Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. július 2. o A „Tanítónő”, Bródy Sándor hőse még egyedi jelenség volt a valamikori magyar faluban; gyanakodva fogadott, védtelen nő. A régi könyvtárakban, a kisebbektől az ország legelső gyűjteményéig, sokszor tudós férfiúk ültek az olvasótermi pulpitusokon, nő legfeljebb olvasóként fordult meg a bibliotékákban. Ahajdani falusi intelligencia tekintélyes személyisége volt a patikus. Patikusnőről akkoriban ritkán hallhatott bárki, legfeljebb csak patikusnéról. És jogásznő? Pár évtizede még nagyítóval sem lehetett volna Justicia istennő falusi képviselői között nőt találni. Ma, a nagyecsedi ezer diákot oktató iskola hatvanfős tantestületének többsége nő. Közülük kettő: Varga Magdolna és Kálmán Mária. A nagykállói járási könyvtárban tizenöt éve látja el olvasnivalóval a legifjabb kölcsönzőket Vajda Albertné. A porcs- almai gyógyszertárban Kocsár Árpádné ad csillapítót a testi fájdalmakra; pár kilométerrel odébb, ököritófülpösön viszont dr. Szabó Csabáné intézi a termelőszövetkezet jogi ismereteket igénylő ügyeit. öt nő, öt falusi értelmiségi. Több százezernyi értelmiségi él ma Magyarországon. A statisztika szerint legalábbis, amiben a diploma és az értelmiség közé egyenlőségi jel kerül. Voltaképpen ezt sugallja a Magyar Értelmező Kéziszótár is, amikor emígy fogalmaz: „értelmiség fn (főnév). 1. A társadalomnak szellemi munkával foglalkozó (magasabb végzettségű, műveltebb) rétege.” Azonban lehetséges egy másik megközelítési mód is. Ennek alapján ugyancsak értelmiségi az, aki ismereteit megőrzi, bővíti: műveli magát, nemcsak benne él környezetében, hanem hat is rá. Ehhez viszont nem okvetlenül szükségeltetik diploma. Ma nincs falu az országban, ahol a ma- masabb végzettségűek közül ne munkálkodna jó néhány, ha nem is annyi, amennyire a falunak szüksége volna. Tanár, orvos, jogász, közgazdász, agronómus és patikus: a sor tetszés szerint bővíthető. A falusi értelmiségiek egyre nagyobb része nő. — A nyíregyházi tanárképzőn 1972-ben végeztem el a biológia—földrajz szakot — kezdi elbeszélését Varga Magdolna. — Nagy- ecseden születtem, itt érettségiztem, a szüleim arra kértek, jöjjek haza. Kézenfekvőnek is látszott ez. Hat év elteltével azonban már korántsem vagyok ilyen biztos döntésem helyességében. Mert nem jó ott taní„A gyakorlóiskola »álomiskola« volt.” (Kálmán Mária) — Elég nagy a szakadék a főiskola és a falusi valóság között — mondja a tanárnő és csak megerősíti őt ebben kollégája, a két éve végzett Kálmán Mária: — A gyakorló iskola „álomiskola” volt. Ott szinte steril körülmények között taníthattunk, és vajmi keveset mutatott a realitásokból az egyhónapos falusi gyakorlat. Amikor idekerültem, az osztályfőnöki munkáról például fogalmam sem volt, ez valahogy kimaradt a főiskolán. — Hiányoznak a szaktantermek. Most — mondja Kálmán Mária —, egy nyolctantermes iskolát akarnak építeni, csak félő, hogy — mivel még el sem kezdték — mire megépül, már ez is kevés lesz. nyi könyvnek és a néhány asztalnak még elég is lenne, hova jön majd a többi könyv? Ez talán a legfőbb gondja Vajda Albertné- nak, a gyermekkönyvtárosnak. Amikor beszélgetni kezdenénk, gyermekcsapat érkezik Kállósemjénből, egy tanító néni vezetésével. Vajdáné arcáról süt az öröm, míg az iskolásoknak a könyveket mutogatja. Ajánl, magyaráz, olvasásra bíztat. — Weöres Sándor nevét ismeritek? — kérdi. Az igenlő moraj után azt szeretné, ha „Hiányzik a társaság...” (Kocsár Árpádné) valamit idéznének is tőle. Egy kisfiú belekezd, de két sor után felsül. i — Ebben az a legérdekesebb — mondja —, hogy én azelőtt, mielőtt tizenöt éve idekerültem volna, nem túlzottan szerettem a gyerekeket. — És a gyerekkönyveket? — Azokat sem. Ma viszont, nem csak hivatalból olvasom őket. Ezután rövid eszmecserébe kezd az ifjúsági irodalomról, úgy ajánl könyveket, mintha rögtön kölcsönözni is akarná. Lényegében ez az első munkahelye, mert ha azt a néhány hónapot, amit másutt töltött, nem számítjuk, csakis a könyvtárban dolgozott. Érettségizett, könyvtáros tanfolyamokat végzett, felnevelt két gyereket. A lánya egyetemista, a fia pedig érettségi után ugyancsak a további tanulásra készül. — Szeret itt élni? — Itt nem rossz. Talán a barátok hiányoznak, akikkel sokmindent meg lehetne beszélni. Ismerősök vannak csak inkább. — Munka a könyvtárosság, vagy hivatás? — Van egy manuális, adminisztrációs része, ez munka. De segíteni a gyerekek tájékozódását, ez talán már hivatás. Ma kevés szülőnek van ideje ellenőrizni, hogy mit olvas a gyerek, ha pedig ideje van, nem biztos, hogy az ismeretei elégségesek ehhez. Az általános iskolások legnagyobb része tagja a könyvtárnak, sokat olvasnak, ez pedig arról győz meg, hogy az igyekezet nem hiábavaló ... ★ A porcsalmai gyógyszertár kicsi, és megfázásmentes idő lévén, ritkán is nyílik az ajtaja. Hét éve adja itt a gyógyszert Kocsár Árpádné. Tyúkodra való, Szegeden végezte el az egyetemet. Dolgozott Csengerben is, de végül Porcsalmán kötött ki. Ha semmi sem szól közbe, itt is marad. — Mi tagadás, nem ez volt a szívem minden vágya — meséli életútját a gyógyszerésznő. — Miskolcra szerettem volna menni, nem Sikerült. És Szegedre köt minden kedves emlék. A várost hiányolja és nem is Miskolcot, vagy Szegedet. — Gyenge az ellátás — panaszolja —, sok minden nem kapható. Hiányzik a társaság, az értelmiségiekkel sincs szorosabb kapcsolat A munka leköti az embert és mindenki magánakvaló. Ezek voltak, amik miatt a városba vágytam. Egyébként nagy erő az itthoniét, az, hogy egy lépés a szülőfalum, hogy ismerős minden és mindenki. — A munkát szeretem, még ha ez már nem is az, amiről a régi patikusoktól hallani lehet. De ha csak ritkán készítünk is gyógyszert, és akkor sem saját recept alapján, azért nem csupán gyógyszerkiadó a mai patikus. Sok a szabadon vásárolható gyógyszer és az a szakértelmen múlik,hogy a valamilyen fájdalom miatt tőlem segítséget kérőnek mit ajánlok. Gond, hogy nehezen telepszenek meg az orvosok: hét év alatt négy szedte itt fel a sátorfáját. Megcsörren a telefon, hivatalosan keresik. Látszik, örül a csörgésnek, úgy beszél, mint akinek naphosszat sincs erre lehetősége. Két fia van, kilenc- és ötévesek. Férje tanár, szabad idejében nyulakkal foglalkozik. Hét végén otthon, vagy Tyúkodon, a kertben vannak. Nyáron kisebb kirándulásokat tesznek, bejárják a Zemplént, a Bük- köt és a Mátrát. — Szép ez a hivatás — mondja. — Mert segítek az embereken... ★ Dorozsmán született, Szegeden végzett jogot 1975-ben, ott is ment férjhez dr. Szabó Csabáné, aki az ököritófülpösi termelőszövetkezet jogásza. Messziről került ide, története bonyolult, ne bocsátkozzunk most ennek ismertetésébe. Férje Tyúkodon jogász, két gyerekük van. Lakásuk szép, bútoruk és kocsijuk is van, jól keresnek. Jövedelmük alaposan túllépi a havi tízezer forintot. — Nehezen eresztek gyökeret, minden Szegedhez köt. Sokan mondják, hogy nehezen illeszkedem be. Nem járunk társaságba, vagy ha mégis engedünk a meghívásnak, akkor, ha hazamegyünk, órákon át csak arról beszélünk, kiben van a hiba? A többiekben, vagy bennünk? Mi az egyetemen azt szoktuk meg, hogy ha valakinek búja-baja volt, leültünk a kollégiumi szoba padlójára és közösen megbeszéltük a dolgot, ahogy tudtuk támogattuk egymást. Többek között ezt a légkört hiányolom... Hozzá kell tennem, nem a faluval van bajom. Ezek az emberek nagyon jók, megértőek és segítőkészek. Pontosan azokkal nem tudunk kijönni, akikkel pedig illenék: a diplomásokkal. A társasági élet főleg névnapokból áll És talán versengésből: ki tud többet tenni az asztalra. — Mi ennek az oka? „. ;.azt kérdem magamtól: Mi bajod van?” (Dr. Szabó Csabáné) — Talán az, hogy az embereknek itt túl sok szabad idejük van és nem tudnak mit kezdeni vele. Igazán nem dicsekvés, de amíg gyesen voltam, elvégeztem a jogtanácsosi előkészítőt és tanulok a szakvizsgára. A férjem is tanulni akar, ő gazdasági bíró szeretne lenni... Szereti a munkáját, de távolabbi perspektívákban is gondolkozik. — Ez az itteni jogászkodás hallatlanul izgalmas. Nemrég készítettem el a szövetkezet alapszabályát és az illetékes bizottság első osztályúnak minősítette az anyagot. Nagyon jó érzés, ha az ügyeket sikeresen képviselem. Azonban néhány év még, és itt már nincs hova előre lépni, nem lehet egy életen át fegyelmikkel foglalkozni. Váltani kell... Igaz, a férjem sokszor csillapít, és biztos, hogy igaza is van, amikor azt mondja: „Nem szabad ennyire elégedetlennek lenni, hiszen ez a falu ad kenyeret, lakást...” Ha az anyagiakra gondolok, azt kérdem magamtól: „Mi bajod van?” De úgy vélem, hogy az anyagi azért még nem minden... tani, ahova az ember való... A gyerekek szülei ismerik a helyből származó tanárokat, úgy érzik, beleszólhatnak mindenbe, felülbírálhatják munkánkat... Alighanem nehéz dolog lehet falun értelmiséginek, és egyúttal rokonnak, ismerősnek, barátnak lenni, mert az ilyen kapcsolatok sűrű hálóján könnyű fönnakadni. A szövevényes kapcsolatok gyakran azt eredményezhetik, hogy aki beléjük gabalyodott, elveszti ítélőképességét, teljesen aláveti magát a helyi normáknak. — Elég nehéz körülmények között dolgozunk. Van olyan osztályunk, ahol tíz túlkoros található, közöttük „elhált” cigánylány is akad. Képzelhető, milyen a hatásuk ezeknek a többiekre. Heti 31 órát tanítok, ehhez jön még a sok plusz. Télen a dolgozók iskolája még az estéimet is elveszi. Se idő, se lehetőség a kultúrálódásra. Nagy a fluktuáció, a fiatalok jó része két-három év után másik helyet keres magának, lehetőleg főútvonal mellett, ahol közelebb van a város ... Varga Magdolna számára legfeljebb gyógyír a mozgási szabadságát növelő, nemrég vásárolt kisautója. Óhatatlanul jön a gondolat: vajon az életre készít-e fel a diplomát adó főiskola? Kálmán Mária ököritófülpösön édesanyjánál lakik, naponta jár át Nagyecsedre. — Szeretnék megállapodni — folytatja — és elvégezni az egyetem történelem szakát. — Hol szeretne megállapodni? — Talán itt — válaszolja. — Nem tudom. A két tanárnő fiatal még, az idősebbik is innen van a harmincon. — Társaság, csaladáalapítás? A két válasz egybehangzó: nehéz ügy ez. Nőtlen férfi, tanultságban hozzájuk való, itt égen-földön sincs. Az ügyesebbje főiskolás- korában már biztosította magát ezen a téren. De ők? — Hosszú távon rossz perspektíva az esetleges egyedüllét — mondják. Persze nem csak csupa bánat az élet. Ddolgozni lehet, a tanítás örömet ad. Ha nem így lenne, Varga Magda nem kapott volna miniszteri dicséretet. ★ A nagykállói járási könyvtár gyermek- részlege mindennek nevezhető, csak tágasnak nem. Ami ma van benne, az az ötezerA kérdéssel foglalkozó szakemberek azt mondják, hogy a vidéken élő értelmiségi, legyen nő vagy férfi, jóval kiszolgáltatottabb a helyi körülményeknek és normáknak, mint fővárosi, nagyvárosi társa. Beilleszkedése ezért nehezebb is. Megszokott egy nívót életvitelben és egyszerre ott áll, hogy nem, vagy csak rendkívüli erőfeszítések árán tudja kielégíteni azokat. Ha megszokik, sokszor igényeiből enged, ha megszökik, a falut teszi szegényebbé. Szöveg: Speidl Zoltán Képek: Gaál Béla KM Értelmiségi NŐK FALUN ,„..az igyekezet nem hiábavaló...” (Vajda Albertné) „Nem biztos, hogy jól döntöttem... (Varga Magdolna)
