Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-27 / 202. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. augusztus 27. o Tájak, korok, múzeumok Haszna felmérhetetlen... „Gyakran tetszik elővenni a pecsétet?” — kérdeztem nemrégiben az egyik megyénkben múzeum őrétől, és ő igent bólintott. Aztán hozzátette: egyre többször. Hogy milyen pecsétről érdeklődöm, az nem volt kétséges: a „Tájak, korok, múzeumok” mozgalom résztvevői kaphat- nagy egy-egy bélyegzőlenyomatot igazoló lapjukra, ha felkeresnek olyan múzeumot, természetvédelmi területet, műemléket, amely szerepel a mozgalom jegyzékében. Hírt adtunk az Indulásról, amikor a „Tájak, korok, múzeumok” mozgalmat meghirdették, s most már jelentős eredményekről is beszámolhatunk. A TKM országos bizottsága szerint tavasz óta mintegy tízezer lebélyegzett részvételi lap érkezett hozzájuk, és ennyien kaptak különböző fokozatú jelvényt, emléklapot. Köztük legalább százra tehető a szocialista brigádok száma! Naponta mintegy száz lap érkezik be, és több száz azoknak a szenvedélyes országjáróknak a száma, akik már ezüst, sőt az arany fokozatot is megkapták másodszor, harmadszor! Érdekes, hogy nemcsak magyarok, hanem a külföldiek is részt vesznek a mozgalomban. Egy ausztráliai hölgy, Henriette Vimlati asz- szony például Sidney-ből küldte el a lapot, melyet a kéthetes magyarországi tartózkodása alatt felkeresett múzeumokban, műemlékeknél, természetvédelmi területeken lepecsételtetett! Ugyanakkor az ország több táján megalakultak a helyi szervező bizottságok, melyek a mozgalom jelentőségét felismerve igyekeznek minél többet tenni a turizmus érdekében, főleg szűkebb pátriájuk megismertetéséért. Így például a Nyugat-dunántúli Intéző Bizottság megvitatta a mozgalomhoz való csatlakozás módszereit, lehetőségeit három dunántúli megyében, Szombathelyen megyei szervező bizottság alakult — követve Komárom, Borsod, Szolnok, Heves megye példáját. Emellett az utazási irodák közül több „Tájak, korok, múzeumok” útvonalat szervez, néhány megyében úttörőmozgalom indult a részvételre, vetélkedőket rendeztek üzemekben, több lapban pályázat indult. A mozgalom fellendülőben van, s ez igen örvendetes. Közművelődési haszna felmérhetetlen, hiszen hogy kiki milyen élménnyel, tanulsággal, emlékkel tér haza egy múzeumból, szép tájunkról, azt csakis ő tudja. Ellenben annyi bizonyos: szegényebb senki nem lesz... Éppen ezért itt, Szabolcs-Szatmár megyében is érdemes volna fontolóra venni — ha nem is bizottság formájában, hiszen azokból van elég —, hogy több szerv, üzem vagy éppen hivatal foglalkozzon segítő módon a mozgalommal. (tgy) kerítés kelletlenkedik, mögötte pajtaszerű épületek: a fermentáló, amit gyerekkorunkban a lokálpatrióták némi fellengzősségével dohánygyárnak hívtunk. És ez már jóval túl van a dombon. Másik irányba indulok. Megbotlom valami kiálló gyökérben, és egy tócsában találom magam. Föltápászko- dom, órámról letörlöm a sarat, odavilágítok az öngyújtóval: több mint két . órája keresem a Zsindelydombot! Feladom. Másnap reggel még alig pirkad, talpon vagyok. Az utcán egy darabig határozatlanul tiporgok, aztán mégsem a domb felé indulok, hanem a főtérnek. Üj épületek, megfiatalított utcák, korszerű üzletek. A régi, elhanyagolt pocsolyák helyén játszótér, parkok. A református főtemplom, a Báthoriak valahai temetkezőhelye szépen csinosítva áll a dombon. — Ismerősökkel találkozom: „Te volnál, te? ! Úristen! Gyanakodtam rád, de nem vettem biztosra.” És megyünk, nézegetünk, sacco- lunk: ide még ezt lehetne, amott sikerülhetett volna barátságosabbra az épület... Az ebédet egy régi ismerősnél kapjuk be, közben egymás szavába vágunk, késsel hadonászunk — s a házigazda két gombszemű csemetéje megszeppenve szemlél bennünket. Három óra felé nem bírom tovább. Kirángatom társaimat a lakásból, és egész úton előttük loholok. Bekanyarodom az állomás előtt, majd jobbra térek, már szinte futva. Aztán megállók, reménytelenül : búzavetés és gyümölcsös, bal kéz felé két bulldózer csökönyösködik a talaj végleges elegyengetésé- vel. Három pajtásom káromkodva ér utói, egy darabig értetlenül bámulnak, majd szinte egyszerre kezdik a nevetést. — Hová tettétek a Zsindelydombot? ! — kérdezem csendesen, pedig legszívesebben kiabálnék. Lecsitulnak nagynehezen: Sárga agyagja mésszel keverve kitűnően köti a falat. Az uraság negyven fillérért adott egy kocsival annak idején. Nagynéha láttunk egy- egy rakodást. A felszabadulás után viszont teljesen elpucolták innen. És már visznek is, túl a vajákos Piskóti néni volt házán: az öreg szőlőben magas, nagyablakos házak, szabályos utcákba rendeződve. Megyünk végig a telepen, társaim magyaráznak, emlékekre hivatkoznak; és akkor egyszerre: a szőlőhegy déli hajlatában öreg cseresznyefa állt. Teremni már csak elvétve termett, de hatalmas ágain, erdőnyi lombozatában remek dzsungeles- dit lehetett játszani. Kivágták. A helyén, talán éppen pontosan a helyén artézi kút áll. A rossz nyíri vizek gyerekkoromban! S most mégis: idegenül nézek a kútra... és fönt, a Szentvér utca elején hirtelen ellenszenves lesz az egyik központi fűtéses épület. Mert a helyén állt az a kis nyergestetejű vityilló ... ugyan, mi léhet a kislánynyal? De ezt már meg se merem kérdezni. Este, vonatra szállva, üveghez nyomom a homlokom, amíg csak egy darabkát is látni Bátorból. Amelyik most már talán igazán város lesz. Kívánom, igazán kívánom — csak még egyszer mutatta volna meg, csak nekem villantotta volna föl valahai önmagát, hogy benne mint varázstükörben találhassam meg újra régmúlt voltomat. Gyermekábránd a legboldogabb gyermekkor színhelyén. Ám egyszer talán visz- szamegyek, megint, s megkeresem a mai pulyák szeme tükrében. Tiszaszentmárton H ol építve, hol partot szaggatva kanyarog a folyó. Északi könyökhajlatában találjuk az egyik legdinamikusabban fejlődő vasúti csomópontot, az ország keleti kapuját, Záhonyt. Ma már a nagyközségi közös tanács igazgatja Záhonnyal együtt Győröcskét, Zsurkot és Tiszaszentmárton! is. A földrajzi adottságok mindig is meghatározták a lakosság foglalkozását. így esett, hogy ezen a vidéken a történelem folyamán a halászat, vadászat, a pákászás, a gyűjtögetés, majd ezeket váltva a földművelés lett az egyeduralkodó. Ma is meghatározó a földrajzi fekvés. Ezért alakult itt ki Európa legnagyobb szárazföldi kikötője. Felbomlottak a hagyományos paraszti családok. Az itt élők fő kenyérkereseti forrásai a vasúti munka különböző ágazatai. De vele együtt számos ipari szakma — vasöntés, olaj-, famegmunkálás, újabban pedig a bőr- és a műanyagfeldolgozás honosodott meg e tájon. És kik uralják az itt összehalmozódó roppant technikát? Az egykori zsellér, béres, kepés emberit,,fi,ai, lányai, Ippep m,ár a szegénységgel átkos múlt is megszépül. Pedig de keserves sorsa volt itt a szegény embernek! Erről vallanak a századelőn éhségben, tüdőbajban elhalók, a munkába szakadok, az Amerikába vándorlók százai. Mert mentek az emberek szerencsét próbálni az óceán túlsó partjára is. Az itthoniak se mentek ötről a hatra. Az évezredes szegénység markából nehéz volt a szabadulás. Mert az Árpádok korában sem kényeztették el uraik ezt a népet. Ekkor fogják magukat földművelésre az itt élők. De milyen áron? A falu határát gyepfeltöréssel, erdő- irtással, mocsárlecsapolással bővítik. — A természettől emberfeletti kegyetlen munkával elhódított földért (a; vérverítéken túl terménnyel is fizetni kellett. Az adót már akkor is behajtották. 1443-ban a tizedet az egri püspök szedte. Ugyanebben az évben ugyanő levelet ad ki, amelyben a szőlőtelepítő jobbágyoknak tízéves adómentességet ígér. A szentmártoniak szegénységén ez sem enyhített. Nem volt betelepítésre alkalmas szabad föld. Az egyház után a földesúr következett. Az övé volt a termés kilencede. És sanyarította e népet a tatár, a török, akik elől az akkor még meglévő nádasok, erdők jó menedéket nyújtottak. Vár is állt Szentmártonban. Pusztulását a kutatók 1581-re teszik. Romjai ma is előelőbukkannak. Az ország három részre szakadása, a két király villongása, majd a török kitakarodása után a vidék felvonulási hadszíntérré vált. Rákóczi és csapatai is többször megfordultak e vidéken. Amit eldugtak, megmenekítettek a török elől, azt elrabolták a labancok. A település lakossága az évszázadok folyamán hol fogyott, hol gyarapodott. 1548- ból dézsmajegyzék maradt fenn. 1572-ben négy porta után fizettek adót. Ma 1417-en élnek itt. A földesurak váltódásával — a Losoncziak az új hit harcosai voltak, a Ló- nyaiak után az 1600-as évektől a Forgáchok a föld és a katolikus vallás urai — a vallási torzsalkodásokat is végigszenvedi a nép. Ka- talikusból reformátussá lett műemlék templomuk is erről tanúskodik. 1848 is csak átmenetileg enyhít a szegénységen. És ezzel ismét az emlékezetül elérhető múltba értünk. 1848 hős honvédéinek unokái most vannak kihalóban. így ez az idő már a most élő generáció számára is egyaránt áttekinthető. — Nagyapámnak még volt földje — kezdi sorjázni élete történetét a 75 éves Lázár János tsz-nyugdíjas, a Damjanich u. 39. lakója. — Apám uradalmi cseléd volt Forgách László grófnál Mándokon. Ahogy ereje csökkent, postás lett, majd éjjeliőr itt a faluban. Mi, az öt fiú, meg a két lány is itt nőttünk fel. Én a gazdag rokonnál, a bírónál cselé- deskedtem. Akkor itt körjegyzőség jelentette a hivatali rendet. Eperjeske, Tiszamogyo- rós, Tiszaszentmárton, Zsurk tartozott ide. A Horthy-korszak elején építettük ezt a községházát. Az első szekér követ én hoztam hozzá. . . — Sanyarú sors jutott nekünk — folytatta. — Tizenkét éves koromban már aratni jártam a Rohlicz, meg a Moskovits uradalomba. Mire hajnali 3-kor kezdtük a munkát, nekem már két korsó vízzel, amit a Tiszáról hoztam, ott kellett állnom. Minden tizenhetedik kéve volt a kepésé. Zsenge voltam, az ászát meg szúrós. De a kenyér kellett. Később sem volt könnyebb a bokorban aratásnál, meg a cséplőbandában sem. — Így, ilyen keményen dolgoztam, amikor a felszabadulás után a juttatott földben a magam gazdája lettem. Azt mondtam, ha a gróf földjéből ki tudtuk irtani az orsófüvet, a muhart, a sokmindenféle gazt, akkor a magamét csak rendbe tartom! Tehénkékkel dolgoztam. A földem nagy részéről két termést húztam le. — Ilyen szorgalmas a mi falunk ma is — folytatta tovább a gondolatot Köbölön Zoltán, a záhonyi Lenin Tsz elnökhelyettese, a tiszaszentmártoni pártalapszervezet titkára. Gyerekkoromban én is ettem parasztul őrölt lisztből kenyeret. Ez azt jelenti, hogy együvé őrölték a gabonát, meg a búzát a hajával. Otthon az asszonyok szitálták ki. Ma, ha másnapos a kenyér, a cigányasszonyok is azt mondják: „Há, kinek kell ez?” Bizony kihalt már itt a kódus is. A gazdálkodás is megváltozott. Emberek, tervek, gépek összhangjából születik az egyre gazdagodó termés. — A község családjainak zöménél 7—10 ezer forint bemegy nálunk a takarékba — veszi át a szót Fazekas Gyuláné tsz-köny- velő, a Damjanich utca 41-ből. — A szegény viskók európai szintű lakóházakká nőttek, vízzel, villannyal, háztartási gépekkel. Az asszony se rabja ma már a fakanálnak, a pelenkamosásnak. Úgy mondják a fiatalok: tervezik a családot is. Nekem is két gyermekem van. — Látogatásunkkor — Borbély Károly vb- titkár kalauzolt — a falu csendes volt Az udvarok húsén gyerekek élvezték a vakációt. Az utcára néző kertekben virágok illatoztak, a hátsó kertekben zöldségfélék díszlettek. A tsz-tagság a földeken szorgoskodott. Az eljárók pedig munkahelyeiken tevékenykedtek, vagy éppen fáradalmaikat pihenték ki. — Hogy miért építettem itthon, a Táncsics utca 22-ben? — kérdezett vissza Mészáros Tibor, a tsz sztk-ügyintézője. — Hagyjam el a szüléimét, kedves kis falumat? Hát nem. Kicsi már ahhoz a világ, hogy ne lehessen akár a végére is eljutni. Meg így a gyereket sem fosztom meg a nagyszülőktől. Nem áll már üresen az orvosi lakás és rendelő sem. Másfél hónapja dr. Berényi István körzeti orvos birtokolja. A fiatalember tele van ambícióval. Igyekszik megvalósítani hivatástudata diktálta elképzeléseit, örül, hogy páciensei elmondják gondjaikat, feltárják új, meg régen hordott betegségeiket. — Gazdag múltú a mi községünk — büszkélkedett Leskovics Gábómé magyar-történelem szakos tanárnő, a falu történelmének szorgalmas kutatója. — Az ásatások leletei, az írásos kútfők, Losonczi Anna és Balassi Bálint itteni találkozásait, a faluban élt betyár, Savanyó Jóska tetteit érdekes történetek őrzik, 1919 mártírjainak az emlékei a hagyományok ápolására köteleznek. A múlt feltárásáért, de főként a jövő formálásáért legtöbbet mi, pedagógusok tehetünk. 226 iskolába járó gyermekünknek 38 százaléka cigány. Ók sok törődést, differenciált foglalkozást igényelnek. Ügy érzem, munkánk érdeme is, hogy az elmúlt tanévben hat cigánygyerek végezte el a nyolc osztályt. A következő tanévet a többiekkel együtt tizenhármán kezdik. H ol építve, hol partot szaggatva kanyarog a Tisza Sanctus Martinus falvá- nak határában, őrzője régi titkoknak és tanúja a mai Tiszaszentmárton életének. Sigér Imre KM LOVASOK
