Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-13 / 190. szám

1978. augusztus 13. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Á hivatali stílus és a fecsegés természetrajza S okszor említjük, mi­lyen fontos a tett és a szó harmóniája. Ez vitathatatlan, s már egyma­gában is megadja a szavak hitelének súlyát,-jelentőségét. A párt, az ország vezetői gonddal őrködnek ezen, még a velünk egyáltalán nem ro- konszenvezők is elismerik, hogy nyugodtság, megfontolt­ság jellemzi megnyilatkozá­saikat. Az MSZMP XI. kong­resszusának határozata külön is hangsúlyozza, hogy minde­nütt fel kell lépni a hivatal­noki stílus, a felesleges ülése­zés, vagyis az úgynevezett szószátyárkodás minden for­mája ellen, mert ez rontja a párt tömegkapcsolatát, az emberek közérzetét. Akkor hát rendben is van minden e tekintetben? Ezt azért nem merném állítani, s az alábbi­akban éppen azon jelensége­ket venném elő, amelyek ki­kezdik a szavak tekintélyét. Nagyon tisztelem azokat, akik röviden tudnak beszél­ni. A szabatos, tárgyilagos, mondhatni: köntörfalazás nélküli stílusnak meggyőző ereje van. Egy találó megál­lapítás szerint a nyelv, a be­széd nem csupán arra jó,- hogy segítségével valamit közöljünk, hanem arra is, hogy valamit elhallgassunk. Más szavakkal, a nyelv se­gítségével ki lehet fejezni gondolatokat, sőt elfeledni gondolatokat, vagy éppenség­gel a gondolkodást helyette­síteni. Aki szóáradatot zúdít másra, az tényleg fáraszt, hó­dít. Nyilván ecsetelnem sem kell, milyen tantaluszi kíno­kat kénytelen elszenvedni az ember, ha balsorsa- hosszú, széteső és terméketlen be­szélgetésbe, tárgyalásba so­dorja, ha szószátyárral van dolga. Pontosabban, ha a szó­szátyárok valamelyik típusá­val kerül össze. Tudniillik nem egy van ilyen. A múltkor eljártam egy ügyben. Az illető, az író­asztal mögött, elővette az ak­tacsomagot, tétován lapozga­tott benne, tekintete a sem­mibe révedt, de azért csak újra és újra rákezdte: „Az a véleményem, hogy...” És látszott rajta, hogy még sa­ját maga sem tudja, mi a véleménye, ám csak beszélt, és — sportnyelven szóivá — kiütéssel győzött is, mert még én szabadkoztam a vé­gén, hogy majd visszajövök egyszer, talán, ha megenge­di. Ez a szellemi tespedés képviselője. Van aztán más­fajta szószátyár is, saját hangjának imádója. Amit tömören is ki lehet fejezni, olyan bő lére ereszti, hogy elmerülsz benne, alvajáró leszel tőle magad is. Amikor valaki a mondanivalót el­nyújtja, mint a rétestésztát, s „agyonbeszélni” próbál, nagy baj, mert elsikkad, el­torzul a lényeg. Nem csupán a figyelem koncentrálása nem sikerül, hanem az ener­gia és az akarat összponto­sítása sem. Ennyit a szószátyárokról, a szó tekintélyének, hitelének megtámadóiról. Remélem, nem ér a szószátyárság vád­ja, s a legtöbb esetben jóin­dulatú, de bőbeszédű embe­rek sem veszik zokon, ha ezzel kapcsolatban az a tí­pus is pellengérre kerül, amellyel szintén gyakran ta­lálkozunk, s amely még több kellemetlenséget, zűrzavart tud okozni, ezért természete­sen szigorúbb szavakat érde­mel. Ezek a fecsegők. Hogy, hogy nem, egy ide­ig körülbelül ugyanakkor mentem el hazulról, mint két számomra ismeretlen, kör­nyékünkön lakó férfi. Ezt onnan tudom, mert már fel­tűnő volt, hogy szinte nap nap után egymás mellett préselődtünk az autóbuszon. Ugyanazon a helyen dolgoz­hattak, s beszélgetésükből, mint egy folytatásos regény­ből, a közös utazás alatt rendkívül alaposan megis­mertem hivataluk egész éle­tét, jelenét és jövőjét is, a felettesek és a munkatársak káderjellemzését és hasonló dolgokat. Hasznát nem vet­tem ennek, nem is érdekelt. Legfeljebb annyiban, milyen átok lehet a munkahelyén ez a két ember ha még az autó­buszon sem törődik a legele­mibb — nem is éberségi, in­kább tapintatbéli — szabá­lyokkal, és ország-világ előtt kéretlenül, gátlástalanul „ki­tárulkozik”, akkor milyen szakadatlanul és felelőtlenül szórhatja szét zavart, kétsé­get keltő „információit” a maga környezetében. Mindannyiunk ismerőse a javíthatalan fecsegő, aki mindent tud, mindent tisz­tábban lát, mint mások. Is­merjük a buzgó folyosói hír- harangot, aki állandóan jól értesültem szenzációkkal nyugtalanítja környezetét. Mit mondott a főnök? Miről beszélgetett az igazgató a párttitkárral az autóban, a gépkocsivezető csak tudja, igaz? Ki megy és ki jön? S az még hagyj án. A munkahe­lyi fecsegőket szerencsére könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát, s a legtöbbjü­ket hamar kiismerik, gyorsan elvesztik hallgatóságukat és hitelüket. De vannak ártal­masabbak is. Azok, akik po­litikai tippekkel, felelőtlen szóbeszéddel traktálnak min­denkit, aki csak elébük ke­rül, s nemritkán „hanyagul” elrejtve, állítólagos magas informátorokkal próbálják fémjelezni badarságaikat. Érdemes lenne egyszer részletesen kidolgozni a fe­csegők természetrajzát. Bizo­nyára nem kis százalékuk már alapjában rosszindulatú ember, abban a zavarosban akar halászni, mit ő kavart fel. Vannak aztán mások, akiket jellemük gyengesége, törtetése, nyüzsgésre, fontos­kodásra való hajlamuk, eset­leg érvényesülési vágyuk, anyagi vagy vélt erkölcsi előnyök ilyen módon való elérése sarkall. S mert ez igaz, s mert a fecsegés — tessék csak megfigyelni — nagyon sokszor a tehetségte­len, sikertelen emberek kí­sérletezése, s ezen tovább- menve jogos a feltevés, hogy vannak, sajnos, nem keve­sen, akik azért fecsegnek, mert buták. Ha már másban nem tudnak kitűnni, leg­alább a fontos emberek pózá­ban akarnak tetszelegni, többnek, okosabbnak látsza­ni másoknál. Buták, de nem veszélytelenek. Együgyüsé- gük, látszólagos jámborságuk néha valóságos ajánlólevél, s hihetővé teheti, amit állíta­nak. A kárt. a veszélyt soha­sem szabad lekicsinyelni. A fecsegők kikezdik a rendet, a fegyelmet, zavarják környe­zetükben a tisztánlátást. Kedvelt módszerük a veze­tők félvállról való emlegeté­se, ócsárlása. Nem véletlen, hogy az ilyen gyenge jellemű emberekkel megvert munka­helyen idővel meglazul a fegyelem, nyugtalanabb, bi­zalmatlanabb lesz a légkör. Nem lehet szemet hunyni ilyesmi felett, ez merénylet a szavak aranynál is értéke­sebb és fontosabb hitele el­len. Hogy mi az ellenszer? Nem titkos a kettős recept. Az egyik az, hogy minde­nütt olyan egészséges köz­szellemet kell kialakítani, amely nem ad életlehetősé­get a fecsegésnek, amelyben a sületlen locsogás mindig nevétség tárgya. De a másik orvosság sem kevésbé fon­tos. Az, hogy a munkahelye­ken a dolgozók rendszeres, kellő tájékoztatásával húzzák ki a talajt az akár rosszindu­latból, akár ostobaságból fe­csegők lába alól. Ha egy kol­lektívában felnőttként bán­nak a dolgozókkal, nem kö­dösítenek előttük, elmondják nekik, ami feladataik teljesí­téséhez és nem utolsósorban jó közérzetükhöz kell. feles­legesen nem titkolóznak, nem marad ok sugdolózásra. N em is mondanám azt, hogy mindez alapve­tő kommunista fela­dat. Természetesen az is, a kommunistáktól ebben is el­várható a példamutatás. De a nyugodt munka, a mai megsokasodott teendők za­vartalan elvégzése lehetetlen minden józan gondolkodású ember törődése nélkül, hogy egyrészt tért hódítson az idővel takarékoskodó, a szó­virágok ködét nem tűrő. sza­batos. a dolgokhoz valóban hozzászóló, az ügyet gazdagí­tó beszéd, hogy másrészt a kombinációknak, felelőtlen ferdítéseknek, felesleges jól- értesültségeknek elejét ve­gyék. Tapasztalatok szerint a legtöbbször elég ehhez, hogy a fecsegőket azonnal, min­denütt leintsék, a hivatalno­ki stílust elszigeteljék, az ok­talan állításaikat megnyug­tató, eligazító, világos sza­vakkal megcáfolják. Ahogy a párthatározat megfogal­mazza: az emberek jó közér­zete érdekében. K. F. „Annál csodálatosabbat még nem láttam..." Találkozás a karneválon Nyírbogáti VIT-küldött a szépség szigetén Bronzbarnára sült kezet szorítottam meg, s különös érzést keltett a tudat: ezt a színt forró égövi napsugarak hozták létre, Kuba kék ege alatt. Tóth Gyula, a nyírbogáti termelő­szövetkezet főagronómusa pár napja érkezett haza a ku­bai fővárosból, a XI. Világifjúsági és Diáktalálkozóról. A hat megyénkben küldött egyike volt a fiatal mezőgazdász. — Azóta természetesen nem győzök válaszolni a kér­désekre — mondja nevetve —, de örömmel teszem! Olyan nagyszerű volt ez a két hét, a VIT forgatag^, hogy akivel csak lehet, meg kell oszta­nom élményeimet. Sokan kérdezték már: mire em­lékszem a legszívesebben? A megnyitóünnepségre! Annál csodálatosabbat még nem lát­tam, s nem is igen látok egy­hamar. Négy kilométert tet­tünk meg Havannán keresz­tül (címképünk egy havan­nai látkép) a stadionig, s végig a kubaiak sorfala kö­zött vonultunk. „Rohantunk a tengerpartra..." Látszik az arcán: még mindig benne él a színpom­pás felvonulás, az út szélén kavargó fekete, barna, fehér aVcok, a trópusi zápor utáni tömör, párás levegő. Amikor erről ejtünk szót, természetes a kérdés: hogyan bírták a klímát? — Kitűnően! Mi magunk is meglepődtünk, hogy nem terített le senkit a közel negyvenfokos hőség, a szédí- tően magas páratartalom. Néha, igaz, megviselt ben­nünket, de amint alkalmunk nyílott, rohantunk a tenger­partra. Az áttetszőén tiszta víz hideg volt a levegőhöz képest: mintegy 28—30 fo­kos ... S a part gyönyörű. Nem hiába írta félezer éve az első ide érkező fehér em­ber, Kolumbusz Kristóf: „En­nél a földnél szebbet emberi szem még nem látott...” A lenyűgöző panorámájú kubai főváros, a sziget partjainak szépsége azóta is sok-sok lá­togatót ejtett rabul, s nem maradtak ki e hatás alól a VIT-en részt vevő fiatalok sem. „Két-három órát aludtunk" — Programunk roppant' zsúfolt volt, mondanom sem kell. Úgy volt beosztva, hogy egy délelőtti, egy délutáni és egy esti részre osztottuk. A négyszáz tagú delegáció ter­mészetesen több csoportra oszlott ott-tartózkodásunk alatt, s egy-egy csoportnak általában két „turnuson” részt kellett vennie. A har­madik szabad volt. Több szo­lidaritási nagygyűlésen vet­tünk részt, és felkerestünk illetve fogadtunk jó néhány más országbeli csoportot. A szovjet fiatalok klubjában rendkívül jól éreztük magun­kat, és nagy élmény volt, amikor a laoszi és a dél-je­meni küldöttség tagjai láto­gattak el hozzánk. Ami pe­dig a szabad időt illeti — hát — Hűha, már kezdtünk el­csüggedni! — hadarta vidá­man az egyik fiú. Begyömö­szölte közepes nagyságú háti­zsákját az ülésre kettőjük közé, aztán kényelmesen hát­radőlt. Társa a köszönés után csöndben nézelődött. Meg sem kérdezték, meddig, hová megy a kocsi. — Nyíregyházára? Nagy­szerű. Ha csak öt kilométer­re menne, akkor is örültünk volna. Rohadt dolog félórá­kat, órákat egy helyben áll­dogálni. De hát — tárta szét a kezét a bőbeszédűbb — ez a stop ára ... — Hová igyekszenek, és honnan? — kérdezte a piros Zsiguli vezetője. Közben a tükörből szemügyre vette a fiúkat. — Záhonyból jövünk, Mis­kolcra és Ózdra igyekszünk. Én Miskolcra — törte meg saját hallgatását a másik. — Feri meg ózdi. — Záhonyban melóztunk egy kicsit — könyökölt a hátizsákra a Feri nevű. — Tudja, amolyan alkalmi mun­kások voltunk: cementesva­gonokat raktunk át. A szov­jet széles nyomtávú kocsik­ból a mienkbe. Kemény me­ló, annyi szent. Igaz, keresni is lehet, ha ráhajt az ember. Cement- és hátizsák — Egyetemisták vagyunk Miskolcon — tette hozzá a társa. — Kell az a kis pénz — ütött aztán a zsebére. — Mennyit kerestek? — Hát, olyan háromezer körül. Ebből hál’ istennek nem ment el túl sok. Legfel­jebb elihattuk volna. Más lehetőség nem nagyon kínál­kozott ott Záhonyban. Két­szer elmentünk a moziba. Inni meg nem nagyon ittunk, inkább bementünk a szállás­ra és aludtunk. Ilyen meló­val a háta mögött nem na­gyon ugrál az ember. — Hát, egyszer-kétszer megizzadtunk, annyi szent — hümmögte a kevés beszédű. — Két hétig voltunk itt. Kaptunk olcsó ebédet a vas­úti étteremben, és három fo­rintért éjszakánként szállást a vonatkísérők laktanyájá­ban! Hát nem megéri?! A volánnál ülő bólogatott. — No, és mire költik a ke­resetet? Mert gondolom, nem puszta szórakozásból vagy erősödés céljából jöttek Zá­honyba vagont pakolni... — Hogy mire költjük? Me­gyünk egy hónapra külföldre, így ketten. Hálózsák, háti­zsák, vonatjegy végig — az­tán irány a Skandináv-fél- sziget. — Ezt nevezem! — csodál­kozva pillantott újra a tükör­be a vezető. — Svédország, Dánia? Vagy Finnország? — Mind a három — vála­szolt elégedett mosollyal a hallgatag. — Kábé olyan négy, négy és fél ezer forint­ba kerül számításaink sze­rint. Igaz, nem nagyon ug­rálhatunk ennyiből, de meg­vagyunk mi tejen és kenyé­ren is. Ha kell, akár az egész hónapban... Kicsit irigykedve mélázott néhány percig a negyvenes forma férfi: „De jó lesz ezek­nek a srácoknak, szívesen cserélnék velük...” Aztán hátrapillantott. Mindkét fiú húnyt szemmel dőlt hátra. „Ja, persze, hiszen ezek tán még ma délelőtt is cementes­zsákokat tologattak...” A távolban feltűntek a megyeszékhely első házai, a temető karcsú jegenyéinek hada. A fiúk kókadtan ültek, az egyik már apró horkantá- sokkal kísérte szunyókálását. A férfi fékezett a városköz­pontban a közlekedési lám­pánál, és úgy tűnt, mintha maga is meglepődött volna: a jobbra kanyarodó sávban ta­lálta magát, a piros lámpa előtt. Pedig eredeti célja egyenesen vitte volna. Jobbra kanyarodott. Túlju­tott már a Tokaj felé kiveze­tő út városszéli vasúti átjá­róján is, amikor megmozdult az egyik fiú. — Nem értünk még be? — pislogott, a szántóföldeket nézve. — Már túl is jöttünk — vetette oda a vezető. — Van egy kis időm még, elviszlek benneteket egy darabon. A városon kívül könnyebben kaptok stopot is... Vagy tizenöt kilométer után a kocsi lassan megállt az út mentén. A fiúk kikászálód- tak. — No, jó utat, srácok! — Köszönjük szépen. Vi­szontlátásra ! (tgy.) soha nem vettük észre, mi­lyen későre jár már. Több­nyire két-három órát alud­tunk ... — Mi a legkedvesebb em­léke Kubáról? — A kubaiak! Az a szí­vélyesség, temperamentum, lelkesedés és életöröm, ami bennük van! Egyszer példá­ul elmentünk Havanna egyik új lakónegyedébe, az Alamár városrészbe látogatóba. Egy háztömb lakói vártak bennün­ket: a ház előtt hosszú terí­tett asztal, mindenféle jóval, az asztal mellett pedig vára­kozó, mosolygó családok. Ott pillanthattunk be igazán a hétköznapi életükbe, sokáig beszélgettünk mindenféléről, őket is nagyon érdekelte a magyarországi élet. Érdekes egyébként, hogy több kubai fiatal szerint a magyarok vol­tak az egyik legnépszerűbb küldöttség — ezt mi is ta­pasztalhattuk lépten-nyomon. Andris barátom meg is in­dokolta ... Á kubai Andris — Andris? — Igen. Egy kubai fiú, va­lódi neve Sergio, ö okozta nekem a legnagyobb megle­petést és örömet a VIT-en! A karnevál forgatagában úgy éjféltájban éppen utat igye­keztünk törni magunknak, hogy jobban láthassuk a fel­vonuló kompozíciókat, tán­cosokat, amikor valaki meg­veregette a vállamat: „Szer­vusz, Gyulá!” Hátranéztem, és nem hittem a szemem­nek. Az a kubai egyetemista állt előttem, akivel itthon is­merkedtem meg pár héttel azelőtt!!! Műsort adtak ne­künk, és a végén természe­tesen úgy búcsúztunk: talál­kozunk Havannában. De, hogy tényleg találkozunk, azt én nem is mertem komolyan gondolni, ő igen: kereste a csoportunkat, így bukkant a nyomunkra ... ő lett aztán a további napokban a vezetőm és jó barátom. Debrecenben tanul egyébként. Szóval, az indoklásnál tartottunk ... Azért kedvelnek minket, mondta Andris, mert barát­kozó, nyílt természetükhöz, könnyen lelkesedésükhöz mi hasonlítunk leginkább. — Milyen emlékeket ho­zott haza? — Rengeteg jelvényt! Én magam is vittem vagy két kilót.. . És sok-sok címet hoztam a világ minden tájá­ról. Megismerkedtem egy chilei fiúval, aki öt éve távol él hazájától, egy szudáni egyetemistával, aki ugyancsak feketelistán van otthon, szov­jet, panamai, bolíviai, uru­guayi fiatalokkal, jemeniek­kel, és nem is tudom, hány nemzet fiaival. Tarnavölgyá György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents