Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-23 / 172. szám

1978. július 23. o ÖRÖKÖSÖK kocsival is: az örökös csak a haszonélvező halála után kaphatta meg, akkorra eset­leg már csak ócskavas érté­ke volt. A lakásnál, a háznál már egy kicsit más a helyzet, hi­szen nem lenne humánus, ha a haszonélvező — aki álta­lában a volt házastárs — nem maradhatna megszokott környezetében, a megszokott bútorok között. Változott vi­szont az örökbe fogadott gyermekek öröklése is: ed­dig az örökbe fogadó szülők­től és a vér szerinti szülők­től egyaránt örököltek, mi­után azonban az örökbe fo­gadás titkossá vált, a vérsze­rinti szülőtől nem örökölhet­lek. ^ • Változott tehát az örökség tárgya: a föld helyére más értékek, ingóságok, pénz, ék­szerek kerültek. Változott a törvény, úgy formálták, ahogy az élet megkövetelte. De változott-e az ember, aki örökölt ? — Nem sokat, pontosabban itt mérhető a legkisebb vál­tozás — mondja a bíró —, bár a legtöbb hagyatéki ügy a közjegyző előtt rendeződik, a bíróság elé csupán 3—4 százalék kerül. A törvény módosításáig legtöbbször az örökösök és a haszonélvező közötti viták vezettek per­hez, de sok pereskedés oka az is, hogy az emberek nagy többsége nem tudja, hogyan kell végrendeletet készíteni. Nemrég egy 80 év fölötti korban elhunyt asszony va­gyona volt a per tárgya. Gyer­mekei talán tíz évnél is hosz- szabb ideje meg sem látogat­ták, s artliRor már magate­hetetlen volt, szomszédja ápolta hosszú évekig. Mosott, takarított rá, rendszeresen hordta a főtt ételt, még a munkából is kimaradt, hogy segítsen beteg szomszédján. Az idős asszony többször is elmondta neki: itt minden a tiéd lesz lelkem, mert a gyermekeimtől már rég meg­halhattam volna. A halál hí­rére megjelentek a gyerme­kek is, s mivel végrendelet nem volt, ők kapták meg ér­demtelenül az örökséget... A hagyatéki ügyekben pe­reskedőknek van egy harma­dik csoportja is, amikor a szülőnek valamelyik gyerme­ke kedvesebb, mint a többi, s úgy rendelkezik, hogy min­den vagyona arra az egyre szálljon. A testvérek — mint­hogy ők sem voltak rosszab­bak — megtámadták a vég­rendeletet, ám ilyen esetben Balogh József Gyerekek pórázon? Tekergők Az iskola kötéséből szaba­duló gyermekek szertelen jókedvvel rohannak a térre, futnak a labda után, tekerik a pedált, ugranak víabe, kc£- szálnak parkokban, egyszó­val: ezernyi veszély leselke­dik rájuk. De még a meggon- doltabbak szülei sém lehet­nek mindig nyugodtak, külö­nösen akkor, ha kapcsolatuk fiaikkal-lányaikkal nem tel­jes, nem őszinte, nem har­monikus. Minden gyerekben ott búj- kál ugyanis a kalandvágy, az a tulajdonképpen természe­tes érzés, amelynek engedve — néha-néha menekülési hajlandósággal is megtoldva — útrakel. Miért hangsúlyozzuk fen­tebb a gyermek és a szülő közötti kapcsolatok fontossá­gát? Azért, mert ennek hiá­nya jelenti az utolsó szakadó láncszemet a fiúk-lányok döntése előtt: hiányában könnyebben szánják rá ma­gukat a nagy kalandra. Sokan és sokféle indítta­tással mennek „világgá”. Egyeseket valamitől való fé­lelem — többnyire a felelős­ségre vonás elől menekülnek apróbb-nagyobb csínyek után —, másokat a rendezet­len családi körülmények késztetnek indulásra, megint mások pedig azért, mert „ott­hontalannak” érzik magukat apjuk-anyjuk körében. Nem szabad elhallgatni a különféle gyermekvédő inté­zetekből megszökő — s egy­úttal roppant sok munkát adó — kiskorúak számát sem. Valamennyien más, telje­sebb élet után futnak, aka­ratlanul is talán, de veszély­be sodorják magukat. Kiszámítható végállomás Az elcsavargó gyermekek útvonala — papíron leg­alábbis — előre kiszámítha­tó. A kis tekergők otthonról — vagy az otthonból — meg­szökve előbb-utóbb a befoga­dók hálóiba kerülnek, akik jószívűnek mutatva magu­kat, fedelet nyújtanak a kis kóborlóknak. Szerencsés eset­ben nem követnek el bűn- cselekményt sérelmükre — bár ez is elő-előfordul —, viszont az minden esetben bekövetkezik, hogy őket kész­tetik kisebb-nagyobb társa­dalomellenes cselekmény végrehajtására. Apróbb lopásokkal kezdő­dik. Ételt, italt szerezni ön­maguknak, s a „jószívű” be­fogadónak, majd a nagyobb tételek következnek. A lebu­kás csak idő kérdése. Előbb- utóbb valamennyien fenn­akadnak egy ellenőrzésen, vagy — ez is gyakori — tet­ten érik őket. Kihallgatás, jegyzőkönyv, majd súlyosabb esetékben a fiatalkorúak bíróságának íté­lete következik, amely több­nyire intézeti elhelyezésben látja a gyermek nevelése fel­tételeinek biztosítását. Akarhatja-e egyetlen csa­lád is, hogy szeme fénye in­tézetbe kerüljön? Aligha! Mit kell tenni a megelőzés érdekében? Nem lehet elégszer hang­súlyozni, hogy a szülő és a gyermek közötti legfonto­sabb és semmivel nem pótol­ható láncszem az őszinte szó. Az a meghitt, kölcsönö- sen bizalmas kapcsolat, amelynek eredményeképpen a kiskorú megosztja gondjait és örömeit, eredményeit és kudarcait, sikereit és kétsé­geit családjával. Nem megy egyik napról a másikra. Parancsra nem fog sikerülni. A gyermek bizal­mát meg kell nyerni — őszinteséggel. A harmonikus családi kap­csolatok nem ismernek vég­telen titkokat, s ha nincs mit rejteni a másik elől, nincs is miért megfutamodni. Tétlenségből kalandvágy Péter a szünidő első per­ceitől egyedül maradt ott­hon. Eleinte élvezte az örö­kös focit a téren, hanem két hét után az egész kompánia ráunt a labdakergetésre. Ek­kor határozták el, hogy le­csörtetnek a Balcsira. Igen ám, de ehhez pénz kell. No­sza, Péter kerített is. Tudta, hogy szülei hol tartják ott­hon a megtakarított forinto­kat, egyik reggel benyúlt te­hát a fehérneműs szekrény­be, kiemelt párszáz forintot és harmadmagával kislattyo- gott az országútra stoppozni. Az ott posztotok csípték fü­lön a kis gézengúzokat, s mi­re szüleik visszatértek a munkából, már otthon is vol­tak. Igaz, egyenruhás kísé­rettel. A szülők roppant módon meglepődtek, s meg is ijed­tek, bár szerencsére — ezút­tal legalábbis — nem történt komoly galiba. El nem tud­ták képzelni, hogy mi történ­hetett fiaikkal, hogy ilyesmi­re vetemedtek. A srácok naphosszat egye­dül, felügyelet nélkül voltak, s amikor szüleik hazatértek a munkából, akkor sem so­kat törődtek velük. Egyetlen kérdéssel elintézték a napot: jó voltál?, s az igen után már nem is tudakolództak tovább. Pedig lett volna miről me­sélni a srácoknak: únják ma­gukat, nem tudják kitölteni a rendelkezésükre álló meg­növekedett szabad időt, cse­lekvéshiányban szenvednek, s hogy a tétlenség az „agyuk­ra megy”. A természetes és a kívána­tos az volna, hogy ne ismét­lődjék meg az ilyen eset. Ám ehhez a szülőknek is tenni kell egyet s mást. De nem azt, ami Pétereknél bekövet­kezett: a papa lecsatolta a nadrágszíjat... Mindenki kötelessége! A csavargások jelentős ré­sze több napra tehető. A meggondolatlan kiskorú mel­lett, s a szülők felelősségét nem csorbítva szólni kell azokról is, akik otthont — ugyan miféle otthont...? — adnak az elszökött gyerekek­nek. Van „rájuk” paragra­fus, a törvény szigora teljes súlyával fellép ellenük. Mindez azonban gyakorta kevés, ezt bizonyítják a meg­ismétlődő esetek, s az, hogy újra és újra befogadnak la­kásukba kis- vagy fiatalko­rúakat. Tehetünk-e ellenük vala­mit? Elsősorban és mindenek előtt a környezet" felelősség- teljes feladatát kell hangsú­lyozni, a szomszédokét, a környékbeliekét. Előbb-utóbb ugyanis fel kell, hogy tűnjön nekik az egy, két, sőt több idegen személy a házban, se bejelentve nincsenek, se in­formáció nem érkezik róluk. Néhány hónappal ezelőtt egy fővárosi kislány szökött meg hazulról. A nyomozás rövid idő alatt — igaz rop­pant nagy apparátussal — behatárolta a kiskorú tartóz­kodási helyét. Sikerült meg­állapítani, hogy az ország északkeleti körzetében tar­tózkodik, egy húsz-harminc kilométeres sugarú körzet­ben. De hol, kinél? Napokig toporgott egy hely­ben a felderítés azon egy­szerű oknál fogva, mert a szomszédok nem tartották kötelességüknek, hogy beje­lentsék: az újságokban is közzétett kislány itt és itt található. Emberbaráti kötelességük lett volna, talán állampolgá­ri? Ez is, az is. Ha megfor­dulna a tétel — ne kerüljön rá sor — s az ő családjukból menne valaki világgá, bizo­nyára eszükbe jutna, hogy mindenki segítségét kérjék. Ezt várjuk, mert emberek vagyunk, s legféltettebb kin­csünk a gyermek. S ezért is kötelességünk! S. I. KISS ATTILA RAJZA KM VASÁRNAPI MELLÉKLET VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Néhány éve még csak arról hallhattunk, hogy fiatal há­zaspár vállalta az idősebbek eltartását, ha a lakást rájuk íratják. Ma van már hazánkban olyan község is, amelyik ma­gára vállalja e feladatot. Ez a forma még nem általános, de komoly fejlődési lehetősége van. Más, és talán több is, mint a szociális otthoni elhelyezés, mert az idős embereket nem szakítja ki a megszokott környezetből, s a gondoskodás is sok­oldalú. A jó nevű ügyvéd frissdiplomás fiát küldte el maga he­lyett a fővárosba egy több, mint tíz éve tartó hagyaték! per tárgyalására. Amikor a tárgyalásnak vége lett, a fiú távirat­ban értesítette apját a per megnyeréséről. Sietve utazott haza az első vonattal, hogy minél hamarabb hallja a dicsérő sza­vakat, ám amint belépett az ajtón, apja egy hatalmas pofonná] fogadta. „Ezt azért kaptad fiam — mondta az öreg ügyvéd —, mert ennek a pernek a költségeiből éltünk, ebből taníttatta­lak, s most te egycsapásra megnyerted.”' csak a köteles részt (ez fele­annyi, mint amennyi végren­delet nélkül járna) igényel­hetik. — Vannak csalódott örökö­sök is — mondja Marján András — mégpedig azok, akik nem törődnek szüleik­kel, öreg korukban szociális otthonba adják őket, s nem fizetik a tartásukért megál­lapított összeget sem. Ilyen­kor a bíróság az örökségből fizetteti ki az államnak a tartásdíjat, s csak azt osztja szét, ami ezután megmarad. • Az örökség az utóbbi évek­ben sokat vesztett jelentősé­géből. Ma már senkinek nem ez jelenti a megélhetés alap­ját, de aki örököl, az anya­gilag előnyösebb helyzetbe kerül környezeténél. Hogy mégse legyenek túlságosan nagy különbségek, néhány éve megváltozott az örökség, mint munka nélkül szerzett jövedelem után fizetendő il­leték mértéke. A legkeve­sebb illetéket természetesen az öröklő gyermek, a szülő, a házastárs, a mostoha és nevelt gyermek fizeti, ennél többe kerül az örökség az egyéb egyenesági rokonnak, még többe az oldalági rokon- ■ nak és legtöbbe minden más örökösnek és megajándéko­zottnak. Ha például valaki kereszt­fiára hagy egy 460 ezer fo­rint értékű lakást, annak 256 ezer forint illetéket kell fi­zetni érte. Hosszú évek tapasztalatai alapján mondják el a hagya­téki ügyekkel foglalkozó bí­rák, hogy még egy dologban nincs változás: a szegényem­ber sem régen, sem most nem volt kapzsi, a pereske­dők ma is a jobbmódú, a gazdagabb emberek. Bünte- tőbírák is igazolják ezt, akik akkor kerülnek az ügybe, ha a polgári pert vesztett nem nyugszik bele a döntésbe, s erőszakkal akar jusst szerez­ni. Néhány éve csupán, hogy Kölesén testvérgyilkosságig fajult az örökség feletti vita, de gyakori a durva családi perpatvar. • Az önzés, a kapzsiság sok helyen megmaradt, ám a fel- szabadulás óta eltelt 33 év sem múlt el nyomtalanul. A társadalomban, a szemléle­tünkben történt változást mu­tatja: eljutottunk addig, hogy ma már jogi személyek is köthetnek örökösödési szer­ződéseket. Tiszavasváriban az egyik termelőszövetkezet idős tagjaival köt szerződéseket: az idős emberek a tsz-t te­szik örökösükké, a közös gaz­daság pedig gondoskodik ró­luk öreg napjaikban. Elő­ször csak olyan szerződők je­lentkeztek, akiknek nem volt örökösük, ma már azok az idős emberek is ezt a mód­szert választják, akiknek ugyan vannak gyermekeik, de jószerint rájuk sem nyit­ják az ajtót. Ki tudja már, hogy igaz volt-e vagy nem ez a régen született anekdota, tény azon­ban, hogy a hagyatéki ügyek, az örökség elosztása mindig is bonyolult dolog volt. A mesebeli király a lányát és fele királyságát adta öröksé­gül, az igazi királyok évtize­dekig csörtették fegyverei­ket az örökösödési háború­ban. A parasztember gyer­mekei a földért vívtak test­vérháborút, a jól szituált pol­gár a kredencért-hokedliért perelt fivérével. Mert perelni azt évszázadok óta lehet, a jognak legősibb ágai közé tartozik az öröklési jog. Ami­óta az ember meghal, s ma­rad utána valami, annak el­osztása mindig nehéz volt. A feudalizmusban a föl­desúr nem csak vagyont, ha­talmat, de pallosjogot is örö­költ. A burzsoá öröklési, jog Jpyege is az örökhagyó ha»s talmának halálán túl való meghosszabbítása, az örökö­sök részére való biztosítása volt, s az ma is. Könyvtár­nyi anyagot tesz ki, ahol a hitbizományról, az osztha­tatlan családi birtok öröklé­séről, a királyhoz hű jászku­nok kiváltságos öröklési hely­zetéről, a vitézi telkek hagya­tékozásáról, az egyházi bir­tokok sorsáról döntött a tör­vény. • Az első lényeges változás a felszabadulás után született, amikor a tulajdonviszonyok­ban változás történt. A föld kivételével megszűnt a ma­gántulajdon, s az öröklési jognak már ezt az állapotot kellett tükrözni. A föld azon­ban sokáig — itt-ott még ma is — az örökösök közötti ci- vakodás tárgya lett. Ez adott megélhetést, ez volt az egyet­len érték, amely hagyatékul maradt a gyermekre. Az örökség megvolt, ám a föld mégsem adott tulajdonosá­nak kenyeret, mert az élő házastárs kapta a haszonél­vezetet, a tulajdonos pedig maradt nincstelennek. Szülő és gyermek vált ellenséggé, testvérek között szövődött gyűlölet egy elszántott ba­rázda miatt. Űj törvény 1960-ban szüle­tett, ám ez sem oldott meg mindent, ami vitára adott okot az örökösök és a ha­szonélvező között. A föld he­lyett a kocsi, a ház, a taka­rékbetét, a készpénz lett a vita tárgya. Az élet még újabb szabá­lyozást követelt. — A módosítás ez év már­cius 1-től érvényes — mond­ja dr. Marján András bíró —. Ha ma egy családfő meg­hal, hagyatékát — ha nincs végrendelet — úgy osztja meg a törvény, hogy a ha­szonélvező — a feleség, vagy élettárs — is ugyanannyit kap, mint egy gyermek. Ez sokkal emberibb megoldás a korábbinál, hiszen akkor mind a haszonélvező, mind az örökösök keze kötve volt. A haszonélvező nem vehette ki a pénzt a takarékból, mert a tőke az örököst illette, ám az örökös sem nyúlhatott hozzá, mert a kamat a ha­szonélvező tulajdona volt. De épp így volt ez mondjuk egy

Next

/
Thumbnails
Contents