Kelet-Magyarország, 1978. szeptember (35. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. szeptember 17. 0 Kicsi a lakás. Húsz négyzetméter az egész — a szoba, az apró fürdőszoba, az elő- szobácska: minigarzon. Zöld indák, levelek burjánzanak minden falon, átkúszik némelyik a mennyezet alatt, mintegy kettéválasztva az amúgy sem túl tágas szobát. A beépített tűzhely és a konyhaszekrény előtt áll a férj: ebédet főz. Kint az ajtó előtt a hosszú függőfolyosón két asszony beszélget, közöttük apró fiúcska lá- batlankodik, bámészkodik a folyosó vasához dőlve. Az egyik asszony — fiatalabb társánál — fél szemmel a kicsit figyeli, miközben társalog. Csöndes hétköznapi délelőtt a mátészalkai Zalka Máté utca 2. számú ház földszintjén. — Már csak ketten vagyunk: a férjem nyugdíjas, én magam pedig háztartásbeli voltam világéletemben. — Betessékel a lakásba Vi- csacsán Miklósné, a férje az üdvözlés után tovább folytatja foglalatosságát a tűzhely mellett. A kisfiú komoly szemekkel méregeti az idegeneket, akikkel hirtelen megtelt a szoba. A szekrény tetejéről egy papagáj reccsen ránk, majd egykedvűen tovább üldögél a virágcserép szélén, mellette a nyitott ajtajú kalitka. — A tavaszon találtuk szegényt félig összefagyva. Azóta el nem menne, s mi is megkedveltük ... De foglaljanak helyet, rögtön arrébb teszem a vasalót, éppen ebbe kezdtem, csak a szomszéd- asszonnyal váltottam pár szót. Ezt a néhány kézimunkát akarom megvasalni, most készültem el velük. Tudják, nagyon szeretem a kézimun- kázást — és mostanában már időm is több van rá. Vicsacsánék három gyereket neveltek fel Tiborszál- láson — ott éltek huszonhárom esztendőn át. Két gyerek Budapesten él, a harmadik otthon maradt — ők pedig három és fél évvel ezelőtt beköltöztek ebbe a minigarzonba Mátészalkán. — Elég ez nekünk, jól elférünk. Nem kell több egy óránál naponta, ami házi munka van benne — takarítás, töröl- getés, rendcsinálás... ‘ — És a gyerek? — mutatok a még mindig ámuló kisfiúra. — Lacika nálunk van már tíz hónapja. Elvállaltuk, hogy napközben gondoskodunk róla — itt van az ő bölcsődéje. Itt is marad, reméljük, óvodás koráig. Most tizenhat hónapos. A szülei éppen nyaralni vannak, úgyhogy addig itt is alszik. No, hát vele több a munka, az igaz, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Nagyon jó gyerek — és szeret is bennünket. Lacika mintha igazolni akarná a szavakat, oda áll „Tata” elé, és ölbe kérezke- dik. A széles mellkasról csudálkozik aztán tovább. — Tiborszálláson nagy kerVicsacsán Miklósné nálunk — folytatja hevesen az asszony. — Megírta már az újság is, ezer levelet váltottunk az eltelt három és fél év alatt, mindenkivel beszéltünk, akivel lehetett — mégsem jó a fűtésünk évek óta. A gyerekek rengeteget betegeskedtek... — Talán már megoldódik, bár állítólag most radiátor nincs megfelelő. Nem tudom én már, mi itt az igazság. Hosszasan megtárgyaltuk a dolgot, melyet jómagam is ismertem, tekintve, hogy egy másik lakó bejelentése nyomán foglalkoztatott a télen. Közben halk nyöszörgés szűrődik át a másik szobából, a mama pattan, s egy perc múlva ott kucorog az anyai ölben a legkisebb fiú, a hároméves Tibiké. — A legidősebb srác nyolcéves, a második pedig öt — egészíti ki a családi anyakönyvet. — Szerettünk volna egy lányt is, de hát... A kicsi odabújik anyjához: jó órája jöttek vissza az orvostól, injekciót kapott. Csúnya szájfertőzés gyötri — feltehetőleg a strandon kapta. — Mind a három megkapta! — teszi hozzá a mama, — amikor hazajöttünk a fürdésből ... A nagyobbaké hamarabb elmúlt. Van hát gond, időnként csőstül, a háromgyerekes családban. S ezek csak a váratlanok — a napi teendők, a háztartás, a gyerekekkel való foglakozás fölött. Holott az sem kevés. — Rendszerint öt óra tájban kezdődik a napom — kezdi sorolni Katonáné. — No, persze, van, hogy hatkor kelek, ha nincs annyi tennivaló. Reggel általában mosok : „nyersanyag” mindig van. Különösen így nyáron nyűvik a fiúk a ruhát. Ha azzal elkészülök, reggelit készítek, és költőm a családot. Öltözködés, illetve öltöztetés, reggeli, rendcsinálás a lakásban ... Ha jó idő van, ezután indulunk négyesben a játszótérre. Ez csaknem mindennapos program. Ügy tízig-tizen- egyig ott vagyunk. Nagyon kell a mozgás a gyerekeknek. Ha úgy jött ki a lépé^ reggel, hogy volt időm főzésre, amíg a mosógép dolgozik, akkor tovább maradhatunk. Ebéd után alvás — de ez is csak a közreműködésemmel ... No persze a két kisebb alszik délutánonként. Mindkettő kéri: meséljek. Felolvasok nekik, amíg Tibiké elalszik, akkor Ottókénak a kezébe adom a könyvet, s pár perc múlva ő is durmol. Robi már nagy fiú, nem nagyon alszik délután. Közben apjuk felcsalta a két fiút az udvarról. Kissé fanyalogva állítanak be. Ottó azonnal ránk szegezi puskának kinevezett pálcáját, tes lakásunk volt, hát azt én már szinte el is felejtettem ... — folytatja az asszony. — Volt ott ház körüli munka jócskán. Meg is elégeltem nem egyszer. Egyedül a kert volt, ami mindig le tudott kötni: a virágok. Olyan rózsáink voltak, hogy csudájára jártak. A férjem szobafestő volt, sokszor jártam vele én is dolgozni napközben. Azon kívül kellett hát elvégezni a házi munkát. De el kellett... Aztán infarktust kapott a férjem, én is betegeskedtem, ö Szálkán volt a MOM-ban négy évig, és hetvenben leszázalékolták ... A gyerekek elmentek sorra, maradtak nekünk a picik — int Lacika felé. Itt volt minden unoka hároméves koráig! Azért is vállaltuk őket, mert hiányzott a gyerekszó ... Mindketten hatvanévesek. Kiegyensúlyozottnak tűnik a házaspár, s csöndben szövögették a szót, a tervet: Budapestre szeretnének költözni egy-két éven belül. — Tudja, az egyik fiam, aki ott él, elvált. Nősülni nem akar, hát ne legyen már egyedül szegény... A vasaló igencsak átforrósodott már, ideje volt kézbe venni. Fürgén siklott a tarka mintákon, a fekete alapon, elsimított ráncot, redőt — a vas útját követő tekintet is mintha ellágyult volna picit: gyönyörködött. A feledett kert virágai látszottak megelevenedni az asztalon. * Két „indiánpalánta” vágtatott el mellettünk, amikor a házból kifelé lépdeltünk. A ház mögött — ahol sajnálatos módon garázssor készülődik letelepedni — csatlakoztak társaikhoz, kezdődhetett a játék. A földszinti lakásból utánuknézett anyjuk, majd becsukta az ajtót. „Ifj. Katona Gyula" — olvastuk a névtáblán, mielőtt megnyomtuk a csengőt. Szakállas fiatalember nyitott ajtót, s ha csodálkozott is, nem mutatta: szívélyesen tessékelt be. — A két nagyobbik fiú most ment le az udvarra, a kicsi pedig alszik a nagyszobában. — Aztán szabadkozott egy kicsit az előtér-étke-_ ző miatt: éppen a falat de-' Ifj. Katona Gyuláné és a morcos Tibiké. rékmagasságig szegélyező faburkolatot készítette. Felesége, a mosolygós fekete fiatal- asszony az ebédfőzést fejezte be éppen. A kisebbik szobába invitáltak. Ott is fa burkolja a falat. — Muszáj volt — legyintenek. — A fiúk állandóan furták-faragták a falat. Meg aztán melegebb is a szoba, biztosan jelentett egy-két fokot a burkolat! — Ez pedig komoly gond Robi pedig nekilát horgász- felszerelése kiegészítéséhez. Valóságos eldorádó számára a sok kirakott szerszám, amivel apja dolgozott a falburkolaton, kalapálja az ólmot — „fenekezéshez kell”. — A délután a mosogatás után számomra is némi pihenő; ilyenkor, ha lehet, kézimunkázom, vagy olvasok. Ha ébren vannak, ilyesmiről szó sem lehet... Négykor kelnek, uzsonnázunk, aztán újra jöhet a játék. Este a vacsora, fürdés, lefekvés. Aztán ha kedvem, meg energiám van, tévé. Mostanában esténként nem mindig van itthon a férjem — int a fiúkat szemmel tartó apuka felé. — A ZÖLDÉRT-nél dolgozom, mint karbantartó villanyszerelő — mondja az pár pillanat múltán. — Mostanában a konzervüzem beindult, és két műszakba járunk, öttől egyig vagy egytől kilencig. Ma egyórára megyek, azért tudtam nekilátni a burkolásnak. — Nem mondhatnám, hogy sokat segít a házi munkában — csipkedi férjét Katonáné egy mosollyal —, de hogy itt mennyi az ő keze munkája, azt össze sem lehet számolni. A tapétázást is ő végezte! No, és azért a porszívózást rá lehet bízni... — nevetnek mindketten. — Hát annyiból is köny- nyebb már — folytatja az asszony —, hogy a nagyobb fiúk jól elboldogulnak egyedül az öltözködéssel, egyebekkel. Meg hogy Robira sok mindent rábízhatunk: porszívózást, rendcsinálást... Csak az a rossz, hogy nem nagyon tud tanulni itthon, gyakran zavarják a többiek. Nem vették föl a napközibe, merthogy én gyesen vagyok. Azt még megértettem, hogy Ottókét az óvodába nem vették be, de hát három gyereknél már lehetne annyi kedvezmény, hogy legalább a napközit nem tiltják meg. Sok igazság van szavaiban: így nem valami csábító a nagy család... ősztől dolgozni megyek, még nem tudom, hová. Ugyanis nyolc évvel^ ezelőtt Budapesten laktunk, onnan mentem gyesre, a Pannónia Szőrmekikészítőtől. Most azt szeretném elérni, hogy — mivel csak októberben jár le a gyermekgondozási — Robit vegyék föl szeptembertől napközibe. Másodikos lesz, jó tanuló, biztosan hátrányára lenne, ha két hónappal később kellene beilleszkednie a napközisek közé.,... Csöppet sem tűnik elgyötörtnek a harmincéves fiatalasszony, energikus, talpraesett teremtés, aki rajong fiaiért. Ha dolgozni fog, akkor sem kerül más élete középpontjába, mint az otthon, a család. * Horváth nénivel a jármi főutcán találkoztunk. A postáról jött, egy levelet adott fel egyik fiának. Kísérjük el, ha kedvünk tartja, s beszélgetni kívánunk — mondta —, ám jókora gyaloglásról van szó. Valóban: a falu szélén áll a lombok közé bújtatott ház, túlnan szántóföldek terszágból — első éves egyetemista volt. Azóta többször járt itthon, és mondta: sokáig bánta... Ma egy neves egyetem könyvtárosa. Mindezt útközben tudtuk meg Gizi nénitől, míg a házig baktattunk. Azt is elárulta: öt gyereket nevelt föl — jószerivel egymaga. Férje 1948-ban meghalt, itt maradt a négy fiú, egy lány. — A fiúk mind tanultak, s a legkisebbnek, a lánynak kellett idehaza maradni, ez már így alakult — sóhajt. — ők aztán hozzám költöztek: három gyerek van. A három unoka csak töredéke az egésznek: összesen tizenegy van. Az egyik szobában három üldögélt-be- szélgetett, amikor beléptünk: két itthoni és egy vendég; a Sopronban most érettségizett nagylány nyaral a nagymamánál egy ideje. — Házi munka? Hatvanhét éves vagyok, mostanában már nehezebben mozgok. Nagy segítség, hogy a lányom szinte mindent elvégez, mielőtt elmegy a téeszbe. No, meg a gyerekek — megvan a beosztásuk ... Egyikük a konyhát mossa föl, a másik mosogat. Bár nem mindig nagy lelkesedéssel, ugye? ! — pislant a figyelő nyolcadikos Laci és a két évvel idősebb nővére felé mosolyogva. — A legkisebb még óvodás. Ezer dologról szót ejtettünk előtte, ám a gyerekek segítsége itt visszhangként szólt: Horváth néni már elmondta, miképp is volt ez a nagy családban régebben. — Húsz esztendeig az óvodában dolgoztam. Először mint főzőnő, aztán mint dajka. Reggel elmentem, kiosztottam a tennivalót, s nem is volt baj. Igaz, a gyerekeim jóformán csak a vakációban voltak együtt. Viszont akkor mindegyikük megkereste a következő évre a ruhára valót! Tizenhárom-ti- zennégy évesen mentek csépléshez dolgozni. Mondom magamban: nemigen bírják külön-külön egy felnőtt munkáját, menjenek hát ketten. Így aztán megvolt a teljes napszám... Az unokák félérdeklődéssel hallgatják — bizonyára nem először. Bólogatnak az oly távoli történet hallatán. Ismeretlen világról mesél nagymama. Aztán, amikor a gyerekek állandó otthoni munkálkodása kerül szóba, máris közelebb van ez a világ. Ott is volt mit tenni. Egyszer csak vad ugatásba kezd kint a kutya, veszettül tépi a láncot (nem volna tanácsos elereszteni!), s pattan a kisebbik lány: ki jöhet? Örömteli szavak, cuppanós csókok az előszobából: megérkezett az egyik távol élő gyerek családostul. Horváth Miklósné peszkednek távolba nyúlva. Ady köz a neve e résznek, ám még San Franciskóból is úgy jön a levél: „özvegy Horváth Mihályné Jármi, Kistag". S a postás nem is gondolkodik, hová kell vinnie. Az egyik fiú ugyanis ötvenhatban kisodródott az orH a azt halljuk: háztartási munka, sokan elkomorodnak. Nem túlzottan kedvelik a takarítást, mosást, mosogatást. Mások beletörődve legyintenek: muszáj elvégezni, ha nem akar az ember elhanyagoltan élni. Ismét mások felcsillanó szemmel kezdik el mesélni, milyen nagyszerűen felsikálták a padlót, hogyan porszívózták ki a padlószőnyeget, és hogy milyen nemes gondolataik támadtak már tányérmosogatás közepette. Egyszóval: a háztartási munka iránt más és más módon érzünk. Egy dolog tény: ez is munka, mégpedig kötelező. Nincs, aki elvégezze helyettük. (No, persze kivéve a „jobb családokat”, ahol a bejárónő ten nivalói ezek. De hanyatlik ez a módi — nincs bejárónő...) Több családnál jártunk az elmúlt hetekben, s a háztartási munkával kezdtük a beszélgetést, Aztán akarva-akaratlan tovább csörgedezett a szópatak, ide-oda kanyargott, és végül magunk is elcsodálkoztunk: szinte az egész család élete szóba került. Megismerkedtünk sorsokkal, gyerekekkel, munkával és gondokkal, asszonyokkal, férjekkel. Lássuk hát, mit láttunk-hallottunk — a házimu nka ürügyén... A nagymama boldog sóhajjal emelkedik föl ültéből, indul üdvözlésre, örül. Az ilyen percek, hétvégek igazolják: a gürcölés, a sok-sok fogcsi- kordulásos nap, az álmatlan, vagy a beteg gyerek mellett virrasztóit éjek nem voltak hiábavalók. Irta: Tarnavölgyi György Fényképezte: Mikita Viktor
