Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-06 / 184. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. augusztus 6. CSALÁD (Soltész Albert rajza) nálunk most egy kis parti van. Gézát előléptették, vendégeink vannak... Az öregasszonyt kellemes melegség öntötte el. Ugye, tudta, érezte ő, hogy Géza, az ő Gézája nem akárki! Ugye, most is előléptették. — Akkor talán jól is jön ez a kis friss hús, gyermekem. Olyan szép a mája, szép sárga a bőre, ezután aztán megnyalhatják a szájukat a vendégek. Géza lépett ki a szobaajtón, ahonnan füst és cigányzene követte. — Édesanyám! — sziszegte visszafogott hangon. — Csak nincs valami baj? — Ha engem megláttok, ti már csak a bajra gondoltok? — mosolygott ráncai mögül és megcsókolta a fiát. — Hát előléptettek, fiam? Hálistennek! Géza intett a feleségének, hogy menjen vissza a vendégekhez. Mégsem illik magukra hagyni őket. Aztán lehajolt a szőnyegre tett kosárért, és az öregasszonyt bé- tuszkolta a konyhába. — Hoztam egy feljavított libát, meg befőttet a gyermekeknek, tudod, mennyire szeretik a málnát. — Bontogatta ki a kosarat, a kendőjét is az asztalra tette. Kért egy tálat, amibe kiteheti a libát. A kis mélytányért vigyázva emelte ki a kosárból és örült, hogy szépen egyben maradt a vér. — Nemcsak ezért jöttem ám, fiam. Volna egy kis megbeszélni valóm veled. Mert én már csak veled tudom elintéztetni azt a dolgot. Géza arcában láthatóan emelkedett a piros folt. — Nincs nekem most időm semmire, édesanyám. Meg tetszik érteni... hogy most... Ráadásul azt sem tudom, hová fektetjük édesanyámat, mert két család a másik megyéből jött, itt alszanak... Majd talán váltok egy szobát a szállodában ... Ildikó ekkor lépett be újra a konyhaajtón: — Szállodai szobát? Ugyan Géza! Anyu nem tudna ott aludni... Elmaradok én itt a konyhában egy széken is. Azt a dolgot meg majd megbeszéljük reggel... — Az lehetetlen, édesanyám! Mit szólnának a vendégek, hogy csak itt a konyhában ... Blamás lenne... Inkább a szálloda, telefonálok is... Ildikó sziszegve pattogott: — Mondtam, hogy anyu képtelen aludni a szállodában. — Jól mondod, kislányom. Inkább itt a széken... Géza széttárta a karját: — Akkor mi a szűzmária legyen? Az öregasszonyt váratlanul érték a fia szavai. Megijedt tőlük. Csak nézett hol a menyére, hol Gézára. — Éjfél előtt megy vissza az utolsó vonat. Szerintem az a legjobb megoldás — törte meg a feszült csendet Ildikó. — A megszokott hely mégiscsak más. Ha már így alakult... Géza a zöldes mozaiklapot leste a konyhaasztal alatt. Nem szólt. — Igen, az mégiscsak más — mondta halkan az öregasszony és a delinkendő után nyúlt... — Akkor taxit rendelek és adok pénzt a pámásra, hogy kényelmes legyen — Géza szavai úgy szóródtak szét a konyhában, mintha kavicsok gurultak volna. Az öregasszony álla alatt megerősítette a fejkendőt. — Kitalálok én egyedül is az állomásra, fiam. Ti csak. érezzétek jól magatokat. — Mindjárt itt a taxi, édesanyám, dehogy megy gyalog. Géza mint valami győzelmet, úgy jelentette be a kocsit. — Szép társaság lehet — mondta az öregasszony, ahogy a kijáratból visszanézett a nagyszoba ajtajára. — A gyerekeket csókoljátok meg reggel helyettem is. Az állomáson — Géza rendelkezése szerint — a taxisofőr váltotta meg a párnás jegyet, az öregasszonyt elkísérte egészen a szerelvényig, felsegítette a magas lépcsőn. Ahogy kigördült a vonat, jött is a kalauz, kérte a jegyeket. — Hazafelé nagymama? Ilyen későn? Az öregasszony mosolyogni próbált. — Tudja, lelkem, nehezen engedtek el. Nagy ünnep van a fiaméknál, mert hogy előléptették. De mégiscsak más az alvás a megszokott helyen, dunyha alatt... Az öregasszony kinézett a párás ablakon, a piszkosfehér ködbe. • Amikor a postás hozta az özvegyi nyugdíjat, akkor tukmálta rá a két szelvényt. Ö kiállította, a postás pedig elvitte. Ma kétszer is meghallgatta a rádiót, mind a kétszer stimmelt a négy szám. Ezt a négyes lottót szerette volna megbeszélni Gézával; mitévő legyen, most már hova tegyék, mire fordítsák a temérdek pénzt... De lehet, hogy a postás elfelejtette beküldeni ... Az is lehet, hogy mit se fizet. Volt már rá példa... Talán jobb is, hogy nem szólt róla. Ezt gondolta és megnyugodott. Elszenderedett egy kicsit. Papos K i ne ismerné a paposi legendát, amely így hangzik: — Réges régen, amikor a tatárok rátörtek a magyar hazára és elérték a falu határát, az emberek a Kápolna-hegyre mentek megütközni az ellenséggel. A tatárok elől száz fehér ruhás lányt bezártak a kis kápolnába, akik apáikért, testvéreikért imádkoztak, míg azok odakint harcoltak. Az ellenség gyorsan végzett a hősiesen és elszántan küzdő magyarokkal, és megtalálták a kápolnában a lányokat. A templom előtti kis téren mindegyiknek levágták a fejét, és földre hullva, mindegyik leányfejből egy-egy tűzpiros vadrózsa nyílott...” Ez a legenda, és olyannyira él még most is a község lakóiban, hogy sokan keresik manapság is a vadrózsát. Sőt, Kosa Istvánná már ültetett is a Kápolna-hegyről hozott rózsatövet a háza elé. — Elültettem, de nem fogant meg. Hiába öntöztem, az egykor pirosat virító rózsa elszáradt. A Kápolna-hegyen is mind kevesebb van belőle. Annál több a nemes rózsa a paposi porták előtt. Akármerre néz az ember a faluban, mindenütt rózsát lát, ha nem is a Kápolnahegyről származó, a leányfejekből kinőtt tűzpiros vadrózsát, csak egyszerűen szebbnél szebb, színesebbnél színesebb rózsát. S honnan ered Papos neve? Ezer év mélységébe kell visszanyúlni. A Kápolna-hegyi templomot még István király építtette tíz községnek. Ezután mindenki csak egyszerűen papos falunak nevezte. így maradt meg a Papos név. A templomnak már a maradványai sincsenek meg. Mégis mi bizonyítja, hogy volt? Egy aprócska bronzharang került elő nem is oly rég. Most a Nemzeti Múzeum féltve őrzött kincsei közé tartozik. Az előbb említettek bizonyítják: Papos régi település. Ez azonban nem látszik meg a falu mai arcán. Mindenütt új házak, vagy épülőfélben lévők. A házkörüli kertekben sok a gyümölcsös, az almafa, meg a szamóca, s nagy területen termelnek dohányt is. Az embernek olyan érzése támad, hogy az egyik ház almaház, a másik pedig szamócaház. Tudniillik, nagy jövedelmet biztosít gazdájának a kert. És mire fordítsa? Először is szép, nagy lakást épít, berendezi, és megveszi az autót. — Minden összehasonlítás sántít valahol — mondja Kolláth László, aki már nyugdíjas, — de ha mondjuk a negyven évvel ezelőtti faluképpel akarjuk összehasonlítani a mait, akkor annak a kutyának mind a négy lába sántít. A harmincas évek végén a község minden házáról készítettem egy fénykép- felvételt. Húsz évvel később szintén. Már az is kevésbé hasonlított egymásra, nemhogy a mostani kép az első felvételekre. Megtanultak élni az emberek. Amijük van, azt használják, nem pedig csak azért veszik, mert a szomszédnak már kettő is van belőle. A településre különben a városias forma a jellemző. Az itt élő emberek lokálpatrióták. Az ingázás megszűnőben van, hiszen helybe jött az ipar. Alig tíz kilométert kell motorozni, vagy buszozni, hogy beérjenek Mátészalkára. Talán tizenöten vannak, akik más megyében keresik a kenyerüket. Ez így helyes, és így van rendjén. Egyben ez rányomja a bélyegét a falu fejlődésére is. A lakosság száma, ha lassan is, de növekszik. Jelenleg hétszáz- húszan lakják a települést. A fiatalok sem vágynak más helyre. Itt építkeznek, ide nősülnek, vagy mennek férjhez. Van egy helyi szokás is. Kevés az a húszéves legény, amelyiknek még ne lenne készen a lakóháza. S egyre több az a tizenöt—tizennyolc éves fiatalember, amelyik így szól az apjához: — Apám, már készen van a bátyám háza, az enyémet mikor kezdjük? Mit lehet ilyenkor tenni? Az apa megígéri fiának, hogy hamarosan felépítik az ő házát is. Az pedig boldog, hogy a falujában maradhat. így aztán lassan kicserélődnek az épületek a központban és a periférián egyaránt, és duzzad a falu. Papos Jármival szomszédos község. Olyannyira szomszédok, hogy vége van Járminak, s már kezdődik is Papos. Egybeépült a két falu. Idegen nem is tudja megállapítani az utolsó házakról, hogy azok vajon nem a szomszédos falu első házai-e. Közös a tanács, közös a termelőszövetkezet is. A Legelő nevezetű szamócatábla szélén hét asszony egy csokorban sziesztázik, még épp hogy csak .elköltötték az ebédjüket. Mindannyian pa- posiak, a férjeik is itt születtek. — Nekünk már csak ez a világunk — mondja Kirí Istvánná, és sorra bólogatnak a többiek is. — Szeretünk itt élni, ez a szülőföldünk — folytatja Illés Sándorné. — Már két éve együtt van a téesz Jármival. Semmi különös változás nincsen, a keresetünk ugyanannyi, amennyi volt. — Hát úgy van jól, ahogyan éppen van — vélekedik Jakab Jánosné, és körbenéz a társain. Vajon tényleg úgy van jól? És egyáltalán mi van jól? Ezt azonban már nem tudom meg. Az asszonyok már felálltak, és kapával a kézben messze járnak a szamócásban. Mástól érdeklődöm. A Toldi utcában Kallós Feri bácsi bal kezével a kaput támasztja, jobbjával pedig görcsösen kapaszkodik a görbebotjába. Az utcát kémleli, de nem sokat láthat, üres az délidőben. Aztán rápillant az unokájára, aki vizet húz a gémeskútból. Az idegen láttán előkerül a háziasszony is, Feri bácsi lánya. Az udvaron glédába rakva sorakozik az új Szabolcs exportláda. — Van a kertben vagy hetven almafa — mondja Csizmadiáné — ahhoz kell a láda. Habár most kevesebb termés mutatkozik a tavalyinál, rossz volt az idő. Győzzük majd a szedését — hangzik kicsit keserűen az utolsó mondat. Feri bácsi már közel jár a nyolcvanhoz. A ház, amelyben lakik, egy évszázada áll már. — Kevéssel beérem én — mondja. —Még néha szoktam olvasni újságot, de leginkább ülök és pipázok. Elfáradtam. Nem csoda, ha pihenésre vágyik Feri bácsi. Világéletében dolgos ember volt, földműveléssel foglalkozott és amíg nem volt saját földje, cselédeskedett. Negyvenötben aztán ő volt a helyi földosztó bizottság elnöke, örültek az emberek a földnek, szétosztották akkor a hetvenholdas Dima-birtokot. Persze azóta már a termelőszövetkezetben van a föld, bekerült a ló is, meg a szerszámok. Senki sem sírja vissza azt az időt. Még Re- csán Antal sem, aki a lószerszámokat javítja a téesz egykori irodájában. A szerszámmal együtt bekeveredik a kis műhely áporo- dott levegőjébe a lószag is. Olyan embernek, mint Recsán, aki a lovak szerelmese, ez is sokat jelent. Ha rajta múlna és tehetné, most is hajtaná a négylábúakat, de már ő is elmúlt hetven. — Mindig akad bőven munkám. Csak az Alkotmány Termelőszövetkezetnek dolgozom, de annak van negyven pár lova. Nem adnék egy Zsiguliért egy pár jó lovat. Ez ám nagy szó. Ha valaki ennyire szereti az állatokat, az már jelent valamit. A volt téeszirodával átellenben áll — vagy inkább már roskadozik — egy aprócska templom. Amolyan tenyérnyi nagyságú ékszerdarab aranyozva, de a drágakő kissé megkopott foglalatában az évszázadok hosszú során. Igen, évszázadok során, mert úgy tartják, hogy még Mátyás király idejében építették. A főbejárata már bedőlt, vígan beszökhet rajta a fürge szél, s a pár lépés hosszúságú templomból gyorsan eltávozik az üvegtelen ablakokon keresztül. Régen megérett már a rendbehozásra, habár úgy hírlik, versenyeznek érte a szentendrei és a nyíregyházi falumúzeum vezetői. Akárki is legyen a templom következő gazdája — az egyik végén görög, a másikon pedig római katolikus kereszttel — mindenképpen díszére válik bármelyik skanzennek. Méltó utóda a Kápolna-hegyi legendában szereplő, István-korabeli templomnak. Sipos Béla O KM Péntek Imre: Balatoni képeslap Banos János: Vezetne az utca Akár a tenger oly törékenyen Arcom — sirályok repülőtere — krizantémokkal kivilágítva A szél is egy nő hálóinge ahogy a víz viharral vetkőzik Lehet: a szerelem a legelső utca ahol egy másik villamos rostokol Nem vagyok jó villamossínnek: vezetne az utca házaival — de ki döntögetné a kukákat sorra? A szédült nyár itt száguldozik a sztrádán bukósisakja villanó fehér — stopposok szemében alkonyati ábránd a messzeségbe húzó útszegély ... Nyög a szezon, mint kólikás vénség, állott sörén vitorlás biceg; mosoly kattan és elkészült a fénykép örök emlékül Gertinek. Bulldogot terel a tilalmas tópart, póráz feszült meg dülledő nyakán; siklik előle, menekül a megmart kószáló léptű, üdültetett magány.
