Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-27 / 202. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. augusztus 27. o A Jósa András Múzeum Száztíz éve Nagykállóban alapították meg a nyíregyházi Jósa András Múzeumot. Akkor hozta szóba Jósa András Vécsey József főispánnak, hogy szeretné átkutatni a káliói kunhalom-dombok alatti mélységet. 1868 végén tartottak archeológiái értekezletet, melyen megalakították a Szabolcs vármegyei Régészeti Egyletet. A múzeum szervezője, Jósa András orvosokat, gyógyszerészeket, majd jegyzőket, papokat, tiszttartókat, a néppel szinte naponta találkozó hivatalnokokat nyert meg a múzeumalapítás ügyének, hamarosan híre terjedt a megyében e gyűjtő szenvedélynek — később betegei olykor orvosi honorárium helyett is a föld mélyéből előkerült régiségekkel kedveskedtek. Nagykállóban 2 szekrényben kezdték gyűjteni a tárgyakat, ez volt a mai múzeum őse. S ma, 110 év távlatából is meglepő olvasni azokat a sorokat, melyek a gyűjtemény bővítéséről, méltóbb elhelyezéséről számolnak be. Már akkor is a pénz volt a legfőbb akadály, mert arra figyelmeztették, hogy „az efféle sportok iránt nem sok érzék mutatkozik”. A vármegye díszes helyiségében, baráti adományokból mégiscsak elhelyezhették a múzeum gyűjteményét, mely a mait megalapozta. Ma mintegy 150 ezer darab tárgy található a múzeum kincsei között, némelyik aranynál is többet ér. Raktáraiban több mint 40 ezer darabos numizmatikai gyűjtemény, 3000 darabos jelvény- és 1000 darabos kitüntetéskollekció található. Ekkora anyag kezelése, nyilvántartása, raktározása és időszakos kiállítása a mai Jósa András Múzeum feladata. Igazgatója dr. Németh Péter régész, aki a megyében végzett ásatásai révén folytatja az alapító örökségét. A múzeum munkatársainak nevét, kutatási területeit az ország határán túl is ismerik. Régészeti, néprajzi, helytörténeti, képzőművészeti, köz- művelődési és gazdasági osztályok működnek itt, restaurátort, művészettörténészt, népművelőt, könyvtárost és irodalomtörténészt alkalmaznak. Megyei feladatot töltenek be, tizenkét helyi szakalkalmazott foglalkoztatásával. A hatalmas raktári készletből az igények és az aktualitások szerint válogatva kerül egy-egy rész a közönség elé. Jelenleg az első emeleti termekben berendezett állandó és időszakos bemutatók várják a látogatókat. A lépcsőfeljárótól előbb azt ajánljuk: forduljanak jobbra. Ezek a kiállítások visznek a múltba. Legelőbb is városunk jeles szülötteinek nyomában járunk: Krúdy, Jósa és Benczúr életművét tanulmányozhatjuk. Száz éve Krúdynak kellett ahhoz megszületnie, hogy a Nyírség ezernyi színe, festői hangulata bevonuljon az irodalomba. Aki olvasott valamit Krúdytól — a megismerés, aki most találkozik vele először — a felfedezés élményével szemlélheti a tárlókat, bennük életrajzi adatokkal, eredeti okmányokkal, köteteivel, a műveiből készült film illusztrációival, megmaradt bútoraival, utolsó portréjával, s a műveihez készített érmekkel, képzőművészeti alkotásokkal. Az az érzésünk: az örök utazó vörös postakocsiján hazaérkezett — szülőföldjére. Szemben Benczúr Gyula termét találjuk egybegyűjtött tárgyaival, néhány vázlatával, festményével. Pompás portrék mutatják a festő stílusát, különösen érdekes ezek közül az a néhány tanulmány, mely a mű születéséhez vezető utat érzékelteti. Itt található palettája — melyen a színeket keverte, írószekrénye, hol talán a vázlatokat készítette, festőszéke, melyben oda- és vissza is ülhetett. A legizgalmasabb látnivalókat a Jósa András gyűjteA vármegye ezüst étkéss- 1 étéből. Aranykincsek (övcsatok az V. századi székely! és zal- kodi sírleletekből). — lovag lett. Szerszámai, például a gyógyításhoz használt sztetoszkópja, nőgyógyászati eszköze, nevezetes kini- nes Jósa-pilulái mellett ott. láthatók személyes tárgyai, például taplósipkája, vagy egyik lányának faragott széke, melyre a bezdédi tarsoly- lemez motívumait faragta ki saját kézzel. Gazdag, az egész megyét áttekintő gyűjtemény a múzeum népművészeti anyaga. Megtalálható itt a XVIII. századi zselléréletformát bemutató tárgyaktól kezdve a megye népviseletén át a gyász művészetéig mindaz, ami Szabolcs és Szatmár lakóinak népművészetét jellemezte. Két kiállítást összekapcsolunk: témájuk miatt. A Nyíregyháza örökváltsága és a Száz éve megyeszékhely Ferenczi Noémi: Szent István törvényt ül (1938. gobelin). Nyíregyháza című bemutatók a város múltjáról vallanak. Akit a régi emberek érdekelnek, álljanak meg egy percre Szabolcs vármegye tisztikarának bemutató tablója előtt — lám, akkor még elfogadott volt a szakáll és a magyar bajusz. Odébb a hadifoglyok életébe pillanthatunk be — például a humoros, kézzel írott hadifogolyújság tudósításain keresztül. Beszámol a bemutatott anyag arról is, hogyan indult meg az élet a felszabadulás után. Jelenleg két időszakos kiállítás látható. Bár Kertész Klára keramikus a múzeumnak ajándékozott mintegy kétszáz tárgyával bevonult az állandó kiállítók közé. az ő játékos tárgyain kívül Sziko- ra Tamás festményeit mutat - ják be. S még mennyi minden, amit e pillanatban nem láthat minden érdeklődő — biztonsági berendezések híján. Például az aranykincseket, vagy a vármegye 12 személyes ezüstétkészletét. De büszkeség Ferenczi Noémi gobelinje — egy négyzetméteren 250 ezer csomó van — aztán a méhteleki istenszobrocska, majd a X. századi, honfoglaláskori leletek anyaga és a későbbi, nagye- csedi—sárvári ásatásokkor előkerült anyag. Sokezer tárgy várja ezen kívül a raktárak polcain, hogy a közönséggel találkozzék. A legközelebbi tervek szerint a falumúzeum jövő évi megnyitása után a nép- művészeti anyag oda kerül át, míg egy másik, a szabolcsi galéria itt nyílik majd meg, ahol Benczúrtól napjainkig helyet kapnak jeles képzőművészeink. Nem terjedt el a köztudatban, ezért újra felhívjuk a figyelmet: diákok és katonák hét közben is, a nagyközönség pedig szombaton díjmentesen nézheti meg a múzeum kiállításait, melyeknek tavaly 50 ezer látogatójuk volt... BE. A műfordító műhelyében Szibériaiak szabolcsi tájszólással M i kell ahhoz, hogy valaki megszeresse az irodalmat és műfordító legyen? Először egy mesélő nagyapa, aki mint egy vérbeli író, úgy adta elő az átélt és hallott történeteket, hidelmeket. A napkori nagyapa gulyás volt, a Bodrogtól a Tiszáig hajtották a gulyát. Volt mit átélni, tapasztalni a hosszú úton, a sok év alatt, amit jó fantáziával, tiszta, szép nyelven továbbadott. — Ha szépet álmodom, ma is a nagyapámmal álmodom — mondja rajongással az egykori kisfiú, aki a meséket hallgatta. Azóta több mint harminc év telt el, a „kisfiú” az érettségi után elvégezte az Idegen nyelvek Főiskoláját, az orosz nyelvszakot. Olyan kulcs birtokába jutott, amivel megnyílt a mesék, történetek ezernyi csatornája, hiába írták azokat más nyelven. — A főiskola után műszaki fordító lettem a miskolci nehéz-szerszámgépgyárban. Ez 1956-ban volt. Az események után a gyárat átszervezték, nem volt szükség fordítóra. Volt osztályfőnöke, Horváth Sándor segített az elhelyezkedésben. Sárdi Béla vette maga mellé a megyei könyvtárba. Akkor még kevesen voltak, munka pedig sok. Az olvasók kopogtak, jöttek, kérdeztek. Antal Miklós ekkor már érezte, hogy itt van a helye a könyvek között. De azt még akkor sem sejtette, hogy lesznek majd olyan könyvek is, amelyeknek borítólapján az ő neve is szerepel. Két évtizede kötött ki Vásárosnamény- ban, ahol megüresedett a járási könyvtár- vezetői állás. Pesti, nyíregyházi és helyi barátai, akik tudták, hogy az Idegennyelvek Főiskoláján végzett, sokszor unszolták: próbálkozzék meg a fordítással, ö főhivatásának mindig a könyvtárosi munkát tekintette. Így van ezzel ma is. Ha nem jön közbe egy szovjetunióbeli jutalomút, talán soha nem szed össze annyi bátorságot, hogy mégis leüljön egyszer és elkezdjen fordítani. De a moszkvai kirándulás adta önbizalom is kevés lett volna, ha nem bukkan rá a „Ju- noszty” című szovjet ifjúsági irodalmi folyóiratban egy kisregényre. Jevtusenko írt hozzá előszót... — Elkezdtem olvasni és nem tudtam abbahagyni. Amikor kész lettem az olvasással ugyanaz áz érzés fogott el, mint Jevtu- senkót. Prózában írt hősköltemény ez, egy kisfiúról. A kisregény szerzője Gennagyij Maskin, a mű címe: „Kék tenger, fehér hajó”. — Ez hatvanöt telén volt. Mire kitavaszodott készen lettem a fordítással. Nem gondoltam, hogy valamikor is napvilágot láthat. Olyan volt ez, mint amikor az ember a saját örömére, gyönyörűségére csinál valamit. És nem az hajtja, mi lesz majd belőle... Nem is került volna elő a kézirat a fiókból, ha a járásban megforduló író-, költővendégek, akiket a könyvtárigazgató hivatalból kalauzolgatott, véletlenül meg nem tudják, mi rejtőzik a könyvtáros fiókjában. Fábián Zoltán és Féja Géza bátorságra buzdította Antal Miklóst. — Hetvenkettőben fogadta el a Móra és ’74-ben meg is jelent a kisregény, a „Kék tenger, fehér hajó”, örültem, nem tagadom. Nemcsak annak, hogy én fordítottam. Jobban örültem annak, hogy az oroszul tudók közül én éreztem meg: lehetetlen ezt a könyvet homályban hagyni a magyar közönség előtt. A könyvet gyorsan elkapkodták. Megtudtam, hogy külföldön, például Lengyelországban is nagy sikere volt. Aki a „Kék tenger, fehér hajó” című kisregényt elolvassa, olyan sorokat talál benne, hogy a szibériai nagymama így kérdezi meg ismerősét: „Ugyan, kedves, mondd már, megterem azon a földön a kolompár?” Antal Miklós szabolcsi tájszólásban szólaltatja meg a szibériai emebereket. Azt vallja, így fejezhető ki a leghitelesebben az orosz paraszti nyelv, így jut el közvetlen szálon a magyar olvasókhoz. Észrevétlenül, csöndben, a napi könyvtári munka után, este folytatja a munkát. Suksin, Peszkov, Ebis Kekilbajev, Akim Ta- razi, F. Abramov, sőt Lev Tolsztoj egyik, eddig magyarul meg nem jelent írása is nyomdába került a keze nyomán. Az Európa Könyvkiadó több fordítását közölte eddig. Legutóbb a tavaly karácsonyi „Égtájakéban, az idén pedig a mai kazah elbeszélések kötetben, „A díjnyertes ló”-ban ta- láható két fordítása, közte a címadó elbeszélés. — Min dolgozom most? Egy regénytrilógia fordítására kötött velem szerződést az Európa. Az ideiglenes munka címe: „Prjasz- linék”. Ez egy családnév, a történet egy szibériai kolhozfaluban játszódik a háború alatt. Az író F. Abramov. — Elolvastam a regényt. Ha a „Kék tenger, fehér hajó” valami gyönyörű olvasmány volt a gyermekek szemszögéből, ez ugyanolyan felnőtt szemmel. Ez a regény a muszájságnak, a szenvedéseknek, az apró örömöknek a kórnikája, olyan csodálatosan megírva, hogy ezen dolgozni gyönyörűség. Ha nem ilyen lenne, irgalmatlanul robottá válna a fordítás. Igaz, hogy nagyon aprólékos munka, akadnak olyan tájszavak, amelyekre nincs magyar megfelelő, sőt némelyiket a nyíregyházi főiskola szovjet ven- dégprofesszomője se ismerte. Vele is beszélgettem. A regénytrilógia a háború idején játszódik, néha szikráznak a párbeszédek. A való élet, minden álheroiz- mus nélkül; ez teszi széppé, igazzá. Egy gyönyörű szerelem is végigvonul benne. De elnyűtt aszonyok, koravén gyermekek is szerepelnek a regényben, akikből a háború csinált férfit. S van egy kamasz, tulajdonképpen főhősnek is tekinthető — mondja „előzetesében” a műfordító. A regény egyhar- madát már lefordította. Még kell egy év. — Engem is szorít; nemcsak a határidő, hanem az, hogy minél előbb ismerjék meg a magyar olvasók Abramov művét. Szó van arról is, hogy esetleg sikerülne a szovjet íróval is találkozni. Megbeszélném a fordítás során előbukkant néhány problémámat is. Elsősorban némely tájnyelvi kifejezésre jó lenne rákérdezni... Páll Géza Akkor láttam először mozdonyt, járdát, emeletes házat és mozgóképet, amikor Dessewffy Aurél bélteleki uradalmából Nyírbátorba kötöztünk. A postás naponta járt, és Bartha fűszereséknél két fillérért bármikor nagydarab krumplicukrot lehetett volna kapni — ha lett volna két fiUérem. Azóta persze láttam már magasabb házakat, nagyobbb mozdonyokat és díszesebb mozikat, de egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy Nyírbátornál kedvesebb, csodálatra méltóbb, városiasabb város nincs a világon. Ezerszer elterveztem, hogy tavaszi kora délután érkezem majd vissza, mikor melegen, de még nem nyári forrósággal süt a nap, a főtéren a lányok könnyű ruhákban járnak, nagybajszú bácsik ülnek a nyírottlombú akácok alatt, és a pulyák maszatos képpel, vadul üvöltözve rohangálnak fel s alá a Zsindelydombon. öreg este lett, mire megérkeztem. Még szerencse, hogy mindenre emlékszem: az állomástól jobb kéz felé térek... mindig jobb kéz felé tértem, mert ha a dombot oldalas- lag megszaladtam, csak át kellett bújni a kerítésünkön, és már otthon is votam __ Most persze nem megyek be, hiszen azt sem tudom, ki lakik a volt uradalmi vincellérlakásban; ezért aztán elsősorban a dombra vagyok kíváncsi. Amit mi annakidején hegynek, sőt HEGY- nek hívtunk, teljes tisztelettel és komolysággal. Minden volt rajta: meredek szakadék, kiugró csúcs, sűrű növésű akácos, borzongatóan mély gödrök és jól védhető tetők... Egyszer, kora délelőtt ott szorított bennünket vagy tíz vásártéri gyerek. Először rohammal akartak győzni, de a meredek oldalakat nem tudták megmászni — pláne, hogy nekünk „fegyverarzenálunk” volt odafönt. Akkor következett a szabályos ostrom. A sárga homokban vörös erek húzódtak, amikből keményen koppanó öklömny'i darabokat lehetett letördelni. Ezekkel bombáztuk egymást, de míg nekik többnyire sikerült el- ugrani a völgybe fáradtan lehulló göröngyök elől, addig nekünk a szűk tetőn csak a karunk meg a hátunk maradt pajzsnak .. . Kiéheztetés lett a vége: mikor meghűltünk, kölcsönös fenyegetéseket kiabálva vonultunk vissza ... Ám erre a járdára, a villanyfényes utcára nem emlékszem... tovább menjek? De hiszen, ott már a fatelep kezdődött. Itt laktak Piskóti néniék. Akkor most nekem vissza kell fordulnom? Eljöttem a domb mellett, és nem vettem észre. Hol a Zsindelydomb? Hol a HEGY, amire egy szusz- szál csak ötödik elemista koromban bírtam fölfutni? !... A felső harmadában volt egy nyereg, ott megpihentünk. Télen meg az volt az ugrató: fent ráhasaltunk a szánkára, jól megkapaszkodtunk, és a kiugró métereket röpített bennünket. Igen, itt a kettéágazó út, de még a pocsolya is stimmel. Ha itt jobbra térek, a hegybe kell ütköznöm. Legalább a Hold világítana, de felhők futottak eléje: eső lógatja a lábát. Megyek, megyek, és jó idő múlva betonSZABOLCS-SZATMÁRI IDEGENVEZETŐ KM mény tartogatja. Az orvos, a színés, a képzőművész, a zenész és a múzeumalapító Jósa, aki artézi kútjaival megszüntette a kolerát — halhatatlan lett a múzeumba bevonult tárgyai révén is. Megkapta a „koleravitézséget”, a Ferenc József rendet Kunszabó Ferenc: Zsindely- dontb
