Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
[M ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. augusztus 20. Galambos Lajos: Életünk élete Szép szavunk van nekünk a kenyérnek valóra: élet. Nem tudom, van-e még a miénken kívül más nyelv, amely a szó nemes, mély, árnyalt értelmében, a tárgyat szinte fogalommá minősítve, el tudná helyezni a búzát, a rozsot, az árpát, a zabot ennyire emberi szinten, arról sem feledkezve meg, hogy a magyar paraszt — leginkább természetesen az idősebb korosztály —, a búzaszem csírafejében Krisztus képét véli látni, minthogy a názáreti a Biblia tanúsága szerint azt mondotta volna: ez az én testem. Mi, marxisták sem látunk ebben semmi kivetnivalót, hiszen a búza emberi szentség: életünk élete. A kenyérnekvaló nevét csupán nagybetűkkel szabadna írnunk, ahogyan tették ezt a sumérok, avagy a babiloni-úri kultúrákban élő népek az agyagtáblák tanúsága szerint, s amint tették az egyiptomiak az időszámításunk előtti második évezredből talált, a királysírokban megőrzött búzaszemekkel. Ezek a szemek, két évezred múltán is, elvetve, termést hoztak az embernek. Fantasztikus az élet élet-ereje! huszadik század, számlálha- tatlan. Emlékezzünk például Fleischman Rudolfra, aki a fagyálló F—47-es búzát kikísérletezte. Halála után kapta meg a Kossuth-díjat. Lehet, maradinak tűnik az ember, amikor rá hivatkozik, hiszen hol vagyunk már tőle! Való igaz, ő a savanyú földekbe, a gyöngébb energiájú homokos talajokba akart életet táplálni. Előbb Bácsban, majd Hevesben, végül a Nyírségben kísérletezett. Itt, a Nyírségben például holdanként tizenhét mázsa volt az álma. Lényegében ezt el is érte, mázsánként nyolcvanegy százalékos sikértartalommal. Híre lett a világban, egy mázsa F—47-ért akár öt mázsa francia búzát is kaphattunk. Nagy veszteség a halála, életes, alkotó ember volt, s talán a mostani, modern kutatási és termelőrendszerben nagy dolgokat vihetett volna végbe még. Miként Bordács László mezőgazdász, aki a rizstermelés apostola volt e honban. Vagy említsük Fekete Istvánt, a gödöllői egyetem tudósát, aki az esőszerű öntözéses rendszert kezdeményezte Magyarországon? Bár az esőről e nehéz időszakban kár is beszélni, holott úgy tartják a régiek, ha valaminek kimondjuk a nevét, az megsemmisül általa. Hát mi valamennyien e hazában kimondtuk az eső nevét akár naponta, a sámánvarázslat nem sikerült. Ilyen nehéz aratása a magyar mezőgazdaságnak talán még soha sem volt, mint most, idén. Lapozgatván régi könyveket, kalendáriumokat, ilyen nehéz nyarat száz esztendőre visszamenően nem találtam. Nem könyvből már, gyermekkoromból emlékszem egy keserves nyárra. Szolgai mivoltunkban apám jobban leste az eget, mint a gazda. Akkor csak egy hétig esett egyfolytában. Kitisztult valamely napon az ég, csak egy nagyon mélykék felhődarab maradt a firmamentumon. Úgy véltem addig, a kék szín mind a hét árnyalatát ismerem; rá kellett jönnöm, hogy nem. Apám csak mondotta, gyere, gyere, lehet-e már holnap, vagy holnapután aratni, nézzük meg. Igen ifjú legényke voltam, ettől a felhődarabtól pedig nagyon féltem. Most már tudom, olyan volt az a darab ég, mint Dreiser Amerikai tragédiájában a gyilkosság előtti pillanat. Bár a könyvet nem ismertem akkor — honnan is ismerhettem volna? — később, sokkal később azonosítani tudtam a helyzetet, mivel azt mertem mondani apámnak: nézze meg jól, gyilkos felhő az. Sajnos, az lett, jéggel. Am hiába nehéz helyzetben voltunk az idén, ilyen gyilkos felhőket, felhődarabokat sem láttam, bár találkoztam igen nagy jégesővel is, Mátészalkán, június elején. Már György napja elmúlt, de még János, azaz szent Iván éje nem jött meg, amikor kezdeniük kell az érést a szemeknek, hogy aztán Péter-Pálkor munkába lehessen állni, de a kín ott lógott felettünk: mit tudunk majd tenni a sok eső miatt? Igen jó, hogy kenyerünk állami és pártgazdái egyetlen pillanatra sem estek pánikba. Azt mondották: csak a higgadtság, a pontos szervezés, a munkához való tiszta, becsületes helytállás segít rajtunk. Jó szervezéssel, ember és gép maximálisan pontos ellátásával, a szárítók teljes üzemképességével, a szemszállító járművek gondos felkészítésével, és annyi mindennel még — a legnagyobb nehézségeken is úrrá lehet lenni. Nemcsak a földeken dolgozók voltak nehéz helyzetben, a szállítók és szárítóegységek is, hiszen ha lehetett egyáltalán aratni, az élet nedvességtartalma általában húsz-harminc százalék között mozgott. A mély talajokon, a szatmári-beregi részeken, e mi szűkebb hazánkban igen megviselte az aratókat az idő. Ismerünk olyan eseteket, amikor mind a kombájnokra, mind a szállító járművekre dupla kerekeket szereltek, megelőzvén e nehéz testű gépek lesüllyedését. Máshol, nem itt, nálunk ugyan, de példának kifogástalanok a Szolnok megyeiek, akik e nagy nyári munkára már jóelőre előkészítették a rizsarató kombájnokat is, holott azoknak az esthajnalcsillag őszi feljöttén illő munkába állniuk. Lehet, hogy nekik többet segített Vénusz, mint a mi szűkebb hazánk szorgalma? Ha így lenne, az sem lenne baj, hiszen az egész nemzet érdekében dolgozunk, s nyilván minden becsületes ember tiszta szívvel. Azért, ha már rizsarató kombájnokkal nem büszkélkedhetünk, azzal igen, hogy Szabolcs-Szatmárban például az addig egyetlen igazán aratásra való napon, július 23- án háromezerötszáz hektárról takarították be a termést a kombájnok. Egyetlen napon! Emlékezhetünk olyan helyzetekre, amikor a kombáj- nosok a kalászemelő szerkezetekkel is igen nehezen hódították meg a dűlt gabonát, s a teljesen becserkészhetet- ien helyeken pázsitszerű foltok maradtak. Jobb termést vártunk, mint amilyen a tavalyi volt — bár az sem volt rossz —, a nehéz körülmények ellenére optimista várakozásunk, optimista reményünk beteljesedett. Köszönhető a magas fokú szervezettségnek, az ilyen arányú munkafegyelemnek, a vezető szakemberek és szakmunkások hozzáértésének; tulajdonképpen egész társadalmunk kiegyensúlyozottságának. Vágjuk fel az ünnepen a kenyeret olyan alázattal, amilyen dicsőséget minden aratásban részt vevő ember megérdemel. Emberi szóval áldassék a kenyér: életünk élete. István királyunk, aki kemény kézzel teremtett rendet ebben a hazában, s akit éppúgy ünnepiünk ezen a napon, mint a kenyeret, szigorúan követelte meg ispánjaitól, várnagyaitól, mind az egész magyari rendtől, hogy tanulják meg az életnek való föld szántását, vetését, aratását. Akadt itt mindjárt a Tisza mentén egy úr, aki inkább a kóborlásos zsákmányolást művelte, mintsem dolgozott, vagy dolgoztatott volna a földjein; közismert, hogy a nagy király mind az urat, mind egész családját élve a földbe ásatta, s lovakkal letiportatta. Más ilyen hasonló, ám igazságos, de kegyetlen döntéséről nem is értesülünk uralkodása idejéből. Eszköz volt ez néki csupán arra, hogy megtanítsa a magyart földet művelni; sok esetben morva-szláv szakemberekkel. S mit ad isten, tulajdonképpen Tesse- dik Sámuelig, Széchenyi Istvánig mezőgazdasági szakemberek csak Morvaország fővárosában, Brünnben nevelkedtek. Egy ottan tanult mezőgazda a múlt században is többet ért, mint egy pénzes, lusta, tohonya gróf, vagy báró. Wesselényi híres írásában meg is jegyzi: sajnos, ritkán feredek, van úgy, hogy zsíros kezemet étek után a hajamba törlőm, de földjeimet megbámulhatják az án- golok; tudós agreászok dolgoznak nálam! És hogy mennyi tehetséget hozott fel e területen a tizenkilencedikAlkotmánynapi köszöntő. Soltész Albert rajza. Juhász Ferenc: KINEK KARJA VAN Te ekével, te kalapáccsal, tollal, a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával, te ekével, te kalapáccsal, tollal, a gőzfűrész ferde fém-fogával, a vas az erejével, a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek, a föld azzal, hogy kenyeret terem, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával, kinek karja van, a két kezével, kinek karja nincs, a mosolyával, mindegy, hogy hogyan, kinek fényes a lelke, szép szavával, akire hallgatnak a vizek, az dalával szelídítse meg a vizeket, az erős gyúrja meg a fémet, adjon lelket a lelkes anyagnak, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa illatával, mindegy, hogy hogyan, csak építse, építse, építse ezt a hazát! O
