Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-23 / 172. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. július 23. Humánus gondolatok az életről Tárlat optikával Becslések szerint hazánk minden huszadik polgára fényképez. Természetesen jelentős eltérés van a „fotósok” tevékenysége között: az emlékmegörökítéstől a valóságfeltárás művészi igényességéig hosszú út vezet. A közművelődés szakemberei helyesen ismerték fel a fényképezésben rejlő ízlésformáló lehetőséget. Ezért is vásárolta meg a Népművelési Intézet a kétévenként meghirdetett nagy országos pályázat 1977-es kiállítási anyagát, és indította el bemutató körútra a vidéki városokba. így jutott el Nyíregyházára is. A szándék köz- művelődési jelentősége egyértelmű. A fotóművészet napjaink vizuális kultúrájának szerves része: a nézéstől a látásig vezeti el az alkotót és a befogadót egyaránt. A tárlat képanyagában a sokféleség a legszembetűnőbb jelenség, annak ellenére, hogy néhány kategóriában nincs jelentős fotó a falakon. Kevés a jó munkaábrázolás, a sportkép. Néhány képnek kiváló technikája ellenére tartalma korszerűtlen. Magyaros romantikát idéző (Tanyavilág, Erdélyi ház), vagy semmitmondó (A beat angyala, Emlékezés), közhelyszerű látványt rögzítő (Ménes), idegen ötlet (Végre!, Ez nem vicc!), vagy csak egyszerűen szépet mutató fotók (Jung Zseni színes portréi). A technikai bravúrok garmadájával találkozhatunk, örvendezve azon, hogy a kémiai-optikai beavatkozás általában a tartalom szolgálatában áll. llku János: Szmog c. alkotása és Kelemen Miklós színesei bizonyítják ezt. A természetfotók közül kiemelkednek Czeizing erdőképei: a színek nemcsak gyönyörködtetnek, hanem a változás dinamikus folyamatát is elhitetik a nézővel. Berta Béla lírai hangulatú Ugrás a napba c. remeklése kis mérete ellenére is „egyszerűségével hivalkodó”. A fotószerű kifejezési mód rokonszenves kísérletezése szülte a kiállítás képsorait, Montvai Attila mozgástanulmányait, Jokesz Antal és Gollob József talányos, de szuggesztív alkotásait. Tihanyi László háromképes Birkenau sorozata megrendítsen idézi* fel a fasizmus borzalmait. A szerző nem élte meg a téboly eszméinek és eszközeinek uralmát, mégis sajátos fotográfus-kifejezéssel eredeti és humánus gondolatokat fogalmaz meg. A szerzők többsége amatőr és fiatal. Az emberábrázolásban — a fotóművészet legkézenfekvőbb, de talán ezért legnehezebb műfajában — a tárlat képei a fiatalos nézőpontból fakadóan a különleges helyzeteket, rácso- dálkozásokat rögzítik. A Barátom P. J., Kockafejek, Kopaszok, Delirium, örök szerelem című meghökkentő tartalmú fotók, no meg Török László képei (Isonzó előtt. Koncert) arra késztetik a szemlélőt, hogy továbbgondolja ezeket a helyzeteket. Stolter György portréja sem csak egyszerű aktfotó. A félmeztelen lány táskájának kiömlött tartalma személyiségéről is pontos kórképet ad. Az arcképek között tanulságos összehasonlítani Gönczi Andrásné: Anyám és Herpay Gábor: Sára néni c. portréját. Az előbbi mesterkélt világítással, erőltetett beállítással őszinteséggel áltat, míg Herpay képén egy öregasszony csodálatos egyszerűséggel adja tudtunkra: igaz emberséggel élte le életét. Micsoda különbség van Kabáczi Szilárd Jónás tanár urának bölcsességet és em- berszeretetet árasztó tekintete és Bőle Istvánná Boriská- jának felszínes divatossága között... Végül szólni kell a nagy feltűnést keltő fődíjas képegyüttesről, Horling Róbert Szindbádjárói. A három képet a szerző szerényen illusztrációnak nevezi Krúdy írásaihoz. Jóval többek ennél. Nagy mesterségbeli tudással és biztos ízléssel Horling az emberről és a világról egyetemes érvényű vallomást tesz: az élet csodálatos! Kenyeres Imre Lucien Hervé, a magyar származású, Franciaországban élő fotóművész képeiből rendeztek kiállítást a közelmúltban Budapesten, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítási termében. A művész ezt a címet adta kiállításának: Egy modern XVI. századi város. Fatenpur Sikri. a mogulok ősi fővárosa. Képünk: a kiállítás anyagából. FILMJEGYZET Székely István élete és mozija A televízióban sorozatsze- rűen bemutatták Kabos Gyula hajdan nagysikerű filmjeit. Bár a halhatatlan mulattató a „nagy ász” ezekben a komédiákban, azokról sem szabad megfeledkezni, akik alkotóként jegyzik a műveket. Közéjük tartozik Székely István, a . Hyppolit, a lakáj, a Lila ákác, a Nászút féláron, a Lovagias ügy rendezője. A kalandos sorsú Székely megírta emlékezéseit; a könyv a Gondolat Kiadó gondozásában nemrégiben látott napvilágot (Hyppolittól a Lila ákácig címmel). A Hyppo- lit — a magyar mozik örökzöld slágere — 1931-ben készült. A Lila ákác második változata 1972-ben. A jelenleg Amerikában élő és mostanában sűrűn hazalátogató rendező összesen 25 magyar filmet forgatott. Mindenképpen illetékes arra, hogy tanúként megszólaljon és élete — meg mozija — tanulságait közreadja. Nagy várakozással vettük kezünkbe a kötetet, mert Székely kitűnő mesélő és a tovatűnt esztendők története a mai néző számára is érdekes lehet. Még mindig élnek bizonyos nosztalgiák az úgynevezett „régi jó magyar filmekkel” kapcsolatban. Egyes legendák elpusztíthatatlanok. A kulisz- szák mögé bepillantani — ezt ígérte a Hyppolittól a Lila ákácig — nemcsak azért jó, mert titkokat, intimitásokat tudunk meg, hanem azért is, mert az igazság felderítését szolgálhatja. Persze csak abban az esetben, ha a kalauz az objektivitás igényével lib- benti félre a függönyt, s nem önigazolásra, saját jelentőségének megszépítésére törekszik. Elöljáróban megállapíthatjuk: Székely István teljességgel elvetette a „magamentsége” szempontjait. Könyvében nyoma sincs annak a pózolásnak vagy nagyképűségnek, mely több memoár hitelességét megkérdőjelezi. A szerző tárgyilagos képet rajzol az elsüllyedt magyar filmgyártásról. Nem tagadja meg azt, amit esinált, de képes arra is — ritka erény! —, hogy felülemelkedjen a mindig csalóka szubjektivitáson. íme, a mérleg néhány mondata: „Ami a munkámat illeti: csináltam jót, csináltam rosszat. Egy biztos — sohasem indultam neki egy filmnek azzal, hogy gyerünk, most csináljunk egy rosszat. Mindig a legjobbat próbáltam, ami erőmből, tehetségemből tellett. Sokat tanultam, sok mindent tudok, tehát tudom, hogy milyen keveset tudok. Így hát volt siker, volt balsiker. Néha könnyen ment, néha nehezen. Dolgoztam fagyban, trópusi forröság- ban, jó munkatársakkal, rosszakkal — még gonoszokkal is... Egy percét nem bántam meg annak, amit csináltam. Ha újra lehetne kezdeni mindent — ugyanezt csinálnám. Nem felejtettem el soha azt a borongós berlini délutánt, amikor Ilja Ehrenburg magyarázta — nekünk, fiataloknak — a »Kaffe Grössen wahn«-ban (hivatalosan «•Romanisches Kaffe«), hogy mi is az a Hollywood és mit akart mondani könyvével, amit Hollywoodról írt "Álomgyár« címen. Hosszú évek után jöttem rá, hogy Ehrenburgnak igaza van. Álmokat gyártottam én is.” Ami az elismerésekben gazdag karriert illeti. Székely István egyszerű recepttel szolgál. Érvelése szellemes és ironikus. Így szól: Az ember megtanul olvasni, aztán később irogat, filmmel kezd foglalkozni, majd rendező lesz. (Akkoriban még nem volt főiskola.) S újra Székellyel szólva: „...csinál filmeket tucatszámra, mindenfelé az egész glóbuszon, jót, közepeset, néha rosszat is, amíg annyit rendezett már, hogy megáll és rájön arra, hogy eleget rendezett, rendezzen már más is. Közben rájött arra is, hogy a siker még nem boldogság. De a boldogság siker.” A könyv lapjain színes sztorik garmadája sorakozik. A változó család 1971-ben látott napvilágot a „Család, házasság a mai magyar társadalomban” című szociológiai tanulmánykötet, mely sorra vette a magyar családkutatás legfontosabb kérdéseit. Ebben az évben a Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete „A változó család” címmel újabb kiadványt jelentetett meg. A kötet friss adatokat közlő és azokra épülő tanulmányai „itt és most” mutatják, hogy milyenek a mai magyar családok. Ha az írások lényegesen nem is viszik előre a család- kutatást, hiszen amit bizonyítanak, az általános és a konkrét tapasztalat síkján eddig is ismertek voltak, a családkutatás elért eredményeit példamutatóan konkretizálják. Miért jelent tudományos problémát a család szinte mindenütt a világon? — teszi fel a kérdést Kulcsár Kálmán a könyv előszavában. A válasz egyértelmű. A család történeti jelenség, nem örök, nem változatlan, struktúrájában, funkcióiban változik. Engels is megfogalmazta már ezt száz évvel ezelőtt, sőt az Engels előtti antropológusok is. A család nem válságban van — mondja Kulcsár Kálmán egy nyolc évvel korábban megjelent cikkében —, hanem a társadalommal együtt változik. A családban bekövetkezett változásokat csak akkor lehet megérteni, ha azokat a társadalom alapvető folyamataival együtt elemezzük. Ezt teszi A változó család című kötetben megjelenő négy tanulmány szerzője is. A kiadvány első dolgozatában Cseh-Szombathy László „A mai magyar család legfontosabb jellegzetességei” címmel elemzi a családi forma magyarországi elterjedtségét, a mai magyar családok szerkezetének, összetételének és funkcióinak problémáit, kérdéseit, a család kialakult és meglévő típusait. Szól a házasság nélküli együttélés kérdéseiről is. A házasságot helyettesítő tartós párkapcsolatoknak a házassághoz viszonyított aránya Magyarországon ma még nem nagy — fogalmazza meg —, de növekvő tendenciájú. Éppen ezért indokoltnak tartja, hogy e kérdéssel az érdekelt tudományok az eddiginél „körültekintőbben” foglalkozzanak. A szerző egy másik megállapítását idézem még: „...irreális a házasságok nagy részéről azt képzelni, hogy azok a házasfelek érzelmi stabilitásának fenntartásában pozitív szerepet játszanak ... tudomásul kell venni, hogy a házasságok jelentős része inkább feszültségeket teremtés feszültségek állandó fenntartásával sérüléseket, torzulásokat okoz, mintsem, hogy a feszültségeket oldó, stabilizáló tényező lenne”. A megállapítás elgondolkodtató. Cseh-Szombathy bizonyításul érveket ugyan nem sorol fel, de annál inkább bizonyít Lőcsey Pál „A házasságbomlás problémái Magyarországon” című írása, mely szintén a kötetben található. Azt a „magánügyet”, amely egy tízmilliós országban négyszázhatvanezer felnőtt élethelyzetét, életérzését és életvitelét befolyásolja, rangos hely illeti meg a társadalmi problémák sorrendjében — írja Lőcsey. A házasságok felbomlása kétféleképpen megy végbe: a törvényesített válások és a törvényesítést mellőző különélések formájában. Szép számmal vannak olyan családok is, ahol nem jutnak el ugyan a válásig, de a házasfelek nem élnek harmonikusan, hosszú távon és perspektívában sem. Lőcsey Pál elemzi a házasságok felbomlásának okait, s a „családi” értékegyensúly változásait, megbomlását. Amelyik házasfél, élettárs hosszabb időn keresztül lényegesebben többet nyújt partnerének, mint amilyen viszonzásban részesül — az előbb-utóbb rendszerint ráérez, ráeszmél az önnön megrövidítettségének vagy éppen kisemmizettségé- nek a tányéré, és ettől csupán néhány lépésnyire van a belátás, hogy nem érdemes fenntartani a párkapcsolatát. H. Sas Judit „A nagycsalád jellegzetességei a mai magyar falusi társadalomban” c. tanulmányában a mai magyar falu társadalmi struktúráját, életmódját reprezentáló 99 falura terjedő vizsgálat eredményeire támaszkodva elemzi az együttélő több generációs falusi „nagy család” létét, életét, működését, változásait. Ma már a fiatal házasok együttélése a szülőkkel átmenetivé vált, kényszerhelyzet a kiscsaláddá válás útján — fogalmazza meg a szerző. A negyedik dolgozat Makara Péter munkája, a családi fogyasztás kérdéseit közelíti meg, a család szerepét vizsgálja a fogyasztás alakulásában. Ez a tanulmány elméletibb jellegű az előző háromnál, és kevésbé támaszkodik a magyarországi viszonyok konkrét elemzésére. Mindezt természetesen nem hibaként említem meg. A kiadvány utolsó részében a magyar folyóiratokban megjelent fontosabb családszociológiai vonatkozású tanulmányok annotált bibliográfiája található, s közli az elmúlt másfél évtizedben megjelent családszociológiai könyvek bibliográfiai adatait is. A kötet joggal tarthat számot általános érdeklődésre. összeállította Cseh- Szombathy László. Tóth László Azt mondhatná valaki: a tudni nem érdemes dolgok sora. Valójában az adalékok nagyonis beszédesek. A kort, a felfogást morált világítják meg. Vagyis az „álomgyár” mechanizmusát ábrázolják. Igaza van Nemeskür- ty Istvánnak, aki a Szép Er- nő-regény adaptáció-reprízé- re meghívta a veteránnak számító rendezőt Magyarországra (s akinek minden bizonnyal döntő szerepe van a kötet elkészültében): a Hyppolittól a Lila ákácig a magyar filmtudomány fontos forrása. Adatai és összefüggései bizonyos tényeket új megvilágításba helyeznek. A magánélet és a művészi pálya állomásai szoros szálakkal kapcsolódnak a társadalmi jelenségekhez („elvárásokhoz”, igényekhez). Nem mellékes körülmény, hogy Székely — akinek a harmincas évek végén — a szó szoros értelmében ki kellett tántorognia Amerikába, s ott is megtalálta a számítását, mindig magyarnak tekintette magát. Ami ennél is több: ma is magyarul gondolkodik és a nyelvet kitünően használja. Külön elismerést érdemel a Hyppolittól a Lila ákácig magávalragadó stílusa: de- rűs közvetlensége, szellemes humora. Száraz értekezésben is lehet emlékezni, könnyed fesztelenségü csevegésben is. Székely az utób- bira esküszik — anélkül, hogy a lényeget megkerülné. Hadd idézzem néhány remek „kiszólását". Együtt járt iskolába Szilárd Leóval. A műegyetemen is együtt koptatták a padokat egy darabig. Később — írja „bevo- nultam katonának, ő viszont ottmaradt zseninek...” Felkínálták számára a „méltósá- gos úr” címet. Nagy ajánlat volt, annyi szent, mégsem élt vele. Méghogy ő alázatosan kérelmezhesse, hogy a kiválasztottak közé kerüljön! Nem lett tehát méltósá- gos úr. A kommentár: „Most. hogy visszanézek annyi év után, meg vagyok győződve arról, hogy nem vesztettem olyan sokat.” A rendező — a régi filmvilágban — számos kísértésnek volt kitéve. Székely_egy öreg német rendező tanácsát fogadta meg: „Fiam, sose kezdj ki olyan színésznővel, aki a filmedben dolgozik, mert elveszted a respektusát. Anélkül pedig nem rendezhetsz színészt. Ha nagyon muszáj, kezdj ki vele utána!” Ennek megfelelően a művész nem érdeklődött Ágai Irén privát élete iránt, sem a felvételek előtt, sem a felvételek alatt. Később viszont elvette feleségül és példás házasságban élt vele hosszú éveken át. Élvezettel olvastuk végig Székely István könyvét. Nagyon jó, hogy megjelent. És közben arra gondoltunk: talán meg lehetne kérni a még élő többi tanút — például Radványi Gézát, Szőts Istvánt —, akiknek ugyancsak van érdembeli mondanivalójuk a magyar film múltjáról, hogy ők is szólaljanak meg. A filmművészetben általában előre kell nézni, de a visszapillantásnak is van értelme. Éppen a jelen és a jövő érdekében. Veress József o KM
