Kelet-Magyarország, 1978. szeptember (35. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. szeptember 17. Értelmiségünk utánpótlása Szabolcs-Szatmárban EGY MEGYE, EGY TÁJEGYSÉG arculatáról sokat mond egyebek között, hogy milyen az értelmiségi foglalkozást betöltők aránya. Nem arról van szó, hogy különbséget kellene tenni ennek ismeretében művelt, vagy kevésbé művelt megyék, városok között. Egyszerűen a gazdasági, kulturális és tudományos élet fejlettsége, sajátossága tükröződik a lakosság iskolázottságában. Hiba lenne ezt misztifikálni Szabolcs-Szatmár és más megyék összehasonlításakor, mondván: némely elmaradásunk oka abban keresendő, hogy nálunk az országos átlagnál jóval kisebb az értelmiség aránya. De hiba lenne ezt figyelmen kívül is hagyni, mert ebben is érvényes az ismert szólásmondás: addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér. Szabolcs megyében tizenháromezer értelmiségi foglalkozású ember él, s ez alig több, mint az összlakosság 2—2,3 százaléka. Többségük, mintegy nyolcezer ember pedagógus — az óvodából a két főiskoláig — a kisebb rész agrár- és műszaki értelmiségi, üzemi középvezető, orvos, gyógyszerész, népművelő, jogász, közintézmények alkalmazottja. A számok önmagukban is érzékeltetik, nehezebb itt értelmiségi dolgozói hivatást ellátni, mint másutt. Több a munka, a felelősség, nehezebb a terep. S ehhez szorosan tartozik, hogy az átlagosnál nagyobb törődést, gondoskodást kíván párt-, állami és társadalmi szerveinktől az értelmiségi munka körülményeinek javítása, & a legkiválóbbak erkölcsi és anyagi megbecsülése.,; 9(1 .yitó Emlékezhetünk még régebbi időszakokra, amikor egy- egy kiemelkedő tehetségű értelmiségi nem mindig talált tartós partnerekre megyénkben, és továbbment. Ma már ez a folyamat megállt, s egyre több országosan is jegyzett orvos, képzőművész, tudományos munkát végző kutató, kiváló pedagógus választja megyénket, városainkat lakóhelyéül. Később ennél többre is telik kötődéséka. — De minek nem tartunk együtt? Minek menjek én előre? — Marha! — korholja Behemoth. — Hát ha engem a bivaly alakommal veled látnak, akkor biztos, hogy kitérnek ... Hát mégy? Vagy nem? Már itt vannak az orrunk előtt rögtön ... Sóska sápadozik, remeg. De leküzdi szívdobaját, sze- pegé'sét, és halálra szántan rohan előre ... Amint odaér közvetlenül a húsiparosokhoz, hát az első pár közülük nagy tárgyalásban van éppen és észre sem veszi a kis szöcske emberkét maga előtt. Sóska tehát nagyot lélegzik, és könyökét előrefeszítve ront neki a járda közepén az egyik húsiparos pocakjának. — Maguké a járda? — makogja harciasán. A húsiparos, véletlen a legügyesebb nagyvágó. Hozzá van szokva a tagló gyors kezeléséhez. A képén még ott az ámulat, hogy: ilyen puk- kancs mert a hasába döfni. De óriási mancsa már csap is a Sóska fejéhez. Szegény Sóska! Mint rongybábu, nyaklik össze és rogy oda a fal tövébe és bámul hülyén a levegőbe.?. A húsiparosok lassan, röhögve vonulnak el mellette. De hát hol van a derékhad? Hol a mentő kar? Hol a segítség? Hol van a megtorlás? Hol van Behemóth? Behemóth a bajtársiasság örök gyalázatára végignézte Sóska leütését, és nemhogy bői, úgy él és dolgozik itt, mintha ez lenne a szülőhelye. Ennek mindig örülünk, legalább úgy, mint egy-egy hazatérő „fiúnak”, aki a főváros, vagy más nagyobb városok tanulságos esztendői után újra felfedezi Szabolcsod és hazatalál. Az érzelmi szálakon túl az a felismerés is tetten érhető bizonyára, hogy az országnak ezen a vidékén még sok a lehetőség az alkotó munkára, a bizonyításra. ÉRTELMISÉGÜNK MEGYÉNKBEN dolgozó tagjaira is jellemző az aktivitás és elkötelezettség hivatásuk és közvetlen környezetük iránt csakúgy, mint az ország más vidékein élő értelmiségiek többségére, akikről a Központi Bizottság ez év áprilisi ülésének beszámolója azt mondta: nagyon nagy nyereség a pártnak, hogy a magyar értelmiséget sikerült megnyerni a szocialista társadalom építése ügyének. Nem kevésbé fontos és nagy tennivalókat jelentő megállapítás az is, hogy „az értelmiség szerepe a jövőben a tudományos előrejelzések és a gyakorlat tapasztalatai szerint is növekedni fog”. Ha ez így van: többet kell tennünk, hogy a meglévő értelmiségi „kapacitást” jól használjuk ki. Előfordulhat, hogy olyan munkakört is betöltenek főiskolai, egyetemi végzettségűek, amelyek nem ' kívánják * á " diplórhát,' míg; más posztokon nagyon is nagy szükség volna rájuk. AZ ÉRTELMISÉGI DOLGOZÓ a legtöbbet munkahelyén teheti, azzal segíti munkahelye, városa, megyéje fejlődését, ha a mindennapos munkáját kiválóan végzi. De ez csak az egyik elvárható követelmény. Az értelmiségitől azt is elvárja a társadalom, hogy igyekezzen megosztani tudását, ismeegy tapodtat tenne támogatására, de röhögni kezd, akár a húsiparogok, és elhúzódik a sarok mögé ... Rettenetes! Szegény Sóska feltápászkodik. Keresi Behe- móthot. Nincs sehol. Hát sárosán, sántikálva, kábult fővel, vérző orral fölhatol az újságíróegyletbe. Ott, képzelheti, micsoda vad, micsoda vért forraló szónoklatot tart az esetről... Amikor éppen a végszónál tart, berobog a klubba Behemóth. Általános felháborodás fogadja. Maga az elnök kéri számon lovagiatlan, kartár- siatlan eljárását Behemóth- tól, amit Sóskával szemben, a testület szégyenére tanúsított. B ehemóth azonban nyugodtan legyint és hirtelen komoly képet ölt, hogy a következő beszédet tartsa: — Tévedés! Sóska Károly nekem hálával tartozik cselekedetemért, és tőletek sem illet gáncs érette. Nem vettétek-e észre, hogy ez az ember tűrhetetlenül tele egészségtelen és oktalan gyilkolódási hajlamokkal? Elhatároztam, hogy kigyógyítom ebből. Remélem, használt a gyógymód és nem fog visszaesni. Lelki orvosának tekinthet engem, valamint a nagyvágót testi orvosának ... Ne vitatkozzatok! Inkább adjon valamelyiktek öt koronát, hogy beülhessek az alsósba, mert Sóskától egyelőre nem kérhetek ... íme a történet! rétéit környezetével. Legyen közéleti ember, segítse« lakóhelye, városa, megyéje fejlődését. Ennek egyik hagyományos kerete a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, amely az értelmiség egy sajátos mozgalmi szervezete is. A megyében két évvel ezelőtt 1300 tagja volt a szervezetnek. A tényleges munka mércéje azonban mintegy 300 TIT-tagot törölt a lajtromtól. Jelenleg ezer értelmiségi tagja van a társulatnak, akinek többsége viszont nemcsak papíron tag, hanem ismeret- terjesztő munkát is végez. Nem lenne persze igazságos csak a TIT-ben végzett munkával mérni az értelmiség részvételét a műveltség terjesztésében, a közért való munkálkodásban. A pedagógusok százai, ezrei látnak el olyan közhasznú társadalmi munkát, mint a tanácstagság, gondozzák a művelődést, legkülönbözőbb társadalmi szervezetekben fejtenek ki társadalmi munkát a népfronttól a Vöröskeresztig. Szépítenénk azonban az értelmiség egészének szerepét, ha nem utalnánk olyan jelenségekre is, mint a bezárkózás, a közügyek iránti közömbösség, olykor a mellékes jövedelmek hajszolása, belső igénytelenség. Ezek is létező jelenségek, amelyek hosszas nevelő munkával, az értelmiség körében végzendő politikai munka javításával szüntethetők meg. »'S HA AZT MONDTUK, nem kell szégyellni, hogy Szabolcsban az országos átlagnál kevesebb értelmiségi él, azt sem szabad elfelejteni, az értelmiség utánpótlásának nevelésében nagyobbak a feladataink. Napjainkban vagyunk tanúi a középiskolák korszerűsödésének, egészségesebb arányokat szeretnénk a megyében a gimnáziumok és a szakközépiskolák között, az utóbbiak javára. Mindez jó törekvés, de sok még a dolgunk, hogy a megyéből induló főiskolán, egyetemen továbbtanuló fiatalság aránya növekedjen, többen válasszák tehetségük és szorgalmuk alapján az értelmiségi hivatást. Páll Géza Pátkai Tivadar: Juss, 1947 apám szőlőkarónak faragott sulykolt e földbe: nincsre napon nem lombosodhatom tél nem tántorít el állok órátlan időben csak a tőkék forradalmát féltem cigánymeggy szirmoz olykor kacsok karolnak: nyár van de tűzre ha megérek jó tűzre érjek meg körém kucsmás istenek üljenek hadd melengessék tenyerüket! Túristvándi É vszázados tölgyek, akácok között haladunk. A csónak vízbe dőlt fákat, bokrokat kerülget, nem járt itt előttünk ember talán évek óta. Elhagyott a vidék. Néha madarak röppennek át fejünk fölött, a partmenti sásban szárcsa tapos. A lombok megszűrik a fényt, csak néhány napsugár fúródik nyílként a folyóba. Az Öreg-Túr gyors, selymeszöld vize gyémántfűzérként ragyog, azt hinné az ember, ha belenéz, rögtön elveszti a szemevilágát. A régi malomgödörtől indultunk, ahol tóvá szélesedik a víz, s Fekete Bálint udvara meredeken szalad a Túrba. Azt mondják, tíz-tizenkét méter mély itt a víz, nincs talán az egész folyóban ekkora mélység. Legfeljebb vagy három kilométerrel lejjebb, a Sötétgödörben, de hát annak az igazi mélységét senki sem ismeri. Olyan ember még nem élt, aki annak a fenekét tapodta volna. Halott ember meg nem beszél. Mert rengeteg ember lelte a halálát e látszólag csendes, néhol térdig sem érő folyócskában. A helyi református egyház régi irataiban kutatva az ember minduntalan beleakad a megdöbbentő ténybe, „a halál oka: vízebfulás”. Igaz, ezek a papírok nem beszélnek arról, hogy a vízbefulás igazi oka nem egy esetben a szegénység volt. A Kende bárók tulajdona volt itt a fél falu, s nagyon sok volt a szegény, zsellérember. Ezeknek aztán egy része, ha már végképp nem talált kiutat a szegénységből, a folyót választotta. A folyót, amelybe — akárhonnan is közelítjük meg a falut — minduntalan belebotlunk. Ügy tartják, sehol a világon nem él olyan jóízű hal, mint a Túrban. Tiszta, gyorsfolyású a vize, márna, csuka, vadponty, meg még ki tudná felsorolni, hányféle hal él itt zavartalanul, akiknek nyugalmát csak néhány környékbeli halász bolygatja meg néha. Az itteni emberek mindig nagyon értettek a halászathoz. A környéken ma is úgy tartják, hogy a tiszakóródiak, meg a milo- taiak mellett az istvándiak a legügyesebb halászok. Azz itteni emberek napjainkban is ugyanúgy fogják a halat, mint két-három- száz esztendővel ezelőtt. Igaz, titokban, lopva, mert már csak engedéllyel — amit pedig egyre nehezebb megszerezni — lehet a kámzsát, a varsát, a tapogatót használni. A szigonyozásért meg egyenesen büntetés jár. De hát tilthatja azt bárki, a vérükben van az ittenieknek a halászat szenvedélye. Talán a halálukat jelentené a környékbeli férfiaknak, ha valaki megakadályozná őket, hogy hálót fogjanak a kezükbe. Az egész Tiszahá- ton emlegetik az egyik kóródi ember esetét, akit az éjszaka rajtakaptak a tiltott mesterségen. Elvették tőle a hálóját, s azóta teljes búskomorságba esett. Hajnalban kiül a folyó partjára, s naphosszat a vizet bámulja. Már attól tart mindenki, hogy egyszer megunja az életet, s a Tiszába veti magát. Mindezeket Makay Bélától, a falu tudóstanítójától tudom, akinél talán senki nem ismeri jobban Istvándi múltját és jelenét. Különös ember ez a Béla. Tizenhárom esztendei tanyai tanítóskodás után került a faluba. Nyolc évig a Csaholc melletti tanyán, majd öt évig Ricsika-pusztán tanított feleségével, Irénkével. Majd mikor a pusztán megszűnt az iskola, s Bélát kollégiumigazgatónak akarták kinevezni, hirtelen rátört a honvágy. Szép, felejthetetlenül szép esztendők voltak a nyíri évek, de az igazi otthon mégiscsak Szatmár. Ott született Fülesden. s ettől a tájtól elszakadni lehetetlen. Két életet kell annak élnie, aki ezt megpróbálja. A Rókás gö- csörtös tölgyei, meg vadkörtefái, az udvarokon ősszel lángbaboruló somfák mélyre, nagyon mélyre eresztik a gyökerüket. így van ezzel valahogy az ember is. Itt van az Ist- vándiból elszármazott ügyvéd, Molnár Jóska bácsi esete, aki a fél Szatmár ügyes-bajos dolgait rendezi a fővárosban, immár három évtizede. S lám, most haza akar költözni. Haza húzza a szíve Istvándiba. Nem csoda, hiszen olyan emberek élnek e tündéri tájon, mint Fehérvári tanító bácsi, aki csodálatos tulipánokat varázsol a legkeményebb fába is, vagy Jenei Lajos, aki a semmiből teremtett híres citerazenekart, és Farkas Endre bácsi, akinek népdalaiban maga Kodály Zoltán is órákhosszat gyönyörködött. Aztán itt van Nyiri Sándorné, Margit néni, aki 80 esztendős korában tanulta meg, hogy az orosz nyelvben az „y” a tárgyeset jele, mert az unokájának csak így tudott segíteni a tanulásban. Aztán Bakk Sándorné, Szeréna néni, aki az idén, március 8-án vette át a Parlamentben Losonczi Páltól a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Szeréna néni volt a falu első tanácselnöke, s még ma is aktív részese a közéletnek. Tagja a járási pártbizottságnak, gazdasági felelőse a helyi pártalapszervezet- nek. Ki gondolná az idelátogató turisták közül, hogyha a molnár, Bakk Sándor bácsi nem ér rá, egy Munka Érdemrenddel kitüntetett asszony mutogatja a falu büszkeségét, a vízimalmot. A vízimalmot, amely a turistáknak oly sok gyönyörűséget, a falu sorsát szívükön viselő helybelieknek viszont oly sok bosszúságot okoz. Pedig nem nagy dolog az egész. Csupán arról van szó, az idegenek állandóan nyaggatják a molnárt, hogy kerítsen nekik valamiféle prospektust, amelyben benne van a malom története. De hát honnan adjon, ha nincs. Igaz, Makay Béla megírta két oldalon a malom rövid történetét, s a molnár ennek, valamint a saját élményei alapján órák hosz- szat mesél a látogatóknak, de mindez kevés. Hiszen aki ezt a falusi ácsmesterek remekművét egyszer látta, az mindenképpen meg akarja ismertetni barátaival is. S ha a látogató már egyszer eljött Sopronból, Szegedről, Hágából vagy Rómából, miért ne ismerné meg a falut is, hiszen van ott is annyi látnivaló, hogy az idegen nem győzi kapkodni a fejét. Persze, ebben nem akadályozza meg őket senki, de az az igazság, hogy. nem is nagyon segítik a vendéget. Makay Béla — aki feldolgozta már a falu történetét, néprajzzal foglalkozó tanulmányai pedig akár egy kötetet is kitennének — most nagy fába vágta a fejszéjét. Két-három oldalon rövid áttekintést akar adni a falu nevezetességeiről. A tapasztalatok azt mutatják, nagyon elkelne egy ilyen tájékoztató, amelyet a legjobb helyen, a malomban lehetne kapni. E, talán még kellemesnek is nevezhető gondokról már a Túr egyik rejtett zugában beszélgetünk Molnár Jánossal, a Haladás Tsz párttitkárával. A csónakból már rég kiszálltunk, elbúcsúzván a sűrű mogyoró-, meg kökénybokroktól. A fák között csak-a cigarettánk parazsa világol. Halkra fogjuk a szót, a halak nem szeretik a hangoskodó embereket. A víz tükrén meg-megcsillan a hold sarlója, a szemközti parton valahol vidra neszez. Csend van, csak a kávának ütkö- z^víz locsog halkan. nfcy felbőgő Rába-Steiger visszaránt ben- fcgHÍnünket a mába. A falu felől énekhangot sodor a víz: „Esteledik a faluban, haza kéne menni” — dalolja valaki. Ami azt illeti, tényleg jócskán beesteledett, sőt mesz- sze keleten, mintha már derengene is az ég. Mi is felszedelődzködünk, s indulunk. Hosszú volt az éjszaka. Hátunkon a Nap első sugaraival érünk a faluba. Az utcán szekerek zörögnek, néhány koránkelő ember már a tejcsarnokba siet. Barátként köszöntenek bennünket. Egymáshoz igazítjuk lépteinket, és tudjuk, hazaérkeztünk. Balogh Géza KM O
