Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-09 / 160. szám
1978. július 9. KELET-MAGYARORSZAG 3 Mikor vagpk kormánypártiak ? VASUTASOK KÖZELRŐL N em számoltam, hányszor hangzottak el a szavak csütörtökön és pénteken a képviselőház üléstermében: hatékonyság, minőség, felelősség, a végrehajtás ellenőrzése. Bizonyosan nagyon sokszor, hiszen mind a kormányelnöki beszámolóban, mind a vitában felszólaló 25 képviselő, párt. és állami vezető mondanivalójában kivétel nélkül benne volt o jobb munka iránti igény. Azon túl az is, hogyan segíti a képviselő — általa száz- és százezer választó — a holnap hatékonyabb, jobb minőségű munkáját. A képviselők az ügy iránti komolysággal szóltak a témáról a mikrofonok, a tv- kamerák előtt, de erről folytatták a beszélgetést a szünetekben, a Parlament folyosóin is. A kívülálló talán nem tudja, hogy mennyire felkészült közülük az is, aki a kétnapos ülésszakon nem szólalt fel. A nyári ülésszak anyagát egy hónapig tárgyalták a legkülönbözőbb bizottságokban, ahol zömük véleményt mondhatott és mondott. A mi megyénk képviselői is ott vannak a mezőgazdasági, az építési, közlekedési, a terv- és költség- vetési és nem sorolom tovább milyen bizottságokban még. Az országgyűlési ülésszak előtt a megyei csoportülésen is ízekre szedték a gazdálkodást és kimutatták, itthon is bőségesen van még tartaléka a jobb munkának. Nem szokatlan manapság minálunk, hogy előtérbe került a gazdaság. Oka is közismert: kizárólag a saját munkánkra támaszkodhatunk, mert ez az alapja élétünk jobbításának. És a munkának sem a mennyisége ma már a meghatározó, hanem a minősége. Mivel országunk nyílt gazdaságú ország, a minőség fogalma sem szűkén értelmezett. Mert ami nekünk ma még jónak tűnik, arról a külföldi piac már tegnap kimondhatta az ítéletét, amely szerint vagy nem kell a termékünk, vagy erősen leértékelt áron tudjuk* eladni csupán. Ebben benne van a következő hónapok és évek feladata, amely szerint külföldre — és belföldre is — olyan termékeket szükséges gyártani, amely a népgazdaságnak hosszú távon hasznos. Lassan el kell felejtenünk ezt a misztikus jelzőt: romló cserearány. A külpiac valóban nem alakult számunkra kedvező módon, de azt nem mi fogjuk jobb belátásra bírni. Nem sopánkodni kell tehát a lehetetlenen, hanem minden tőlünk telhető módon eleget tenni a szorító igénynek, a minőségi váltásnak. Ha nincs okunk elkeseredni, legalább annyira nincs jogunk elbizakodni sem. A legkorszerűbb gazdálkodási teszteknek is megfelelő vállalatunk még nagyon kevés van. Akkor is igaz ez, ha a könyvelés szép számokat mutat ki a jövedelmezőségről, amelyben a legtöbb esetben benne van az állam dotációja. Ezek kivonásakor gyorsan kiderül: a vállalati helyzet korántsem olyan kedvező. Azért sincs okunk elbizakodni, mert a legjobbakhoz az átlag még messze van. Magyarán: a gyenge munkát nem szabad közepesnek, a közepest pedig kiválónak feltüntetni. A minőség, a hatékonyság ily módon nem az unalomig ismételt szólam, hanem a vevőnek — legyen az külföldön, vagy belföldön — vált szigorúbbá az értékítélete. Az országgyűlésen az is nagyon sokszor szóba került: a fejlődés kulcsa nálunk van. Többek között az, hogy minden gazdasági vezetőnek tudnia kell, a jobb munka iránti követelmény nem átmeneti, hanem tartós, s nem Zöldút gombnyomásra az egyik feladatunk a többi között, hanem a legfontosabb. Nem újdonság ez sem, de a hangsúly az eddigieknél nyomatékosabb. Világos beszéd, a gazdálkodó egység számára a jövőben váljon érezhetőbbé, hogy munkája gyenge, közepes, jó, vagy kiváló. Mert majdnem valamennyien tudjuk, hogy eddig sok üzem, vállalat a rossz gazdálkodás mellett is megélt, esetenként jobban megélt, mint a bátrabb, rugalmasabb, a minőséget akaró, a már a holnapot megcélzó társa. Az ország érdeke és a kormány törekvése azonos. Ebből következik, hogy aki az ország érdekét akarja szolgálni, az támogatja a kormány törekvéseit. A képviselők sokfajta módon mondtak véleményt erről. Egyszerűen vagy színesen, tőmondatokban vagy hosszan — ízesen, monoton hangon vagy szenvedéllyel. Egyben azonban nem különböztek, kormány- pártiak valamennyien. Ugyanazt akarják. A jó határozatok végrehajtásának gyorsítását, tökéletesítését, a papírmunka csökkentését, a fegyelmezett, felelősségteljesebb gazdálkodást. Hadd idézzek néhány hozzászólásból egy-egy mondatot: „...A világpiac csak a magas termelékenységű és jó minőségű munkát képes honorálni ... A munkást 5—10 perc késésért felelősségre vonják — joggal —, de azt már nem kérdezik meg, szervezetlenség, vagy anyaghiány miatt cselleng a munkahelyén órákat? így nem lehet elintézni a munkafegyelmet ... Életünk jobbulása nem a vágyainkon, hanem a valóság tiszteletén múlik ...” Néhány év során nagy utat hagytunk magunk mögött. Gyárak, lakások, iskolák ezrei, tízezrei épültek, más módon öltözködik, szórakozik, él az ember. Értékelnünk kell ezt az utat, ugyanakkor munkánk gyengéi mellett sem lehet elmennünk. Gondjaink tekintélyes részben ugyanis éppen saját tevékenységünk fogyatékosságaiból adódnak. Itt van például az igény: természeti kincseink jobb, gyorsabb hasznosítása. Nálunk a Nyírségben, Szatmá- ron a termőföldet kell érteni e kincs alatt. Hogy egy hektár se maradjon műveletlenül, hogy a megmunkálás minősége jó, költsége olcsó legyen, hogy a piacnak leginkább szükségeset termeljük magas hozammal, és minden kiló megtermett árut hasznosítsunk. Ezzel reprezentáljuk leginkább az egységet, az egyetértést a párt, a kormány szándékaival. Plusz az építkezések jó előkészítésével, a határidők megtartásával. Gondoljunk bele, mennyi csak itt a javítanivaló! És mennyi még a túlzott türelem a fegyelmezetlenséggel, a bürokráciával szemben. Fentebb már leírtam, de még egyszer erősíteném: nem várhatjuk, hogy a világ alkalmazkodjék mihoz- zánk, nekünk kell alkalmazkodni a világhoz. Ezt akkor is így kellene tennünk, ha nem változtak volna gazdálkodásunk külső körülményei. De változtak, s így kényszer is hajt minket, Sok a tartalékunk. Az olyan hagyományos tartalék, mint az emberi szorgalom, a lelkesedés, a becsület. Meg az olyan — sokunk számára talán még szokatlan, — mint a szervezettség, az anyagi és az erkölcsi érdekeltség valóban szocialista alkalmazása. Amely ilyen egyszerű igazságokat takar: senki ne vehessen többet az asztalról, mint amennyit arra letett. Hogy ne végezhessék tessék- lássék módon a dolgukat sehol, hogy a munkaidő valóban a munka ideje legyen. Mérjük szigorúbb mércével a munkát. Az embert, a ki- sebb-nagyobb embercsoportot alapvetően munkája alapján ítéljük meg. Ez szolgálja a közösség érdekeit és ebben nem tehetünk kivételt. Gondjaink megoldására nincs csoda- és varázsszer. Csak egy van, a jobb munka. Enélkül nem képzelhető el eredményeink megtartása, fokozása. Az eredményeket nehezebb lesz elérnünk. Olyan teljesítményt követel az élet, amely mindinkább és mindenhol az egyenlösdi ellen hat, bárhogy kapaszkodjék is az gyom módjára társadalmunkba. A jobb munka alapja, hogy elismerjük a nagyobb teljesítményt, hogy állandóan mérjük, ki vagy kik mit értek el. Ennek hiányában a szocialista humanizmus álhumanizmussá fajul, kedvét szegi annak, aki jól dolgozik, s jobban akar dolgozni. Van még létalapja a szimpla, az erőfeszítés nélküli munkának. Meg lehet még élni alibitevékenységgel és lehet mosolyogni azokon, akik vállalkoznak, akik a hosszú távú megoldás kedvéért lemondanak pillanatnyi előnyökről. Lehet, mert sajnos: a vállalkozni merő emberek becsülete még nem mindenütt teremtődött meg. A Központi Bizottság áprilisi határozata, s most * az országgyűlés ezt realizáló ülésszaka éppen erre, a hatékony munkára, a felelősség vállalására serkent. A feladat nem mindennapi. Ám megnyugtató, hogy nem csupán képviselőink osztoznak a gondban, a felelősségben a feszültségeket, az ellentmondásokat is feltáró nyílt beszédekkel, hanem azok is, akiket képviselnek:. Ez a garancia a nehéz próbatétel, a hétköznapok jövendő gyakorlatához. Ez már a mi dolgunk, akik így osztozunk a kormányzás felelősségével. Kopka János Huszonnégy óra alatt 98 személyvonat és 130 tehervonat halad át a nyíregyházi vasútállomáson. A vasúti csomóponton 1100 fő dolgozik, a rendezőn 1200—1300 teherkocsit gurítanak és amíg 1970- ben 190 ezer tonna árut továbbítottak Nyíregyházáról, addig most az évi árumeny- nyiség 300—350 ezer tonna. A vasúti csomópont csak egy része annak, amit az átutazó a nyíregyházi állomáson láthat. A különböző főnökségeknek — mindnek megvan a nagyon fontos reszortja — hosszú a listája. Állomásfőnökség, vontatási főnökség, szertárfőnökség, pályafenntartási főnökség, villamosvonal-felügyelőség és még ki tudja, mi minden. Az állomásfőnökségen dolgozó 1100 ember közül több mint ötszáz törzsgárdatag, régi vasutas, 54 szocialista brigád dolgozik, 460 taggal. Gőzmozdonyt utoljára 1977. május 31-én láttak. Egy korszak akkor záródott le végképp. Kalauzolónk, Jászai Sándor állomásfőnök-helyet- tes egyébként három jelentős korszakot, a gőz-, a Diesel- és a villanyvontatás korszakát említette. Az integra dominó berendezés mellett Teski László. (Elek Emil (elvételei) A nyíregyházi állomásépület legfelső szintjén van egy szoba, ahová illetéktelen nem léphet be. Itt van a műszerasztal, amelyen száz és száz zöld, sárga, fehér, kék, fekete gomb látható, tizenkét vágány mentén elhelyezve, s a vágányok közén időről időre piros, sárga fény fut, jelezvén az érkező, kimenő vonatok helyzetét. Egy ember, akinek a beosztása rendelkező forgalmi szolgálattevő, a műszerasztalon keresztül mindent lát, mindent tud, Vonatindítás pillanatában Kovács Julianna. ami a síneken történik. A szolgálattevő Teski László. Teski László 20 éve dolgozik a MÁV-nál — a vasutasnap alkalmából kapta meg a törzsgárdajelvényét — és 9 éve rendelkező forgalmi szolgálattevő. Idegfeszítő munkát végez. Tizenkét órán át állandó figyelem, készenlét, vasakarat kell hozzá. Munkájával, foglalkozásával gyermekkori vágya teljesült. Az édesapja is vasutas volt, ő is ide szeretett volna kerülni és sikerült. Van a nyíregyházi állomáson egy lány, Kovács Julianna, akinek beosztása vonat- menesztő. Az édesapja szintén vasutas volt Záhonyban, kislány korában kijárt az állomásra vonatokat nézni, a pirossapkások munkáját figyelni. ö is ilyen piros sapkára vágyott, elvégezte a gimnáziumot és most már nyolcadik éve nap mint nap látja a vonatokat, sőt ötödik II. Kovács János váltóállítást végez. éve indítja is azokat. Kézbesíti az írásbeli rendelkezéseket, szót vált a mozdonyvezetővel, a vonatvezetővel, s aztán magasba lendül tárcsás keze, tiszteleg a lassan kiinduló szerelvénynek. „Egy vágyam már teljesült, tökéletesen jól érzem magam itt — mondja —, de van még amit el akarok érni: tisztképző iskolára szeretnék menni.” A domb tetejéről állandó jelleggel robog a lejtőn le négy-öt eleresztett vagon, dübörögnek, csattognak a kerekek, a zsaluzó ügyes mozdulattal fékez, s a váltóőr a kapott utasításnak megfelelően gyorsan és pontosan teljesíti a mikrofonból feléje küldött parancsot. Szép munka, nehéz munka, különösen akkor nehéz, ha tűz a nap. II. Kovács János váltókezelő 35 éve teljesít szolgálatot ebben a nem éppen idilli munkakörben. Harmincöt évvel ezelőtt — húszéves volt akkor— kérvényt adott be a vasúthoz és 6 hónapig váratták a válasszal. „Nem tudom, ki hogy van vele, ki mennyire szereti munkáját, de én szeretem azt, amit csinálok. A vasutat néztem életpályámnak.” Ez az életpálya most, közel a nyugdíjhoz, érdekes és változatos volt, hosszan lehetne regélni róla. De ami feltétlenül ide kívánkozik, Kovács János kétszeres kiváló dolgozó, a második kitüntetést az idei vasutasnap alkalmából kapta. Szocialista brigádtag, s 1971-től a brigáddal együtt a cím bronz, illetve ezüst fokozatának kitüntetettje. Seres Ernő Galambos Lajos: Várni/u Miska fogás a rdeklődtem, mikor fi, kezdődik az aratás. Hát, azt mondják, olyan zöld az élet, kell még két hét jó idő, hogy beérjen a kalász. Pedig mennyire elképzeltem, hogy mindjárt, ahogy hazajövök a szülőfalumba, csak bemegyek a szövetkezetbe, beszélek az elnökkel: tehetnék-e néhány kört valamely kombájnossal. Leginkább abból az eresztésből, akik hasonló korúak, tehát közelítenek már az ötven- hez. Vamyu Miskával lenne jó megtenni e pár kört. — Mondja az elnök: — Bárcsak mehetnél vele, akár a kislányodat is vi- hetnéd magaddal a nagy gépen, hisz az a gyerek ilyen aratást sose látott, másmilyent se igen —, de tudod-e hol van most Var- nyu Miska? — Na! — A csatorna partján. — Kaszál? — Szákol. — Halászatra adta magát? — Nem tudja mivel levezetni a kínját. — A gépe körül nem lenne dolga? — Azt megnézi mindennap. A szerelők is ott vannak. A vezető agronómus- tól megkérdi hajnalonként: indulnak-e? Van egy motorja. Délutánonként személyesen ellenőrzi a határt, nem hisz, csak a saját sze^ mének, a saját ujjai tapintásának. És ezután már nem szól senkihez. Fáj neki az idő. Amiről mi nem tehetünk. Hogy két hetet csúszik a parasztemberek legnagyobb munkája. Nem ajánlom, hogy szóba ereszkedj vele, ha kimennél a csatornapartra. Úgysem szól senkihez. Csak nézi a szák- ja mögött a vizet, a víz tükrében is inkább az eget, nem a halakat. Arra vitt hazafelé az utam, mért ne álltam volna meg a mondott helyen, a híd lába közelében. Var- nyu Miskát azonnal megismertem, vele szemben . a túlsó partról szákolót aligha. A gyenge napsütésben leültem kislányommal a part tetején, s csak néztük, a két szák sűrű emelgeté- séből, van-e valami zsákmány? Átbeszélt egymásnak a két ember. A túlsó azt mondta: — Most nem olyan piszkos a víz. Varnyu bólintott. — Bár gyöszöny van benne. Varnyu bólintott. — Békalencsét is hoz az ár. — Belemossa a csatornába ez a sok eső — vélte Varnyu. — Azelőtt a városok mocskait eresztették bele, már itt hal tán nem is létezett. — Most van — mondta Varnyu — enné a fene. — Miért? Te már emeltél? — Vak vagy? Nem láttad? Két keszeget. — Aztán? Hol vannak? A zsákod üres. — Ügy látszik — vélte mogorván Varnyu —, akinek csupán nézési lehetőséget adott az isten, de látni nem tud, az már soha sem fog tudni látni. — Kicsik voltak? — kérdezte a túloldali. — Nem. — Akkor pedig? — Jó halak voltak. S kiemelt egy olyan negyedkilós csukát. Szép mozdulatokkal emelte ki a feszes gurtnival a szákot a vízből, s íme ott vergődött a hálóban az a gyönyörű hal. Kislányom azt mondotta, kérjük el tőle. Mondottam: nem, nem, várjunk csak, várjunk. Akkor Varnyu Miska kezébe fogván a halat, majdnem a szájáig emelte azt, s mintha beszélt volna hozzá; a zsákmányt gyengéden visszatette a vízbe. Nem lökte, nem hajította, nem eresztette: visszatette, mint anya bölcsőbe a gyermekét. És mosolygott. — Marha! — kiabálta odaátról a másik szákos —, mit tettéi? Azt a nagy halat! Megvettem volna tőled! Fizettem volna féldeciket. Nekem még rna fogásom nem volt. Mind csak hozzád mentek! Te pedig csak "el! El! Hülye. Mindjárt nyit a kocsma, mindjárt kilenc óra, a kezedbe hoztam volna az italt! Varnyu csak mosolygott. S mögötte megszólaltam akkor én is: — Miért? Miska. Megfordult. Nézett, és látott. — Rólad se hittem volna — mondta. — Annyi esztendők után ugyan, de el lehet-e felejteni az ilyesmit? — Mit? — Amit mondtam a halnak. — Mit mondtál? — Bújjanak a halak az iszapba, mert akkor nagy, száraz melegek jönnek, és ez most jobb, mintha ma este megenném őt. — Hallgatni fog rád, Miska? — A természet hallgat a természetre. Tudja már a jó ég, mik vannak a világban. Mindenesetre Varnyu Miska tegnap kombájnra szállt.
