Kelet-Magyarország, 1978. szeptember (35. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-17 / 220. szám

1978. szeptember 17. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Közlekedésünk holnapja A tíz évvel ezelőtt elfogadott közleke­déspolitikai koncepció alapján tör­tént több változás Szabolcs-Szatmár megyében is. Megszűnt néhány gyenge for­galmú vasútvonal, erősítették az úthálóza­tot, hogy a közúti közlekedés feltételeit ja­vítsák. E nagyszabású elképzelés lényegét te­kintve helyesnek bizonyult. Elvek, formák és célok vonatkozásában — az elmúlt tíz év kritikai mérlegelése után is — változat­lanul érvényes a koncepció. Az élet azon­ban — mint minden más területen — itt is bizonyos módosítást, változtatást diktál. Gondoljuk el, hogy a közlekedés teljesít­ményei tíz év alatt csaknem megkétszere­ződtek. A személyszállítás 90 százalékkal, az áruszállítás 70—80 százalékkal emelke­dett 1968-hoz viszonyítva. Ez nagyjából azt jelenti, hogy hasonló teljesítmény-növeke­déssel számolhatunk a következő tíz esz­tendőben is. Sajnos, Ugyanakkor a közle­kedés fejlesztésére fordítható anyagi eszkö­zök nem növekednek ilyen dinamikusan. Ezért kell bizonyos feszültséggel számol­niuk a tervezőknek. Az elmúlt tíz évben nagy lépéseket tet­tünk a fejlesztés érdekében. Elég, ha ezek közül csak az autópálya-programot, a met­rót és a tömegközlekedési eszközök fejlesz­tését, a vasút villamosítását és a dízelesí- tést említjük meg. A megye közúthálóza­tában a Budapest—Záhony közötti 4-és számú út új, sorompók helyett felüljáróval ellátott szakaszait említhetjük, a mátészal­kai négysávos utat hozhatjuk fel példának. A vasúti közlekedésben az országban első­nek a múlt évben Szabolcs-Szatmárban megszűnt a gőzvontatás. Vasúton és közúton — a városi közleke­dést is beleértve — naponta 2 millió tonna árut fuvaroznak, ötmillió utas elszállításá­ról kell gondoskodni, a munkábajárók in­gázó utazásával együtt naponta nyolc és félmillió utazással kell számolni. Ilyen körülmények között hallatlanul megnőtt az egyes közlekedési ágazatok (pl. vasút-közút) egymásrautaltsága. Az árufu­varozás és személyszállítás nem egyszerűen a közlekedési nagyvállalatok feladata, ha­nem a népgazdaság újratermelési folyama­tának egyik igen fontos láncszeme. A közlekedés ugyanakkor tekintélyes nemzetközi feladatokat is ellát. A nemzet­közi forgalom az elmúlt tíz évben az 1968. évinek két és félszeresére nőtt és zömmel az ország kilenc vasúti és tizenhat közúti határátkelő helyén, állomásán bonyolódik le. Ezek fejlesztése kiemelt állami feladat. A záhonyi vasúti átrakókörzet fejlesztésé­re évente több száz millió forintot fordíta­nak. Az ott dolgozó hétezer vasutas ebben az évben már közel 20 millió tonna áru megmozgatásáról, átrakásáról gondoskodik az export-, az import- és tranzitszállítások­nál. A tíz évvel ezelőtt felvázolt tervek foko­zatosan megvalósulnak. A gyenge forgalmú vasútvonalak közül 1400 kilométer hosszú­ságú vonal megszűnt, a további 600 kilo­méterre nézve a népgazdaság időközben változott igényeit és a távlati terveket fi­gyelembe véve hoznak döntést. A szabolcsi vasútvonalak közül elsőnek a Jánkmajtis és Fülesd közötti, keskeny nyomtávú vonal szűnt meg, ezt követte a Kis- várda és Baktalórántháza közötti vasút­vonal megszüntetése, majd Nyírbéltek és Debrecen között számolták fel a kisvas­útat. A koncepció számol a Nagyhallá és Nyíradony közötti vonal megszüntetésével, s még nem tisztázott, de a távlatokban megszüntetésre kerül a Nyíregyháza kör­nyéki kisvasút is. A közlekedés — nagy erőfeszítésekkel ugyan — képes teljesíteni a feladatait. A vele szemben támasztott igények és a lehe­tőségek viszonylagos egyensúlyban vannak. Nem látszik célszerűnek olyan tartalékka­pacitások létrehozása, melyek az esztendő nagyobb részében kihasználatlanok volná­nak. Ennek példája, hogy az őszi szállítási csúcsban a Volán Tröszt különböző válla­latai segítik a szabolcsi áruk — főleg az alma — fuvarozását, az almaszüreten részt vevő diákok szállítását. C sak a működő, a mindennapi felada­tok megoldásához nélkülözhetetlen kapacitások megteremtését tartja in­dokoltnak a kormányzat. A közlekedésben is át kell térni az extenzív fejlődésről (eszköz és létszámnövelés) oz intenzív fej­lődésre — a kapacitások jobb kihasználá­sára, a gazdaságosabb munkaszervezésre. A nyíregyházi TAÉV aszfaltozóbrigádja a kisvárdai Lenin utcán új aszfaltburko­latot készít. A járdafelújítás kétmillió forintba kerül ét jövőre is folytatódik. (Vincze Péter felvétele) □ ociznak a srácok. Oj bőrt rúgnak, a jutalom árát. István a nagyany­jánál nyaralt, egy hete érke­zett meg rakás pénzzel és rengeteg élménnyel. Kerék­párt, igazi labdát vett. Ész­bontóan jól sikerült ez a nyár. Ómama már tavasszal Ígérte, hogy beszervezi a tsz- be vízhordónak. Ómama tar­totta a szavát, mert egyik es­te azt mondta: — Kuckóra fiú, mert haj­nalban jön érted Árpi bá­tyád. István könyörgött: a filmet hadd nézze meg, mert külön­ben mit sem ér az egész va­káció. Ómama hajthatatlan maradt. — Most mit akarsz Pisti­kém, versenybiciklit, vagy vakációt? Tudod, hogy anyádnak nincs 1600 forintja arra az izére. — Bringára. — Arra. — Az elnök elvtárs azt ígérte, ha ügyes leszel, ezer forintot kapsz, a többit majd én hozzápótolom. ~ Szédelgett, amikor nagy­anyja halkßn becéző szókkal kiszólította az ágyból. — Istvánkám, lelkem, itt van érted Árpi bátyád. Az inas, horgas szomszéd a konyhaasztalnál ült, büty­kös ujjaival a pálinkáspoha­rat forgatta és a sok dohány­zástól reszelős hangján szólt a szobából kilépő fiúra. — Pattanj öcsém, mert ránkesteledik. Gyorsan egy kis hideg vizet a szemed alá, és fogd ezt a tarisznyát. Az irodán az altiszt két bádogkannát nyomott a ke­zébe. — Én a te korodban már markot szedtem. A dzsip hátsó ülésén rá- zódott a Horka-tanyáig, ott kiparancsolta a főagronómus és azt mondta: — Ott van a tanya, töltsd meg a kannákat és hozd amo­da a kombájnokhoz. Mire a két tele kannával a gépekhez ért, már megkezdő­dött a munka. Az öt kombájn óvatosan, nagy port verve zúgott. Az elnök, a főagronó­mus, meg a főszerelő a tarlón ballagott. A dülőúton pótko­csis traktorok álltak. Az egyik traktoros rászólt Ist­vánra : — Hát te, ki vagy? Na tölts csak egy kupafedővel. István töltött, a traktoros nagyot kortyolt, de azon mó­don ki is köpte a bodzabo­korra. — Hű, a betyár mindene­det, hát ez víz! Hát mit mondtak neked, mit hozzál? István beleremegett a kor- holásba. Ügy érezte, valami nagy szörnyűséget követett el, megbocsáthatatlan bűnt. A traktoros prüszkölt, tetette az undort, a gyomrát is fogta, úgy mondta: — Pálinkát hozz, te gyer­mek, de futásban, mert po­csolya lett a gyomrom. — És a víz? — hebegte Ist­ván. — öntsd ki gyorsan, meg ne lássa az elnök, mert az aztán szigorú. Üres kannákkal tért meg vissza a tanyához. Ment az ajtóhoz, zörgetett az ajtón, de nem volt ott egy teremtett lé­lek sem. Leült a küszöbre és sírvafakadt. Jó óra múlva ér­kezett a raktáros és rácso­dálkozott: — Te meg mi az istennek gubbasztol itt? — Pálinkára várok. — Csak tán nem iszol, te gyerek? — A, dehogy, de az egyik traktoros bácsi nagyon lego- rombított, mert pálinka he­lyett vizet vittem. A raktáros száraz kis öreg­ember, úgy nevetett, hogy az egy számmal nagyobb ka­lap táncolt a kobakján. — Minden gyerekkel ezt teszik. Megjáratják egyszer­Nyár volt Á második pályakezdés Diploma-lépcsöugrással VERBA JÓZSEF Az első „fecskék” vissza­tértek. Lépcsőugrók — így nevezték azokat a szakmun­kásokat, akik érettségi nél­kül kezdték meg egyetemi, főiskolai tanulmányaikat. Közülük kettőt kerestünk fel, hogy megkérdezzük: hogyan sikerült az a bizonyos „lép­csőugrás”? Verba József villanysze­relő volt a SZÁÉV-nél. Mint a szakma kiváló tanulója, 3 hónappal korábban szaba­dult fel a társainál. Amikor a továbbtanulásról döntenie kellett, már hét éve dolgozott a vállalatnál, brigádvezető volt, jól keresett, s esténként odahaza már egy kislány is várta az apukát. „Gyere Jóska pakoljunk11 — Vittem haza az újsá­got, mert tetszett a lehetőség, amiről olvastam. A munka­társaim is biztattak. De ez bi­zony kevés lett volna. Ezt az egészet a feleségemnek kel­lett elvállalnia... Koós János esztergályos szakmát tanult. Később egészségügyi okok miatt a a gumigyárban állapodott meg, ahol gépkezelőként dol­gozott. Család nem kötötte. — Nehezebb volt a csalá­dosoknak, ez igaz. De min­denkinek elsősorban önmagá­val kellett szembenéznie, fel­mérnie akaraterejét, képessé­geit. Mert a visszaút nagyon keserves lett volna ... A gumigyárból tizen, a SZÁÉV-től 30-an jelentkez­tek akkor. Mi lett a többiek­kel? Nagyobb részük az elő­készítő tanfolyamig sem ju­tott el, sokan pedig az egy­éves előkészítő alatt hagyták abba. — Dolgoztunk és tanul­tunk, felváltva — emlékszik vissza Koós János. — Na­ponta négy óra matematika, utána négy óra fizika. Volt, aki ott, ültében elaludt és leesett a székről... Még két-két dolgozó van oda tanulni mindkét válla­lattól, a négyből hárman évet halasztottak. Hát ilyen ne­héz? — Mondok egy példát — folytatja Koós. — Budapes­ten voltunk tesztet írni. In- telligenciateszt, vagy 1400 kérdés, s mellettünk állt az ellenőr: stopperrel. így kez­dődött. Aztán az első félévi vizsga. Ha valakit „kirúg­kétszer. Na, vigyed csak a vi­zet, mert ha én adok nekik inni, tudom isten megkeserü- lik. így kezdődött a nap, aztán már nem volt semmi baj. A traktoros, aki megtréfálta, délután benyúlt a keblébe és egy riadt szemű kisnyulat hú­zott ki. —Na, vidd haza. Este Árpi bácsi elmagya­rázta, sok a kisnyúl, a fácán, a kombájnok sokat elpusz­títanak belőlük. Ha volt egy kis ideje — volt elég —, a búzatáblákban szaladgált. Hosszú pálcájával nyulakat, madarakat riasz­tott. Repdesett a szíve, ami­kor először látta, hogy népes fácáncsalád fut ki a kalá­szosból és tűnik el a haragos zöld kukoricában. E ltelt a nyár. A szövetke­zet pénztárában Ist­vánnak kifizették az 1300 forintot. Vadonatúj, ro­pogós százasokat. A fiú kétszer is megolvasta. — Nekem nem ennyi jár — tiltakozott —, ez több. Háromszázzal. — Tedd csak el — mondta a pénztá­ros —, háromszáz a jutalom. Hirtelen kerekedett örö­mében úgy futott ki az épü­letből, hogy majdnem fellök­te a főagronómust. — Na, te bolond — szólt rá a férfi —, csak tán nem nyu- lat kergetsz itt is? Seres Ernő tak”, az vagy külföldi volt, vagy szakmunkás. Volt-e olyan pillanat, ami­kor abba akarták hagyni? — Nem is egyszer. Például egy ilyen vizsga után azt mondtam: gyere Jóska, pa­koljunk, aztán irány hazafe­lé... Hétszáz kilométerre a családtól Mesélnek. A diákévekről, amikor további „lépcsőugrá­sokra” volt szükség. — Egyszer beléptem a tan­terembe — emlékszik Verba. A csoport felállt és köszön­töttek: jó napot! Mondom nekik: ne ugrassatok fiúk, én is diák vagyok, nem tanár. Nevettünk, de azért furcsa érzés volt... most megint olyan, mint egy mélyvíz ... 'Izgalmas kérdés: mi az elő­nye ennek a képzésnek, mely a vállalatoknak sem egy ol­csó mulatság. Mitől több ez a diploma, mint a hagyomá­nyos? Koós felel: — Azt hiszem „gazdagabb”, mint azoké, akik először lép­nek be egy üzembe. Én há­rom évig dolgoztam, ők előbb a gyakorlatot tanulják és meg kell tanulniuk dolgozni is... És mi a Verba József vé­leménye? — Ügy gondolom, teljesen más a szemlélete egy mun­kásból lett vezetőnek, mint annak, aki a munkának csak az elméletét ismeri. Mert a hozzánk hasonló végzettségű­ek tudnak beszélni a mun­kások, de a vezetők nyelvén is. Sok ilyen üzemmérnökre volna szükség. Mert az or­szágos elképzelés jó volna, ha ... KOÓSJÁNOS — Vagy a másik — folytat­ja. — Hegeszteni kellett. Több társamnak is én csinál­tam meg, bizonyítványom is volt már róla, meg gyakorla­tom is. Aztán jött az osztály­zás. A többiek ötöst kaptak az én munkámra, én meg né­gyest. Pedig az enyém talán szebb is volt... Pécs az otthontól több mint 700 kilométer. Általában ha­vonta egyszer jöttek haza. Az ösztöndíj egy része így is el­ment utazásra. Ha nehezeb­ben, ha többet vállalva? ha küzdve is — mégis csak zse­bükben a diploma. Verba Jó­zsef épületvillamosítási, Koós János vegyipari gépészüzem­mérnök. Ezzel azonban nincs vége a történetnek, mert a neheze talán most kezdődik. Visszajöttek a munkahelyre, főnöknek, oda, ahonnan mun­kásként távoztak. — Annak idején talán vol­tak, akik úgy vélték: ha „mérnök úr” leszek, nem a munkásokhoz fogok pártolni. Üzemmérnök lettem, de én most is villanyszerelőnek ér­zem magam. Engem most is mindenki Jóskának szólít... — Nekem inkább a gépek­kel van dolgom — veszi át a szót Koós. — Olyan gépek­kel, amilyenekről még egy szó sem volt a főiskolán. Ez Hi lesz ezután? S itt elakadt a mondat. Hát mégis ez a legmélyebb víz: a másodszori pályakez­dés. Mert mi történt közben? A három év alatt teljesen megszakadt kapcsolatuk a munkahellyel. Ha volt is tu­domásuk, mi történt az üzem­ben, csak azért, mert ők jöt­tek, érdeklődtek. Igaz, az ösztöndíjat kapták, de kima­radtak a jutalmazásokból. (Verba kiszámolta, hogy ép­pen egy Zsiguli árától „esett el”). S mi a jelenlegi hely­zet? Üj beosztásukban keve­sebb a fizetésük, mint ameny- nyi azelőtt volt, s ami na­gyon lényeges: azt a munka­kört, amit kaptak, a hasonló beosztásúak középfokú vég­zettséggel is jól ellátják. Verba művezető, Koós be­osztott üzemmérnök. Egyelő­re nem látják: miféle pers­pektíva vár rájuk ... Hadd fejezze be azt a fél­beszakadt mondatot az új­ságíró, aki talán nem látja ugyanúgy a munkahelyi gon­dokat, de meggyőződött ar­ról, hogy ezek az „első fecs­kék” és a következők bizo­nyítani akarnak — de ehhez már nem elég az ő akaratuk, mert nemcsak rajtuk mú­lik.. . Baraksó Erzsébet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents