Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-16 / 192. szám

1978. augusztus 16. KELET-MAGYARORSZÁG * Költségek és átlagok A nyírgyulaji tsz-ben gyakorlott asszonykezek csomózzák rúdra a nyers dohányt, hogy aztán hagyományos pajtákban szárítsák. (Cs. Cs. felv.) ASSZONYOK VEZETŐ POSZTOKON SOK BURGONYA TER­METT. Ebben az a jó, hogy az ellátás kifogástalan, bő­séges lehet. Most nemcsak a szükséglethez elegendő, hanem azt jelentősen meg­haladó a burgonyatermés és ez már gondot okoz. Mielőtt a gondokról, a megoldás le­hetőségeiről bővebben szól­nánk, nem érdemtelen az elmúlt évtizedek fejlődésére utalni. Szabolcs-Szatmár megyé­ben még nem is olyan ré­gen 90 ezer holdon termel­tek burgonyát. Erre azért volt szükség, mert akkor a holdankénti átlagtermés 35- 40 mázsa volt. Az akkori fajtákkal — köztük a házi­asszonyok által nagyon ked­velt gülbabával, kisvárdai rózsával — nehéz volt a negyvenmázsás termésát­lagról az ötvenre jutni. Eh­hez és a közelmúltban ki­alakult helyzethez tarto­zik, hogy időközben a faj­ták leromlása is bekövetke­zett. A megyében az elmúlt években stabilizálódott egy évről évre közel azonos burgonyatermő terület, ti­zennyolcezer hektár. En­nek jó része háztáji terület. A burgonyatermésben 1977- ben jelentős fordulat követ­kezett. Átlagtermésben túl­jutottak a mezőgazdasági üzemek a 120 mázsán. Ez azt bizonyította, hogy a de- ziré, a jarla és még né­hány, most már az étkezés­nél elfogadott holland faj­ta honosítása a köztermesz­tésben hozzáértő szakembe­reink által kedvező és ered­ményes volt. Tavaly rekord született, idén újabb re­kord várható. Nem ritkák azok az üzemek, ahol 100, 200 hektáros nagyságrend­ben 200—260 mázsás átlag­termés betakarítására ké­szülnek. Pátrohán 350 má­zsás átlagtermésre van ki­látás. A termés nagyságára két­séget kizáróan az elmúlt évben is, de az idén is ha­tással volt az időjárás. Az idei bőségesnél is több csa­padékot a burgonya szeret­te és meghálálta. Nagy té­vedés lenne azonban azt hinni, hogy a rekord csak a fajta, vagy csak az időjá­rás miatt van. A KORSZERŰSÉGET Szabolcs-Szatmár megyé­ben jelzi, hogy a nagyüzemi burgonyatermő terület több­sége két termelési rend­szerhez, a Solánumhoz és a KITE-hez, valamint az észak-szabolcsi és a gáva- vencsellői társuláshoz tar­tozik. A rendszergazdálko­dással, illetve társulással a nagyüzemekben megszűnt a hagyományos — jelentős mértékben kézi munkaerőt igénylő — termesztési mód. Az intenzív fajtákkal páro­sult a magas színvonalú gé­pesítés és kemizálás, a tu­dományosan megalapozott termesztéstechnológia alkal­mazása. Elég, ha csak a nö­vényvédelmet említjük, amely jobbára már nem földről történik, hanem a le­vegőből, helikopterrel. A bekövetkezett változástól nemcsak 200 mázsás hektá­ronkénti átlagtermés, de 300 mázsa is elvárható. A 300 mázsás vagy azon felü­li átlagtermésre a mezőgaz­dasági üzemekben azért van nagy szükség, mert a bur- gonyatermesztés korszerű­sítése szükségszerűen ma­gával hozta a költségek nö­vekedését. A termelési költ­ségek 100—120 mázsás át­lagterméssel ma már nem térülnének meg. A TERMELÉS KÖLTSÉ­GEIRE általában ma az a jellemző, amit a közelmúlt­ban a burgonyatermesztő szakemberek a kisvárdai Rákóczi Termelőszövetke­zetben tapasztaltak. A kis­várdai Rákóczi 250 hektá­ron termeszt burgonyát és talajerő-visszapótlásra át­lagban hektáronként 400 kilogramm vegyes műtrá­gyát szó ki, ehhez 250—300 mázsa az istállótárgya. Hek­táronként 35—40 mázsa ve­tőgumót ültetnek el, s mind­ezekhez hozzájárul a gon­dos talajművelés, a növény- védelem, a betakarítás. Ha együttesen számoljuk a költségeket, hektáronként 45—50 ezer forintot tesznek ki. A tiszta haszon tehát csak akkor realizálható, ha a termésátlag 130—140 má­zsa körül van. Miért szükséges a költsé­gek és az átlagok viszonyát hangsúlyozni? Nem csupán azért, mert a ráfordítási költség megtérülésén túl egyedül a jövedelmezőség ösztönöz és ad lehetőséget a további fejlesztésre, ha­nem azért is szükséges a vi­szonyítás, mert ezen ke­resztül mérhető a jövő. A jövő az — ez szerepel a megye távlati tervében —, hogy a nagyüzemi burgo­nyaterületet 10 ezer hek­tárra kell fejleszteni és az átlagtermés érje el a 250 mázsát. Más szóval cél, hogy mintegy nyolcezer hektárral kisebb területen a jelenleginél is több burgo­nya, 25 ezer vagon terem­jen. A MEGYEI, ÜZEMI TER­VEKNEK, elképzeléseknek technikai, technológiai aka­dálya nincs. Hovatovább a tárolás sem gond, mert az utóbbi időben ilyen vonat­kozásban is nagymértékű volt a fejlődés. Megoldásra váró feladat viszont, hogy a meglévő, de szétszórtan és egymástól szinte elszigetel­ten ható szellemi kapaci­tás, másrészt a rendszer­technológiák integrációja bekövetkezzen. Nagy tarta­lék, ha a rendszerek, tár­sulások, kutatóintézetek összehangoltan, egymás eredményeit ismerve és al­kalmazva dolgoznak tovább. Hogy erre mennyire szük­ség van, sokatmondó pél­da: ma még az egyik üzem­ben 35 ezres hektáronkénti tőszómmal, a másik helyen 40 ezres tőszámmal ültetik ugyanazt a fajta burgo­nyát. Kevés vetőgumóval nagy területen sem lehet sok burgonyát termelni. De úgy sem, hogy az egyik he­lyen kevesebb hatóanyag jut a talajba, a másik he­lyen pedig a szükségesnél is több. (Következik: Minden többletre szükség van.) Seres Ernő A tanácselnök Ebédidőben nyitottunk rá Piricsén a közös tanácson Horváth Alpárné elnökasz- szonyra. Az ebédszünetben is aktakötegekbe bújva strá- zsált. Április elején válasz­tották meg. Ezért ha van rá ideje, tanulmányozza a kö­zelmúltban hozott helyi in­tézkedéseket. Mezőgazdásági egyetemet végzett Mosonma- gyaróvárott. Némi szakmai munka után tanácstitkár lett Győr-Sopron megyében. Fér­je is mezőgazdász, akinek szülei szabolcsiak. így kerül­tek Szabolcsba. Mindketten a helyi termelőszövetkezetben kaptak munkát. — Végzettségem a közvet­len mezőgazdasági termelés felé taszít — kezdi az elnök­asszony. — Vágyaim, elkép­zeléseim pedig a még tágabb közösség felé vonzanak. Ezért vállaltam el a tanácsi mun­kát. Tennivaló pedig akad bőven. Piricsén és Nyírpilisen 2700 ember él. Akik ismerik ezt a vidéket, tudják, milyen ne­héz volt itt az élet. Ma sem könnyű, pedig a termelőszö­vetkezet a lehetőségekhez ké­pest jól gazdálkodik. Nyírbá­tor iparosodása is sokat se­gít. — Jelentős számú a ci­gánylakosságunk — mondja a tanács elnöke. — Sok kö­zülük még ma is telepen él. Náluk nagy a szegénység, szapora a gyerekáldás. Hoz­zájuk, a fiatalabbak tudatá­hoz kell eljutnunk. A köz­ség jövőbeni terveiben na­gyobb szerepet szánok a ci­gánygyerekek oktatásának, nevelésének... Á párttitkár Délutáni órákban keresem a párttitkárt Nyírbélteken. Értekezlet után találtam rá Hornyák Tibornéra, a nagy­községi pártbizottság titká­rára. — Igaz, megkoptam egy kicsit és kórházi ápolásra szorultam, de az orvos most már kiírt. Amúgy se tudok nyugodtan pihenni, amikor itt ezer a tennivaló. És hadd kérjem meg, mielőtt beszél­getnénk, hogy vegyen részt egy tárgyaláson. A Ganz- művek itteni gyáregységének az igazgatójával és párt titká­rával 5 órától van megbeszé­lésem. Az igazgató ismertette a a gyáregységben jelentkező feladatokat, segítséget kért a kádergondok megoldásához. A párttitkárnő kérdezett, jegyzetelt. A döntéshez pedig időt kért. — Látja, így megy ez nap mint nap. A község hat alap­szervezetében 115 kommunis­ta munkáját kell irányítani. Földjeink gyengék. Az igazi nagyüzemi kultúrák megva­lósításához még sokat kell tennünk. Ügy látszik, az ipar most már végleg megtelep­szik a községben. Dolgos a mi népünk. Ám fegyelmezet- lenkedők is akadnak. Még közöttünk, kommunisták kö­zött is. Hányaveti munkavég­zés, italozás, a szervezeti élet elhanyagolása miatt a múlt fél évben négy tagot zártak ki a pártalapszervezetekből. Ez­zel szemben viszont igaz, hogy a fiatalok között, a nők között is állandóan kerestük az olyanokat, akik vonzódnak eszméinkhez, őket gonddal készítjük fel a párttagságra. Az egyéni gazdálkodással, a háztájival való törődés mindennapos feladat a párt- bizottságon. Érdekes, hogy a községből 220-an éjjeliőrként vállaltak munkát az ország különböző részein. Ezek az emberek a hónap egyik felét otthon töltik. így művelik meg az egyéni kézben lévő földeket. Ez viszont azt is je­lenti, hogy a kistételes felvá­sárlásra is oda kell figyelni. Ezekkel együtt keresni a le­hetőséget a földek közös mű­veléséhez, a magasabb ter­méshozamok eléréséhez. Á nőfelelős Hol fehéren, hol pirosán iz­zik a vas. Szikrázva engedel­meskedik az ember és a ka­lapács akaratának. Nyírtele­ken, a MEZŐGÉP gyáregysé­gében, a lakatosműhelyben vagyunk. Vasas nők munká­járól beszélgetünk Kovács Sándorné szerszámraktáros­sal. — 1964 óta vagyok a szak­mában — kezdte. — A párt­ba már egy évvel korábban, háziasszonyként vettek feL A hetedik és a nyolcadik osztályt munka közben, a gyermekeimmel együtt tanul­va végeztem el. A nagyköz­ségi pártbizottságban a nőfe­lelősi tisztet bízták rám. Az alapszervezetben a gazdasági ügyekkel foglalkozom. A mű­helyben egészségügyi felelős vagyok és tagja a vöröske­resztes alapszervezet vezető­ségének. Társadalmi megbízatása te­hát ma is van bőven. És eze­ket mind maradéktalanul teljesíti. — Az emberek közötti pártmunkát mindig a legfon­tosabbnak tartottam. Figyel­tem a legszorgalmasabb, a legbecsületesebb, a szívvel- lélekkel dolgozókat. Hat kommunistának voltam az ajánlója. Ma is van jelöl­tem ... Gyerekek és felnőttek, há­zimunka, család, társadalmi gondok, termelés, mindenna­pi feladatok — teljes élet a három asszonyé. A közössé­gért végzett munka örömeik fő forrása. Sigér Imre E gy szép napon a sütő­ipar olyan príma ke­nyérrel lepte meg fo­gyasztóit, hogy nem jutottak szóhoz, csak ámultak, bámul­tak és faltak. Nem így Xabó bácsi. Az öreg, aki megette már a kenyere javát, még­hozzá savanyú, csontszáraz, égett, szalonnás, keletien kle- bák formájában, évtizede szenvedélyes újságolvasó és olvasó-levélíró hírében állt. Nevét jobban ismerte a nép, mint a Kossuth-díjas szépíró­két, mert ő nem szépen írt, és nem jóról írt, hanem csúf­ságokról, panaszokról, szem­telenkedésről, és az ilyesmit mindenki éppoly szívesen ol­vassa, mint a kisebb-nagyobb disznóságokról hírt adó bűn­ügyi tudósításokat. Xabó bácsi csak hívogatta a számot, az meg hol mellé­ment, hol foglalt volt, hol té­ves, hol nem vették fel, hol megint elölről. Fogcsikorgat­va futott a pénze és elpocsé­kolt délelőttje után. Csak azért is kifejezi fogyasztói el­ismerését, ha a mentők vi­szik el innen, akkor is. Na- végre! — Kitetszik? — A mai kenyér... azaz a kegyed csengő hangja ... Mi­lyen csodás, hogy ha kissé megkésve is, de végre megta­láltam ... — Kit kapcsoljak? — Kérem az igazgatót! — A nevét! — A ... nevemet? ... Nem fontos ... Csak a fogyasztók nevében szeretném kifejez­ni... — Vagy úgy. Melyik igaz­gatót kéri. Van hét. — Akármelyiket. — Csak Sercli elvtárs van bent. — Akkor talán őt. — Honnan keresi? — Honnan is? Innen. Az öszvér utca nyolcból. — Nem tudom kapcsolni. — Már miért ne tudná? Kiújult a reumája? Nem mo­zog a keze? Naccsádkám, reg­gel óta erre várok! Csak di­csérni akarom a mai sütést. — Micsoda?! A sütést? Di­csérni? Ilyet még nem hal­lottam. De nem jár túl az eszemen. Tessék előzőleg be­fáradni, és engedélyt kérni a titkárságtól. Utána tessék is­mét jelentkezni. — Ahhoz, hogy további jó sütést kívánjak? Még mit ne! — Akármihez. Különben se tartson fel. Dicsérni! Itt csak pocskondiázni szoktak. Dicsérni nem szokás. És lecsapta. A vonal megszakadt, Xa- bót ette a méreg. Még ilyet. De talán a telefonközpontos­nak van igaza. Kinek jut eszébe, hogy megdicsérje azt, amivel nincs baj? Szokás cse- pülni, szapulni, szidni, átkoz­ni, becsmérelni, ledorongol­ni, kritizálni, elverni a port- mennyi szép, ízes kifejezés a bírálatra, milyen kevés és sápadt szó a dicséretre. Ez nem lehet véletlen. A szoká­sok meg arra valók, hogy ne szokjunk le róluk. Aki dicsé­ri a kenyeret, mert egyszer­egyszer jóra sikerül, annak nincs sütnivalója. Ebben maradt. És azóta sem evett olyan finom ke­nyeret. És azóta folyton eszi magát. Egy harapás a szik­kadt, lapos kenyérből, egy gondolatfoszlány, megint ke­nyér, megint a rágódás. Va­jon nem ő-e az oka annak, hogy a sütőipar úgy érzi, nem érti meg törekvéseit a kor­társ fogyasztó — az utókor­nak meg mit mondhat egy péküzem? így lehet! Elefánt­csonttoronyban őrlődnek, nem sejtve, hogy volt valaki, aki méltányolta azt a bizo­nyos, jól sikerült kenyeret. A z elmulasztott dicsére­ten éppúgy rágódik Xabó tata, mint a hét­fő este kimért pénteki kenyé­ren. De ne ejtsünk könnyet érte. Már nem sok kell ah­hoz, hogy kisüsse, mit kell tennie. És akkor beír az új­ságba, és alaposan megmond­ja a magáét arról a bizonyos telefonközpontosról, aki meg­gátolta a dicséretben. És ez is valami. Péreli Gabriella Szombaton délelőtt 10 óra­kor — az augusztus 20-i ün­nepi eseményekhez kapcso­lódva — kettős esemény színhelye lesz az épülő sós­tói szabadtéri múzeum. Ek­kor adják át azt a tizenhá­rom traktort, amelyet a ME­ZŐGÉP vállalat ajándékozott a múzeumnak. A vállalat dolgozói tették alkalmassá az öreg gépeket, hogy ott legye­nek az állandó kiállítások lé­tesítményei között. Ebből az alkalomból a me­gye különböző tsz-eiből, gép­javító állomásaiból érkező dolgozók jelenlétében kerül sor arra a megemlékezésre, amelyet a gépállomások meg­alakulásának 30. évfordulója alkalmából rendeznek a sza­badtéri múzeum területén. SOK A BURGONYA? (1.) Hárman a közösségért A mezőgazdásznőt 29 éves korában tanácselnökké válasz­tották Piricsén. A középkorú orosz szakos tanárnő a nagyköz­ségi pártbizottság titkári tisztét tölti be Nyírbélteken. A pa­raszti sorból induló háziasszony négy gyereket felnevelve munkásnő lett a MEZŐGÉP nyírteleki gyáregységében. Sor­sukban a párttagságon túl az is közös, hogy életük, tevékeny­ségük jelentős részét a közösségért vállalt és odaadással vég­zett pluszmunka tölti ki. Ez örömeik egyik forrása is. Dicsérni sem lehet? Traktormúzeum a Sóstón

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents