Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. július 2.' A mándoki s ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Huszonhárom évvel ezelőtt néhány mándoki kisiparos elhatározta: szövetkezik. Cipészek, kőművesek, ácsok, festők, lakatosok fogták szerszámaikat, ha úgy tetszik termelő eszközeiket és egy bérelt helyiségben elkezdtek dolgozni. A nagyközségben megszületett a szocialista jellegű csoporttulajdon. — Alapító tag voltam — mondja Berecz János. — A cipészrészleget vezettem. Voltunk vagy tizennyolcán. Mindenki a saját szerszámával dolgozott és vigyázott is rá. Egyhavi bérnek megfelelő összeget adtunk össze anyagra. Magunk kutattuk a piacot, vittük a portékát Miskolctól Debrecenig. Hasonlóan nehezen kezdtek az építők is. Saját szerszám, mindenfelé vállalt munka — ez volt a jellemző. Volt egy lovunk, a Matyi, később Pityu, az szállított minket, meg az árut. — Amikor 1957-ben felhagytam a vándorlással, idejöttem tagnak — folytatja Holové Péter. — Én már nem hoztam szerszámot, nekem már adott a szövetkezet. Függő, fandli, vinkli, vízmérték, vakolókanál már volt raktáron. A legtöbben azért még a saját szerszámmal dolgoztak. Úgy hiszem, ez adta az érzést az alapítóknak, hogy a sajátjuknak érezték a szövetkezetei. Vegyes kisipari — A szövetkezetei akkoriban vegyes kisiparinak nevezték — mondja a mai fiatal elnök, Tóth Kálmán. ' — Termeltek évente 600 ezer forintot. Nagyon kisipari módon, ez igaz, de akkor már az volt a jellemző, hogy mindenki dolgozott, nem volt munkáltató és munkás, és létrejött egy olyan tulajdon, amely fölött egy közösség rendelkezett. — Ma már csak egy cipész van —veszi át a szót Berecz bácsi. A régi szerszámok itt vannak a telepen. Nem hiszem, hogy van ma valaki, aki a régi szerszámok révén kapcsolódna a tulajdonhoz. Sokminden változott azóta, a termelésben is, a fejekben is. A fiatalok talán nem is tudják, mit jelentett egy szövetkezet megalapítása. Valóban nem tudják? Kutatni kezdtem. így bukkantam rá három fiatalemberre: Szűcs Ferenc motorszerelőre, Balogh János és Bátyi Ferenc bádogosra. A kérdés Berecz bácsi kétkedő mondata volt. — Tudunk sok mindent — így Szűcs, aki KISZ-titkár is. — Vannak vetélkedők, ilyenkor feldolgozzuk a „történelmünket”. Meg aztán kérdezősködünk is. Az igaz, vannak dolgok, amiket nehéz elképzelni. — Nem mondom, néha vannak mulatságos dolgok is. Például a szövetkezet lova. Meg a hajtás a megrendelés után. Az se egyszerű dolog, hogy az idősebbek milyen szerszámmal kezdtek dolgozni. — A lényeg talán az: mi fiatalabbak vagyunk, mint a szövetkezet — magyarázza Bátyi. — így aztán nekünk az a természetes, ami van, számunkra teljesen ismeretlen dolog, mit is jeleníthetett néhány ember vállalkozása a közös munkára. A tulajdonosi érzés — Volt idő — meséli az elnök —, amikor a tagság a részjegyek révén, illetve a saját magával hozott termelő eszközökön át érezte: övé a szövetkezet. Az a fejenkénti 2000 forint körüli összeg, amit a ktsz őrzött, kötelék volt. Vegyük ehhez a szövetkezeti tulajdon többi sajátját, a vezetők választását, a termelési kérdésekben történő döntést, a beszámoltatási kötelezettséget, s máris látszik, bőven akadtak dolgok, melyek érdekeltté tették az embereket. — Mi úgy vagyunk ezzel az érzéssel — fejtegeti Szűcs Ferenc —, hogy alapvetően más okokból táplálkozik. Teljesen világos, hogy a szerszám, az üzem megbecsülése létérdekünk. A jobb termelés szintén. A fiatalok számára a tulajdonosi érzés már sokkal közelebb van ahhoz, amit egy állami vállalatnál dolgozó érez. — Igaza van Szűcsnek — vág közbe Berecz János. — Csak a magam példája: 23 éve vagyok itt. Nálam a „saját” érzése sokkal inkább abból táplálkozik, hogy mindenen látom az időt, amit itt töltöttem, a saját élmény, küzdelem, siker és gond teremti meg az érzelmi kapcsolatot. Balogh János magyarázza: — Szerintem ott a lényeg: valamikor a részjegy volt a lét alapja. Ma a szövetkezetünk vagyonának 98 százaléka oszthatatlan. Változik a jelleg A mándoki szövetkezet neve az évek során változott. A vegyes után jött az építőipari és szakipari név, majd manapságra már Fa- és Vastömegcikk Szövetkezet az elnevezése. A névváltozás alaposan utal a tevékenység alakulására is. — A nagyközségben ma dolgozik egy cipész, két tévészerelő, négy motorszerelő, Í6—18 építő, akik szolgáltatást is végeznek — magyarázzák a fiatalok. Ez az igényt ki is elégíti. így aztán a fő tevékenység az ipari termelés. Az állományban lévő 202 szövetkezeti tag évente 32 milliót termel. A legnagyobb részt a vasipari tevékenység teszi ki, ezt követi a faipar, az építőipar, s végül a szolgáltatás. 23 év alatt a termelés értéke több mint 50- szeresére nőtt, s ez jelzi azt is: a termelés üzemszerűvé alakult, a nem osztható vagyon tetemesen megnőtt, a részjegyek nyújtotta anyagi háttér elveszítette jelentőségét. Berecz és Holové bácsi, a két idős szövetkezeti alapító nagyon világosan látja a változás talán legfontosabb tényezőjét: . — Mondtuk, hogy amikor mi kezdtünk, magunk kerestük a munkát, a piacot, ott csináltunk valamit, ahol éppen kellett. Igaz, megéltünk, az se vitás, a szövetkezeti tagság is gyarapodott. Ne szerénykedjünk, hiszen a munkának volt olyan haszna, amit mások élveztek. Csak éppen a tervszerűtlenség miatt nem biztos, hogy éppen azt kellett csinálni, amit csináltunk. — Azt hiszem — egészíti ki Szűcs, a fiatal — a legfontosabb az: ma a szövetkezetünk része a népgazdaságnak. Fontosak vagyunk, azt termeljük, amit kell, részünk van a társadalom számára fontos célok megvalósításában. Séta az udvaron Ha a szövetkezet telepét nézzük, azonnal látni: igaza volt a KISZ-titkárnak. Olyan terméket készítenek, amelyet rajtuk kívül senki nem gyárt az országban. Kapcsolataik egyre bővülnek az állami vállalatokkal, más szövetkezetekkel formálódnak az együttes vállalkozások. A csatornaelem, az itatóvályú, a szellőző, a tetőkimászó és egy sereg más termék tehát beszél, mégpedig arról: a szövetkezeti tevékenység egyre jobban igazodik az össztársadalmi érdekhez. — Köztudott — magyarázza Tóth Kálmán —, hogy az állami tulajdonnak meghatározó szerepe van a szocialista tervgazdálkodásban, a társadalmi érdekek érvényesítésében, az egész társadalom fejlődésében. Ez ad módot arra, hogy a szövetkezetekben is szocialista viszonyok bontakozzanak ki. Egyértelmű, hogy tevékenységünknek olyanná kell válni, ami a legjobban szolgálja a közösség érdekét. — Mólóban az a gond — folytatja Szűcs Ferenc —, amit úgy fogalmaztak régebben: a csoporttulajdon esetében fennáll az a veszély, hogy a csoportérdek a társadalmi érdek fölé kerekedik. Egyszerűen tudjuk azt: ez a látszólagos „csoportérdek” valahol a mi legsajátabb érdekeinket sértené meg. Senki nem vitatja azt, hogy a szövetkezeti tulajdon esetében a termelési eszközök társadalmasításának foka alacsonyabb, mint az állami tulajdon esetében. De a beszélgetés során egyre többször tér vissza az a felismerés: fejleszteni kell ezt a tulajdonformát. — Megnyugtató — így Berec recz János —, hogy a párt- kongresszus, majd a többi dokumentum is jelentőségéhez mérten beszélt rólunk, szövetkezetekről. Azt mi idősebbek is tudjuk, hogy az idővel nem csak a tevékenységünk változott, de alakult, fejlődött a tulajdon is a szövetkezetben. Vállalati gazdálkodás — Tagságunk — így az elnök — a munka szerint részesül a jövedelemből. Egyetértéssel veszik tudomásul, hogy gazdálkodásunk vállalati jellegű. A közös vállalkozásokra, társulásokra, mint a jövő útjára adják szavazatukat. A tervszerű termelés, a szocialista brigádmozgalom nálunk is természetes, jólétünk forrása. — Ha nem lenne nálunk közgyűlés, nem választott vezetők irányítanának, s nem tudnánk, hogy szövetkezetben vagyunk, úgy bizony aligha fedezné fel valaki a különbséget az állami vállalat és köztünk — mondja Bátyi Ferenc. — Nem is hiszem, hogy ma valakit különösen foglalkoztatna ' a tulajdon kérdése. Úgy hiszem, a becsületnek, a szorgalomnak a közért való tettnek mindenütt egyformának kell lennie. Megyénk mintegy félszáz ipari szövetkezete közül egyet vettünk példának. Jól látható, hogy az a folyamat amit a XI. kongresszus megjelölt, aminek végcélját a programnyilatkozat határozza meg, megindult. Hosszú, de megállíthatatlan folyamat ez, amit gyorsítani lehet, de siettetni nem. A beszélők egyértelműen fogalmazták a ma feladatát: a szövetkezeti forma lehetőségeinek jobb kihasználását, a termelékenyebb termelést a társadalom javára. Bürget Lajos Vadászház áll a Tisza-szabályzók emlék- műveinak nagy háromszögében. Idős ember nyitja a kaput. Köszönését Topi, a vadul előretörő, acsarkodó, róka színű kutya ugatása kíséri. Egy kuss elég, aztán némi csalódás az ember hangjában: — Azt gondoltam, az öcsém jött meg, annak is ilyen taxija van. De minek is jönne ide? Bent a ház nagytermében — ott tartják hajtás előtt a megbeszéléseket, utána meg a vadászlakomákat — nem lehet leülni. Sok a szúnyog. A hálóhelyről — két ágy, asztal, szék és egy akácfából faragott álló fogas volt benne (az öregember műve) — valahogyan száműzte a vérszívókat a gondnok. Ami szembetűnik, a kétcsövű fegyver az ágyon, mellette egy kis tálca, rajta egy fá- cántojás. Az ablakban is van egy tojás, de kisebb az előbbinél, szürke színű. — Az ott talán fürjnek a tojása? — Kártojás. — Kár? — Igen. A tyúkoknál is van ilyen kis tojás. Az öregasszonyok mondják: megjött a kártojás, megjön a betegség. — A fácánoknál megjött? — Meg. A májbetegség. Ezek után már sor kerül a bemutatkozásra. — Idős Hokk Mihály. Két kával. Mert írják céhával és cékával, de én két kával írom. — Tiszadobi? — Dobi. Oroson születtem, Dobon halok meg. 1912-ben jöttünk el, de a testvéreim el is vadultak szerte a világban. Én maradtam. Tizenöten voltunk testvérek. Kevésnek találja? Huncutul felcsillanó szemmel várja a választ, de nem merülünk bele a hajdani szegényemberek „kincse”, a bőséges gyermek- áldás tárgyalásába. Sem a rossz gyermekkort, sem a nehéz ifjúságot nem bolygatjuk. Felezzük az ember életét. — 1948-tól vagyok tsz-tag. Voltam sok minden. Vezető, brigádvezető. Hogy nyugdíjas lettem, mint konyhakertészeti csősz ügyeltem. De onnan kivettek. Ide, a vadra tettek, meg ami van, arra vigyázok. A Táncsics vadásztársaság területe nagy. Nyolcezer hektáron erdők sűrűjében, re- kettyésekben, ártéri fűzesekben, sűrű lucernások, vetések oltalmában búvik az őz, a nyúl, a fácán. Mihály bácsi tizenhatos kétcsövűje mindig töltve van. Most is. — Kell, hogy legyen benne töltény. Mindig jön egy piszkos féreg, szarka, héja, szürkevarjú. Már ma is rálőttem egy varjúra. — Talált? — Csak utánalőttem. Kerékpáron, volt- tam, észrevett a bestia, hát asak utáná- eresztettem. Nem magányos a vadászház. Az emlékművekhez mindig járnak turisták, iskolások, minden nap dolgoznak a közelben szövetkezeti emberek is, permetezik a gyümölcsöst, kapálnak. Nem messze az árvízvédelmi töltést vízügyiek kaszálják. Mégis csendes, zárt ez a világ. — Szeretem. Nincs itt unalom, van itt munka. — És mit eszik, ha megéhezik? Hazulról tarisznyáz? — Legtöbbször főzök. Olyan bográcsportékát. A vármegye is megnyalná utána a száját. A bográcsban különleges eledel fő... Felbukkan számtalan emlék. Mondja az öreg vadász, hogy amíg „fiatalabb” volt, és a kiszesek kirándulni mentek Füredre, Tapolcára, az ifjúság mindig magával vitte. — öt-hat bográcsot vittünk és ha főztünk, megálltak a taxik. Tíz, meg száz. A szagra. Volt aki 200 forintot kínált egy bogrács ételért. Nem adtunk. Egy-egy kanállal kóstolóba, dehát úgyis elment egy bográccsal. — Mit főztek? — Lebbencset, öhönt, mikor mit. — Hogyan kell a lebbencset főzni? — A lebbencs az lében van. Van ugye a szolgafa. Tudja mi az?... Aztán a bogrács. És most mondom a módját. A szalonnát nem kell ám sajnálni. Teprtőre felvagdalni, a bográcsban rózsaszínűre megsütni. Akkor bele a hagymát, azt sem kell sajnálni. Apróra kell összevagdalni. De nem kell megégetni, csak pirosra pirítani. Ha kezd hagyul- ni, színét veszteni, akkor beletesszük a paprikát, jó színeset. Aztán gyorsan a burgonyát. Ügyesen, gyorsan, mert a paprika megég, keserű ... A burgonya egyenlő karikákban legyen. Nem úgy, hogy az egyik vastag, a másik vékony. A vékony hamar szétfő, és akkor leég az étel. Ha a burgonya bent van, akkor összekavarom a paprikás zsírral és teszem rá a vizet. — A bogrács ott van a szolgavason, vagy fán, és én szépen tüzelek. Nem rakom ám veszettül a fát. Csak úgy, hogy az étel lassan főjön. Akkor bele a zöld erőspaprikát, bele a sót. Mikor fő, közben nézegetem, kóstolgatom, kell-e még só. Ha odáig főtt, hogy a krumpli kanállal kettévágódik, beleteszem a házi gyúrttésztát. Hát így kell. Fényképezés következik. Kellékek: a vadászfegyver, a gerjesztőnek vágott fa, a bogrács, a kistál, benne a hagyma és kézben a kés, a szalonna. Jó lenne, ha a róka színű kutya, a Topi is odahasalna. Nem akar. Gazdája hívó, becéző, kérlelő, de mérges szavára sem. Nagy, égre tartó fohász a vége. — Megállj, te dög, az anyád mindenit! Hát éppen most hagysz cserben? Seres Ernő VÁLTOZÓ ÉLETÜNK KM o Építkezés. Lakatos József linómetszete. Lebbencs
