Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. augusztus 20. e Baranyi Ferenc: Milyen ember lehetett István király? E mlékszem még: a negyvenes évek elején elemi iskolai olvasókönyvünk egyik lapjáról galambősz, koronás férfiú mosolygott ránk. Nyílt, már-már angyalin naív tekintetéből szinte sugárzott a jóság. Szent István — mutatta be őt a tömörségben fenséges képaláírás, és a rajz valóban szentet ábrázolt. Elomló vonású, meleg szemű szentet. Ez a szent szemrebbenés nélkül négyeltette fel Koppányi, végeztette ki Aj- tonyt, nagybátyját, Gyulát pedig „csak” száműzte erdélyi székhelyéről. Orrát, rint a feudális uralkodó tipikus portréját mutatja inkább: nem tudta, hogy egy ezeréves államnak az alapjait veti meg, a maga hatalmát akarta tűzzel- vassal biztosítani. Ki volt tehát István király? Szent ember vagy kemény kezű feudális uralkodó? Ösztönös ráérzések vagy tudatos átgondolások szerint cselekedett, amikor egy-egy döntő lépésre szánta el magát? Lényeges ez ma már? Történelmi küldetését hűséggel betöltötte, s ezért mindenképpen számot tarthat az utókor elismerésére és háVarga Imre: „Az alapító” című szobra. fülét vágatta le annak, aki más — akármilyen csekély — javának eltulajdonítására vetemedett. Kegyetlen volt? Az igazi humánum nem azonos a sokáig hirdetett krisztusi béketűrő szelídséggel. A nagy társadalmi változások tudatos munkáiéi éppoly könyörtelenek, ha kell, mint amilyen emberségesek, ha lehet. A sokak érdekében könyörtelenek az egyesekkel. A milliók érdekében a százakkal, ezrekkel. Államalapító királyunk következetes kérlel- hetetlensége is ebből fakadt. Nem lehetetlen, hogy a lázadó pogányvezér, Koppány felnégyeltetése közben neki is össze kellett préselnie a fogát... Ki volt, milyen ember lehetett István király? Két legenda maradt fenn róla és a krónikák törzsének is van olyan része, amely István néhány jellemvonásáról tesz említést. A legendák persze már a szenttéavatás légkörében^ születtek. A XI. század vé-" gérő! van szó, a gregoriánul előretörés időszakáról. Ekkor már a „pius rex”, a kegyes király eszményét példázták Istvánnal. Nem állítom, hogy a legendák a pfus rex címkét alaptalanul ragasztották első királyunkra. A katolikus nevelés minden bizonnyal hívő kereszténnyé formálta. Érdekeinek megfelelően megjutalmazta a jókat, megbüntette a gonoszokat. Józan politikai belátására jellemző, hogy — amellett, hogy megszervezte a római egyházat — a keleti ritusú kolostoroknak is dotációt adott. S ha könyörtelen intézkedéseit hitbuzgalmi tevékenységnek tudta be — nem cáfolja a „kegyes király” eszményt sem. Ám szerintünk, marxisták szelájára. Az állammá szerveződés elmaradása ugyanis számos esetben egy-egy nép pusztulását is okozta. Mi is könnyen az itt élő avarok sorsára juthattunk volna, ha Géza fejedelem és fia, Vajk, a „kisebbik vezér”, a későbbi István király nem ismeri fel — vagy sejti meg — a történelmi szükségszerűséget. Ezen a területen, amely ma a hazánk, sok nép tűnt el maradéktalanul, nyomot csupán egy-két helységnévben hagyva — vagy talán a vérünkben is. De fontos az egyáltalán, hogy ez vagy az a nép fennmaradjon? Mindenképpen. A haladás egyik biztosítéka a sokféleség egysége. És azt hiszem, egy kicsit örülnünk is szabad, hogy ennek a tízmilliós egységnek lehetünk az alkotó-elemei. . . Mert ez a „tízmilliós egység” a legemberarcúbb társadalmat építi immáron alkotmányos jogainak védettségében. Hol káromkodva, h'ol lelkesedve teszi dolgát, de mindig tisztességgel teszi, mert az ezeréves állam újabb évezrede neki sem közömbös. És ez a „tízmilliós egység” emelt fővel nézhet most már az új kenyér ünnepének elébe, mert hosz- szú évek óta eleget tud letenni belőle az ország asztalára. Ki volt István király? A lehetőség eredete volt. A lehetőségé, amelyet eljátszani is majdnem sikerült — nem is egyszer! — a századok során. És amelyet kiteljesíteni most van a legnagyobb esély. Veres Péter: Nehéz kenyér Részlet a Számadás című önéletrajzból hanem azért is, mert évek óta távol, másféle munkában dolgoztam, s a kaszáláshoz és az itten szokásos hajszolt munkához szokatlan voltam. A kaszám sem valami jő volt, nehéz, és nem is nagyon jól tudtam rendben tartani, hiszen a háború előtt, mint süldő legény, csak egyszer arattam komolyan, akkor sem csapatban, hanem kisgazdánál, orosz foglyok közt, kényelmesen. Igaz, ilyen fiatal emberek és legények között kevesen tudtak még jól kaszálni, mert ez hosszabb gyakorlat dolga, de legalább egészségesek voltak, bírták erővel. Ráadásul egy olyan tábla rozsba kezdtünk, ahol az előbbi évben konyhakertészet volt, s most olyan magas gabona van benne, hogy nem látszottunk ki belőle. A szára vastag, mint a nád, helyenként még zöldes, és le van dűlve. Amikor hozzáfogtunk — negyven pár arató volt a csapatban —, mondta ugyan a bandagazda, hogy nem kell erőltetni a dolgot, ne törjük magunkat nagyon össze, mert még az aratás úgysem sürgős, éretlen a búza. De hiába, olyan már az errevaló földmunkásnak a természete, hogyha egyszer belevágta a kaszát a gabonába, akkor hajtja. Ez szinte a vérébe idegződik, s nem tudja fékezni magát, amíg dögre nem fárad. Hej, keserves napokat éltem át! Ezt csak azok tudják igazán megérteni, akik mint osztályos társaim, szintén átéltek hasonlókat. Akikben erős a munkásönérzet, s nem akarnak engedni, még ha a testük gyenge vagy beteg, esetleg gyakorlatlanok is. Olyan erős ez a közös munkában való helytállás érzése, hogy nálunk még évtizedek múlva is dalolták annak az egri legénynek a nótáját, aki, amiért nem tudott a dűlt búzában haladni, szégyenében a kútba ugrott, és bele is fulladt. > Jó hosszú rendlábakat fogtunk, hogy szaporább legyen a munka, mert tízen állottunk egy sorba, s rövid rendnél sokat kellett volna ácso- rogni a hátulsónak, s bizony én mindig keservesen vártam a végét, mert akkorra már alig bírtam szusszal. Sérült tüdőm lihegett, s az erőltetéstől mindig olyan volt a torkom és a tüdőm felső része, mintha erős paprikát nyeltem volna. Egy- egy kicsit elmaradtam a rendben, s ezt mindig úgy tudtam behajtani, hogy míg a többiek rendesen lépkedtek, hogy valamit pihenjenek, esetleg letörölték magukról az izzadtságot, sőt néha rágyújtottak a pipára is, én mindig kocogtam, s futtában az öklömbe vagy az ingemujjába törülköztem, hogy az indulásnál az új rendlábban együtt indulhassak a többivel. A kötésnél valamit pihentem, bárha a gyakorlatlan marokszedőm miatt nagyon sietnem kellett, de mégis könnyebb munka volt, s különben is, minden munka más-más izmokat vesz igénybe, de azért nagyon keservesen vártam % delet. Nem az éhség miatt, sőt az étel egyáltalán nem is kellett, hanem a fáradtság miatt. gyelem, aki beteg, aki nem bírja, álljon ki az egészségesek közül, de a munkának menni kell. Az volt a szerencse, hogy , az esős idő után a gabona szára este korán harmatoso- dott, a különben is éretlen volt, hát elég korán abbahagytuk a munkát. Ugyancsak hajnalban sem kezdhettük túl korán, a nagy lucsok miatt. Kötelet sem kellett a reggeli harmaton csinálni, mert a hosszú és szívós rozsszárak még délután is jók voltak kötélnek. Így reggel is volt idő a pihenésre. S mert közel voltunk a faluhoz, hazamentünk, s odahaza háltunk. Szegény asszony egész éjszaka sajnálkozott rajtam, mert úgy feküdtem, mint egy hulla, de a karom szüntelenül járt. Az erőltetett mozgást egész éjszaka ritmikusan utánozta, s néha- néha az asszonyt, ha a gépies rángatózás erősebb volt, oldalba is vágtam a könyökömmel. Összetörve, de ki tudtam állni másnap is. Csakhogy enni még mindig nem tudtam. Az orvosság a kevéske vörös borral tartotta bennem a lelket. S a jó artézi víz, amelyből korlátlan mennyiséget ihatott az ember, nem ártott meg, mint a rossz, vad kútvizek, hanem izzadság formájában szépen kipárol - gott. A rozsnak azonban még ezen a délelőttön végére jártunk, s átmentünk az árpába, amely vékonyabb és apróbb volt. A nagy, nehéz munka után ez már szinte megkönnyebbülés volt nekem. De mert enni nem ettem, s a tüdőmet is mindig kaparta a betegség, aligha bírtam volna ki, ha egész héten tartott volna a munka. De szerencsére csütörtökön kezdtünk, és közel volt a szombat. Vasárnap kipihentem, kialudtam magam, s • hétfőn valamivel könnyebben kezdtem. Mindig nehéz volt, mert az egész aratáson dűlt búzát és embermagas acatot és vadkendert vágtunk a búza között, de a második hét végén már kezdtem bírni. Az étvágyam is kezdett megjönni, s ha kipihentem magam, a munka is könnyebben esett. Csak a tüdőm nem javult, a torkomban s a tüdőcsúcsban a kaparás csak évek múlva szűnt meg, miután a következő években átestem egy évekig tartó oltássorozaton, amit a már említett Forrai doktor kedvezményesen hajtott végre rajtam. Harmadik héten egészen jobban lettem, s már esténként nem feküdtem le, mint egy beteg kutya, hanem belevegyültem a munka után pipázgató öregebbek csoportjába, és el-elbeszélget- tem velük. Az az óvatos, de szavakban nem nyilvánuló sajnálkozás is megszűnt, ami eleinte körülvett. Most már emberek közé való vagyok, mert bírom a munkát. Learattunk szépen három hét alatt, és sokkal egészségesebb voltam, mint amikor hozzákezdtem. Étvágyam volt, sokat ettem, és szinte érezhetőleg erősödtem. Ez már meg is volt, s én fellélegezve, örömmel dolgoztam, már újra kezdtem az élethez bízni. KM Délután még erősebb lett a hőség, és még gyilkosabb a munka. A rozs alja helyenként zöldes volt, s alig bírtam kivágni. A karom reszketett, az inam rogyadozott, a fejem tüzelt, a tüdőmet kaparta az erőltetett lihegés és a gabonapor, s bizony titokban erősen lestem, hogy nem indul-e meg a nyálammal a vér is. Jött ugyan egy kevés, de nem olyan sok, hogy veszélyes lehetett volna. Ellenben már estefelé olyan fáradt voltam, hogy egypárszor a rend végén majdnem a kaszára buktam. Hogy a többiek észrevették- e, milyen állapotban vagyok, azt ma sem tudom, különben nekik is elég volt a maguk baja. De még ha tudták is, aminthogy abból, hogy nagyon sovány, sápadt vagyok és orvosságot szedek, amelyet hiába akartam volna, nem lehetett elrejteni, meg abból, hogy egy kissé mara- dozok, no meg a szótlanságomból bizonyára sejtették — mégsem lassíthattak, mert a többi csapat sem lassított. Itt nincs kímélet, nincs keld. Szabó István „ Kenyér” c. szobra. A kapálást már csak elvégezték édesanyámék, de mi lesz az aratással? Az orvos eltiltott minden munkától. A nagy erőkifejtést igénylő, s amellett poros aratásról sző sem lehet. Szerencsére hűvös, esős idő járt július elején, s az aratás folyton húzódott, én meg erősödtem. Már július tizediké felé járt, s még mindig nem kezdtünk. A bandagazda, Ecsedi Sándor bácsi, régi, jó elvtárs és romániai fogolytárs volt, mindenképpen segíteni szeretett volna rajtam, de amikor eljött az idő, felszólított, hogy nyilatkozzak, megyek-e aratni, mert akkor gondoskodnia kell helyettem másik emberről, hogy a kommenciót már annak mérhessék. A szomszédok, rokonok, ismerősök már leszámoltak velem, egyikük már ajánlotta a vejét helyettem aratónak, mivelhogy én nyilvánvalóan „hep- tikás” vagyok, ami már majdnem bűn, afféle elátko- zottság a mi népünk közt, mint a keletiek közt a leprás vagy kutyák közt a veszett. Emlékszem legény koromból, hogy amelyik fiúnak hepti- kás hírét költötték, attól visszahúzódtak a lányok, az egészséges ember ösztönös irtózásával. Nehéz helyzet volt, s még nehezbítette az is, hogy nem tudtam, mit csináljak. Ha nem aratok, nem lesz mit enni, e mellé még a céljaim is semmivé lesznek. Vagy meghalok rövidesen, vagy egész életemben, amíg élek, szerencsétlen félember leszek, aki csak úgy teng-leng, semmiféle komoly munkába nem foghat bele. Voltak ilyenek sokan a faluban, és én nem kívánkoztam az életükre. De viszont meghalni sem akartam. Hát ez legyen az én nagy életvágyamból, harcos hitemből, Írói reményeimből, hogy mielőtt elkezdhetném az életet, tüdővészben nyomorultul elpusztuljak? Igaz, nem én volnék az első, hány híres és nem híres író és költő van, akit fiatalon elvitt ez a betegség, de azok legalább csináltak valamit, én meg semmit még eddig, csak dolgoztam, nélkülöztem és készülődtem. Napokon keresztül vívódtam ezen. — Nem halhatok meg... Miért éppen én, akinek nagy céljai vannak, akiből még „nagy ember” lehet? — De viszont aratni muszáj, mert nem lesz kenyér, s én nem bírom ki az asszony szemrehányásait, és az anyám sopánkodásait, ha miattam nélkülözniök kell. Azonkívül még a kitűzött célom is ezt követeli. Téli szabadságot csak a nyári munka, az újig való kenyér adhat — mert nekem íróság nélkül nem élet az élet. Az idő közeledett, nyilatkozni kellett. Ekkor döntöttem. Belemegyek. Kenyerünk sincsen már, s ha aratok, mérik a kommenciót. Megkérdeztem az orvost: ő ""megmondta a magáét, erőszakkal vissza nem tarthat, a többi az én bajom. Eljött az idő. Kivonultunk az andrásházi határba. Szeren csételenségemre Veres Zsuzsánna nagynéném pró- bálatlan lánya, Sós Zsuzsi ajánlkozott marokszedőnek, aki még sohasem szedett markot, mert a városban szolgált, s én elfogadtam. Hiszen jó lány volt, szorgalmas is, de a tapasztaltabbak mellett bizony elég volt neki magáért dolgozni, nekem nem tudott semmit segíteni, mint a tapasztalt, ügyes marokszedők szoktak a kaszásuknak. Mert nekem bizony a munka irgalmatlanul nehéz volt. Nemcsak mert beteg voltam,
