Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-06 / 184. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. augusztus 6. A kisvárdai vár Természetvédelem Ottjártunkkor éppen ra­gyogóan sütött a nap, igazi strandidő volt — idén nyá­ron ritkaságszámba menő nap. A kisvárdai strandon csaknem telt ház, a Várkert­ben sok-sok pihenő, sétáló ember — mindannyiuk fö­lött pedig ott magasodott a vár. A kisvárdai vár, melyet sem Báthory István, a ké­sőbbi lengyel király, sem János Zsigmond nem tudott elfoglalni, s melynek csak déli homlokzata menekült meg az idők pusztításától (meg másféle pusztításoktól, amikről később ejtünk szót). Keskeny, kanyargós utacs- ka vezeti a látogatót a fürdő felől a vár' tövébe, pár lép­cső után pedig — egy szín­padon találja magát. Kissé meghökkentő a látvány, aho­gyan sokan körülpislantanak: talán csak nincs közönség is? De ettől napközben nem kell tartani. A várszínpadon át vezet az út a délkeleti lakó­toronyhoz, melyben kiállítás található. A kisvárdai vár Felső-Ti- szántúl egyetlen fennmaradt középkori világi épülete! Szabolcs-Szatmárban ez az egyetlen vár maradt meg: a kállói, az ecsedi, az ibrányi, csengeri vagy a vámosatyai vár elpusztult a századok for­gatagában. Kisvárda — bár építkezési stílusa alig tér el a többi magyarországi váré­tól — nem hasonlítható a hegyvidéki, dombsági várak­hoz. Síkságon épült, s meg­közelíthetetlenségét, bevehe- tetlenségét a körötte terpesz­kedő mocsár biztosította. A három részre szakadt or­szág, a királyi Magyarország és Erdély háborúskodásai idején ez a vidék igen fon­tos volt — gyakori harcok színhelye. Ekkor volt Várda várának a „fénykora” — leg­jelentősebb időszaka. A már említett sikertelen ostromo­kon kívül egy ízben Thököly kurucai szállták meg a várat, majd néhány évtized múltán újra kuruc kézre került Várda. Rákóczi fejedelem ak­kor még kis létszámú kuruc hada elől ide menekült Sza­bolcs vármegye nemessége — az ostromkészülődés láttán azonban meghódoltak. Ekkor — 1703-ban — járt itt elő­ször Rákóczi, s utána még három ízben. Nevezetes ese­mény, hogy 1711 januárjá­ban itt tartotta utolsó hadi­szemléjét ... Ostromot többé nem látott a vár, napja leáldozott. 1465-ben kezdték meg épí­tését az akkor már országos méltóságokat viselő Várday család tagjai. Előtte feltehe­tőleg állott a helyén egy ki­sebb erősség, bár nyomát nem találták. Mindenesetre ekkoriban komoly várat szándékoztak építeni a Vár- dayak — s ez részben sike­rült is nekik. A mocsár biz­tonságot nyújtott, a mai Vár utca vonalán vezetett az egyetlen (felszedhető!) cö- löphíd. Száz esztendő múlva nagyarányú bővítés kezdő­dött — alighanem a sárospa­taki várnál dolgozó neves olasz építőművész, Alessand­ro de Velano vagy egyik ta­nítványa keze nyomát őrzik a szépen faragott kövek. Eb­ben az időben — 1584-ben — meghalt a család utolsó fér­fitagja — özvegye, Dobó Krisztina nem mással, mint a költő Balassi Bálinttal kö­tött rövid életű házasságot. Ekkortájt a költő többször megfordult Kisvárdán. A vár hadi jelentősége megszűnt, ezért döntöttek úgy 1630-ban a tulajdonosai: a lakóhelyiségeket gyarapít­ják. Ekkor vágták a most is látható nagy ablakokat a fő­homlokzatra, fedték be a nyugati bástyát. Ezután nem sok idő telt el, és elnéptele­nedett a vár. Hamarosan rá­jött valaki, hogy kitűnő épí­tőanyaga van, valóságos bá­nya. Különösképp fontos volt ez az effélében szegény vidé­ken. Megkezdődött hát a vár köveinek széthordása — mondhatni: a vár pusztulása egyenes arányban állt Kis­várda épülésével... Még a több méter mély alap köveit is kibányászták! 1828-ban aztán megelégel­ték a pusztítást a környék közbirtokosai és földesura. „A Vár fennálló falát, mint betses régiséget, meg hagyja a Földes Uraság a mostani állapotában...” — olvas­hatjuk a határozatban, mely hazai műemlékvédelmünk első dokumentumának is te­kinthető. Ezután már csak az idő folytatta a pusztítást... A múlt század második fe­lében fölfedezte a városka lakossága a várdombot: für­dő épült, vendéglő, táncte­rem. Egészen 1954-ig, amikor a sportpálya építését elkezd­ték, nem folytak itt régészeti kutatások. Ekkor azonban megkezdődött a munka, s több, mint egymilliós költ­séggel 1960-ra helyreállítot­ták a megmaradt romokat. 1962-ben pedig megnyitották a torony három szintjén az állandó kiállítást, a vármú­zeumot. Ennek első termében a Kisvárdán és környékén ta­lált igen gazdag őskori, hon­foglaláskori emlékek látha­tók. Errefelé találták Európa talán legjelentősebb bronz­kincsét — látható is itt öl­számra harci csákányfej, kar­tekercs. .. Értékes a Tisza- bezdéden talált tarsolylemez, és több honfogialáskorf fegy­ver. A Várda név is feltehe­tőleg ebből az időből szár­mazik — gyepűvidék volt ez a rész, Bórsova határmegyé­hez tartozott. A második szinten egy szé­pen faragott reneszánsz ajtó­keret látható — a Várdayak városi kúriájából került ide, 1501-es évszám olvasható raj­ta. A terem közepén jókora kőtábla: 1438-ból származó sírkő — rajta a család címe­re (mely azonos a Báthori- akéval, hiszen mindketten a Gutkeled-nemzetségből szár­maztak). Emellett a Zsigmond király alapította magyar lo­vagrend, a Sárkányrend cí­mere is fölfedezhető a kövön. 1421-ben a kisvárdai pol­gárok jogokat kaptak, ám szigorú adózási feltételek mellett: „A városi polgár kö­telessége évente Szent György napján 50 dénárt fi­zetni, kilencedet borból, ga­bonából . .. akinek disznaja van, tíz után egyet ad ..ol­vashatjuk. A múzeum egyik érdekes­sége az a pallos, mellyel Krucsay Pál annak idején hűtlenséggel vádolt feleségét — élve pallosjogával — lefe­jeztette. Érdeklődésre tarthat számot az a lista is, mely a vár építése idejéből szárma­zik: a napszámosok átlago­san 3 dénárt kaptak napon­ta. Ugyanakkor egy fehér kenyér egy dénárba került, egy csizma 35-be, egy öszvér­csikó 16 dénárt ért. Rendkívül szép reneszánsz csempetöredékek sorakoznak az egyik tárlóban, érdemes hosszasabban elidőzni előt­tük. Kisvárda másik középkori értéke a római katolikus templom szentélyrésze. Gó­tikus ablakai, faragott gyám­kövei igen szépek. Érdekes­sége, hogy bővítéséhez a vár anyagából jócskán felhasz­náltak a XVIII. században. Befejezésül arról pár mon­datot: az ide látogató milyen körülményeket talál? Étke­zésre több lehetősége is van, a vár közelében a Halászta­nyán, bent a városban két étteremben. Ha jó az idő, érdemes megfürdeni a stran­don, s aki hosszabb ideig időzik, szállást is talál a Strand Motelban. A Várszín­padon gyakoriak az előadá­sok, könnyűzenei koncertek, hangversenyek. A környék kirándulási lehetőségei is gazdagok — közel a Tisza- part... Tarnavölgyi György — Tessék mondani, soká­ra leszünk még Nyáradon? A kalauz végigmérte a tö­rött kis öregasszonyt az ab­lak melletti félhomályban. — Késünk, nénike, legke­vesebb félórát. Ez a köd rosszabb a vasútnak, mint a koromsötét ború lat. Tessék csak nyugodtan aludni, majd én felébresztem. Jólesett mindez az öreg­asszonynak, aki jobb karját az ablak felőli oldalon pi­hentette, a kockás terítővei letakart kosáron. Istenem — gondolta magában — milyen drága fiatalember ez a vas­utas. Akárcsak Gézát hallot­ta volna, neki van ilyen szép meleg hangja, ha megszólal. Ahogy ezt ilyen szépen el­gondolta, akkor meg az ju­tott az eszébe, hogy Boriska lánya szokta mondogatni: „Már megint úgy odavan anyám a bálványáért.” Nem. Ezt ő még magának sem tud­ja megmagyarázni. Az sem igaz, hogy Gézát jobban sze­retné, mint Boriskát. Legfel­jebb másképpen. Boriska ott lakik a harmadik házban, őt mindennap látja. Megszok­ták egymást. Géza pedig csak ritkán érkezik el a munká­jától, ha éppen erre visz az útja, öt percre. Mert Géza fontos állásban van a város­ban, egyetemet végzett, most aztán nem akárki. Ha Géza jön, olyan szép fekete taxi­val áll meg a ház előtt ott­hon, hogy csak úgy bámul­nak a szomszédok. Hiába mond Boriska bármit is irigységből, Géza jó ember, leszalad a faluba, ha csak teheti. Pedig ott a családja is, két szép kislány. A nyáron Editet, a kisebbiket még le is hozta egy teljes hétre, amíg ők odavoltak külföldön. Ma tizenegy órakor, ahogy a híreket hallgatta, akkor döntött, hogy beutazik Gézá­hoz az esti vonattal. Ilyen nagy dologban Géza járato­sabb, meg különben is tudat­ni kellene vele a nagy sze­rencsét ... Jött a kalauz, mondta, mostmár lehet készülni, tíz perc múlva beérnek a vá­rosba. Az öregasszony ráncos kezével megtapogatta a koc­kás terítővei letakart kosa­rat. Két üveg málnabefőtt volt benne, meg egy frissen vágott, éppencsak kettéhasí­tott, feljavított liba. Ötöt dug már egy hónapja, kará­csonyra szánta, de ez az egy szemet kapott szerdán, azóta csak állandóan sípolt a tor­kán. Akkor eldöntötte, hogy a hírrel beutazik Gézához, megkérni, intézze ő a hivata­los dolgokat. Igen, már ak­kor fel is tette a kopóvizet, mert üres kézzel mégsem ál­líthat be. A vért egy kis mélytányérba külön felfogta, mert Géza mindig szerette, rizsszemekkel, összesütve az aprólékkal. • Lenyomta a csengőt, de az néma maradt. Nyomta újra, hiába. A kis fényes nyíláson, ahol a leveleket szokták be­dobni, kiszűrődött egy kis fény. Benyomta a lemezt és egészen jól hallotta a neve­tést, a nagy beszédet, meg a zenét. — Istenem, biztosan rossz­kor jöttem! — Most nem volt ideje szaladni a postá­ra táviratozni, nagyon szé­pen szerette volna megpu­colni a libát, mégsem akart beállítani tokos hússal a me­nyéhez. Ildikó, a menye csi­nos asszony, igazán nem lát­szik meg rajta, hogy márkát gyermeket szült. Városi lány, Boriska szerint kényes, meg büszke, de ez nem igaz. Bo- riskából csak az irigység be­szél. Végre látta az ajtó fölötti üvegrészen, hogy világot gyújtottak az előszobában. Ildikó nyitott ajtót. — Anyuka itt? — kérdez­te nagy csodálkozással. Talán nincs valami baj, hogy csak így... késő éjszaka...? — Nincsen semmi baj, már hogy is lenne kislányom — mondta az öregasszony. — Csak szemet kapott a liba... meg Gézával is volna egy kis megbeszélni valóm. Ildikó halkabbra fogta a hangját s az ujját a szája elé tartva jelezte, hogy ma­radjon csendben. — Megmondtuk már anyu­kának milliószor, hogy írjon, vagy üzenjen előre, mert csak így... Az öregasszony még min­dig kezében fogta a kosarat. — Nincs arra mindig mód, kislányom... Most meg olyan hirtelen jött minden... De ne félj, nem lábatlan- kodni jöttem. A gyerekek? Már alszanak? Ildikó végigfutott az elő­szobán, bezárta a nagyszoba ajtaját. Csak aztán felelt: — Átvittem őket a szom­szédba, ott alusznak, mert A vár képe a színpad felől. Angyal Sándor: Szerencsés utazás KM SZABOLCS-SZATMÁRI IDEGENVEZETŐ Harminckét harci csákány. A Krucsay-pallos. V édetté nyilvánítom a természetemet. Az intézkedésre azért került sor, mert a számomra oly felbecsülhetetlen ér­tékű kincset — egyetlen példány van belő­le az egész világon! — az utóbbi negyvenöt évben rengeteg káros hatás érte, s további állagmegóvását csak szigorúbb szabályok betartásával biztosíthatom. Takarékossági okok miatt (nincs pénzem „repi” szendvics­re, konyakra, hűsítőre!) a határozat életbe­lépését nem óhajtom külön e célra rende­zett sajtóértekezleten bejelenteni, csupán arra szorítkozom, hogy az érdekelt feleket a megtett intézkedésekről tájékoztatom. Elsősorban hozzátartozóim, barátaim, is­merőseim és főleg főnökeim figyelmébe ajánlom a most hozott állásfoglalás alapos tanulmányozását, hiszen magatartásukkal, jó szándékú megértésükkel további súlyos konfliktusoktól óvhatják meg természete­met. Ugyanis a döntés előtti sokoldalú vizs­gálódások bebizonyították: a természetes kopá£* elhasználódás mellett mindenekelőtt az embertársaimtól elszenvedett megaláz­tatások, testi, lelki megpróbáltatások idéz­ték elő legtöbb esetben a romlást, káro­sodást. Kérem, engem soha nem az Élet, a Keserű Sors leckéztetett, büntetett; a pofo­nokat, övön aluli ütéseket mindig ember­társaimtól kaptam, miközben a dörzsöl­tebbje a pofonokhoz fűzött magyarázatok­ban megpróbálta az Életre, a Keserű Sors­ra kenni az egészet. Szerencsére ennek a trükknek én nem dőltem be, továbbra is végtelenül tisztelem és szeretem az Életet. Az ökölvívóktól kölcsönzött kifejezéssel él­ve: bár sokszor voltam padlón, többször rám számoltak, az öltözőben mindig ma­gamhoz tértem, de a szorítóban küzdő le­gényektől én abban különbözöm, hogy so­ha nem akartam kiütni a küzdőtársakat. Az elmúlt négy és fél évtized során kapott pofonokról nem vezettem nyilván­tartást, de többségük ennek ellenére mara­dandó nyomot hagyott bennem. Tulajdon­képpen mindegyik képletes pofon volt, mi­vel egy-két gyermekkori bunyót leszámít­va, ököllel soha nem kellett megvédenem magamat, de nem is támadtam senkire. Utcai, kocsmai tömegverekedéstől, késtől, garázdaságtól, szirénától, az erőszak min­den formájától irtózom. Pofozkodó legé­nyek parázs jeleneteit csak western- vagy burleszfilmeken nézem végig, de azt is csak azért, mert előre tudom, hogy mindig az igazság győz. Az Életben egy-egy ilyen pofozkodó jelenet jóval komplikáltabb: előfordul, hogy az Igazság hever a padlón, és durván rátaposnak. Megtanultam azt is, hogy az erőszak képviselője ma már nem talpig páncélba öltözött, fegyveres kérjyúr, akinek egyetlen intésére fejek hullnak á porba, annál in­kább hivatali, munkahelyi kiskirály, aki­nek — úgy, mint nekem — autóbuszbérlet van a zsebében, esetleg alkalmanként nem maszek rendszámú gépkocsin közlekedik. Fegyvertárában már nincs méregpohár, gyilkos tőr, szégyenpad, kaloda, megelég­szik azzal, hogy belém fojtja a szót, vagy meg se hallgat, visszadobja jogos kérvé­nyemet, fizetésemelés, prémium, mozgóbér helyett írásbeli figyelmeztetést ad, áthe­lyez, kirúg, egyszóval pofoz. Az évek során azt is tudomásul vet­tem — ismét ökölvívó kifejezéssel élve —, hogy pofozóim fordított alapállású fene­gyerekek. Én ugyanis a költőtől azt tanul­tam, értük haragudjam, nem ellenük, s ne fogjam be pörös számat, ők viszont nem szeretik, ha visszaszól vagy esetleg önálló véleményt mond az ember. Ütésváltás köz­ben rájöttem: ezek az emberek egyáltalán nem ismerik nagy költőnk verseit. És ez mit bizonyít? Azt, hogy az irodalomtaní­tásban is sok még a tennivaló, ismét átír­hatjuk a tankönyveket, mert a költészet rossz tippeket ad az Élethez. Persze köny- nyebb lenne befogni a pörös szájakat, azon­ban ez az intézkedés hosszú távon nem célszerű. Többször megpróbálták már, de nem ment. Éppen ezért további gyormorvérzések, idegösszeroppanások és főleg a szívinfark­tusok elkerüléséért nyilvánítottam védetté a természetemet. A tapasztalatok alapján természetem védettségét szolgálná, ha a fe­jem mozgatását csak az egyetértő bólintga- tásokra korlátoznám, vagy a gerincemet gyakrabban meghajlítanám, ennek azonban elvi és fizikai nehézsége van: az életfelfo­gásomat már nem tudom átprogramozni, az egyre gyakrabban kiújuló reumás fáj­dalmak pedig akadályoznak a fejbólintás- ban, gerincem hajlítgatásában. Ezért nem veszek részt a munkahelyi testnevelésben sem, mert ott valaki mindig előre be­mondja a kötelező figurákat, s nehezmé­nyezik, ha az ember törzshaj lítás helyett a szabadon választott gyakorlataival kilóg a sorból. Az objektív és szubjektív körül­mények számbavétele alapján csak egy megoldás kínálkozik: természetem védetté nyilvánítása. B ízom abban, hogy a természetem vé­delmében hozott döntés az érdekel­teknél meghallgatásra talál, és akkor e határozat kimondásának tíz, tizenöt, húsz, illetve huszonöt éves jubileumán szép eredményekről számolhatunk be. Köszönöm a türelmüket, csak ennyit akartam mondani! K. Gy. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents