga az értelmiségtörténet nem egyéb, mint a szakadatlan visszavetítések és visszakeresések : az önigazolások, vagy éppen optimizmusok kibányászása. Amikor ember legyen a lábán, aki különbséget tud tenni egy korszak valósága, önképei s a későbbi korok vonatkozó — mindig értékelő — tudása között. Példával élve; ha a jobbágyság történetébe bevonjuk a jobbágyok tudatállapotát és önismeretét, nagyon valószínű, hogy ez az önkép nem fog ellentmondani a tényleges helyzetnek. Nem így az értelmiségnél. Ennek sajátossága éppen az volt, hogy nem tényleges helyzetéhez és funkciójához igazítja önképét, hanem éppen önképéhez és önbecsléséhez, társadalmi funkciójának fontosságáról vallott felfogásához kívánja igazítani tényleges helyzetét. Ami pedig nem egyszerűen történeti kudarcok forrása, hanem olyan jelenség, amely a történetírót sújtja. Á tényleges fontosság Mert az önjellemző kordokumentumokban mindig külön kell választani a tényleges fontosságot és azt az önigazoló fontosságtudatot, amely az értelmiségi privilégiumok kívánalmait szüli Itt sincs más eljárás tehát, mint a történeti konkretizáló. Ezért fogadja Huszár Tibor fenntartásokkal és bizalmatlanul az értelmiségi hitvallásokat. Ezért tesz vissza-visszatérően kísérletet ezek realitásértékének levizsgáztatására. Ügy, hogy mondanivalójuk történeti viszonylagosságára rámutatva ismeri el igazság-mozzanataikat. Ez a módszer az ideológia-kritikai megközelítés. Ennek birtokában Huszár Tibor sikerrel vitázik az „örök értelmiségi” > önjellemzésével. Bemutatva, hogy az értelmiség több évezreden átnyúló funkciója volt a társadalmi együttműködést biztosító világképek — mítoszok, vallások — megkérdőjelezhetetlensége feletti őrködés. Amikor az értelmiség az adott politikai rend törvényességét, e törvényesség társadalmi-tudati elmélyítését szolgálta. Amikor az ellenzékiség csupán mint a hagyománytiszteleten belüli frakciózás merült fel. De megvilágítja azt is, hogy más korban és más térségben, éppen a magánember történelmi színrelépésével, az értelmiség felmondta hagyománykonzerváló funkcióját, és akár erkölcsi eszményektől, akár az együttélés anomáliáiból táplálkozó szociális igazságérzettől vezettetve — esetenként és egy része — szembefordult a fennálló viszonyok szentesítésével. Huszár Tibor munkája — Fejezetek az értelmiség történetéből . Gondolat 1977 — óriási terepismeretével és a történeti-szociológiai szemszög módszeres érvényesítésével kiemelkedő, műfajában mintaértékű darabja az elmúlt másfél évtized magyar szociológiájának. Nyilván nem marad el a folytatás: az új- és legújabb kor értelmiségtörténete. Papp Zsolt
