Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-16 / 166. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET VÁLTOZÓ ÉLETÜNK GYES — Lassan három éve, hogy gyesen vagyok. És még kö­rülbelül másfél évig idehaza leszek. Azaz pontosan: 1980 februárjáig. Akkor lesz há­roméves a kisebbik gyerek, Mónika. Attila most tölti szeptemberben a hármat. Ad­dig kettős pénzt kapok: ha­vonta ezernyolcszáz forintot. Plusz hozzájön ugye a csa­ládi pótlék, hétszázhúsz fo­rint — így igazán megéri. — Mennyit keresne, ha visszamenne dolgozni? — Hát, pontosan nem tu­dom megmondani, de úgy háromezer körül. Legalábbis így mondják a munkatársa­im, akikkel találkoztam az­óta Teljesítményben dolgo­zunk. A vetőmagtermeltető vállalatnál mezőgazdasági munkás vagyok. De hát még­is csak itthon maradok, hiá­ba lesz csak 950 forint a gyes októbertől. Nekem megéri, hogy a gyerekekkel legyek egész nap. Utána, amikor kénytelen leszek visszamenni dolgozni, úgyis csak egy ro­hanás lesz, alig látjuk majd egymást... Huncsik Józsefnéval a nyíregyházi jósavárosi játszó­terek egyikén beszélgettem. Attila és Mónika futkosott, csivitelt tucatnyi kis társával egyetemben, anyjuk fél szem­mel mindig rájuk figyelt. Ami el is kelt, hiszen hol „Anyu, pisilni kell!”, hol a kicsi igyekezett olyan helyre, ahon­nan sürgősen vissza kellett vonszolni. Nem kifejezett pi­henés volt hát ez a látszólag nyugodt üldögélés sem az if­jú anyuka számára. — Naponta négy-öt órát biztosan lent töltök velük. Délelőtt is, délután is lejö­vünk, ha jó idő van. Bár ez a nyár nem kényeztet el ben­nünket. Szóval: elvégzem ott­hon, amit szükséges, rendbe teszem a lakást, aztán irány a játszótér. Utána főzés, ebéd, alvás — aztán újra lejövünk, bevásárolni, meg még ját­szanak is egy kicsit. — _Eszerint nem unatko­zik __ — Arról szó sincs! Sok­szor, ha jó az idő, kimegyünk Kótajba, onnan költöztünk be a férjemmel együtt, ami­kor összeházasodtunk hetven­kettőben. Albérletben lak­tunk, és 1975 novemberében — Attila születése után nem sokkal — költöztünk az új lakásba az Ungvár sétány 16. szám alá. A férjem a SZA- VICSAV-nál gépkocsivezető, a hibaelhárításnál dolgozik. Tizenkettő—huszonnégy a munkarendje, így hát gyako­ri, hogy beülünk négyesben a kis Trabantunkba, s irány a nagymamák. • A fiatalasszony nincs egye­dül, az új városnegyed teli van hozzá hasonló anyukák­kal, akik kiveszik és öröm­mel otthon töltik a három évet a kisgyerekkel. A be­szélgetések során sajátos fel­osztást állapíthattam meg köztük — háromféle kisma­mával találkoztam. M.-né űzött tekintetű, rö­vid hajú, sovány asszonyka, huszonhárom événél tízzel többnek tűnik, egy percig sem hagyja békén a kétéves lányát, aki szaladgálni sze­retne, folyton rászól: „Gyere ide, Katica, ne fogd meg azt, Katica, ne térdelj le, Kati­ca...” ölében egy Füles, jó­kora keresztrejtvény tarkál- lik kinyitva. De egy tollvo­nás nincs benne. Anyukának nincs rá ideje — Katicát kell regulázni, ki tudja, miért. Ö az a típusú anya, akinek semmire sem jut ideje, mert kislányával foglalkozik ál­landóan. Szűkszavúan beszél — elharapja a szavak végét, egy percre sem néz rám. — Mindig van valami ten­nivaló a gyerekkel, alig ju­tok hozzá, hogy a lakással, főzéssel, bevásárlással vagy éppen a mosással foglalkoz­zak. Katica, azonnal tedd le azt az ágat! A férjem mű­szerész, otthon is sokat dol­gozik. Tudja, hogy van ez. Kell az a kis mellékes. Most egy automata mosógépet aka­runk majd venni ótépére. Katica! Gyere ide azonnal, mert elfenekellek! A kislány nagy nehezen odajön, anyja — talán ön­maga előtt is rejtélyes okból — a kezére üt, Katica per­sze sírva fakad, az anyja egyre idegesebb lesz, újabb fenyítés, és így tovább... Kilátástalannak tűnik a hely­zet. Az a gyanúm, Katica a bölcsődében, anyuka a mun­kahelyén — férfiszabó szak­mája van, szalag mellett dol­gozik — jobban érezné ma­gát. A másik „gyeses típus” en­nek éppen az ellentéte. Ápolt, festett szőke hajú (jelenték­telen arcú) asszonyka üldö­gélt egy pádon, de az volt a benyomásom: ugrásra ké­szen. Alig tudtam vele szót váltani, mint mondta, nem ér rá, azonnal megy föl a két gyerekkel együtt. Ö az a tí­pus, aki képtelen elviselni, ha nem csinál valami „hasz­nosat”. Vagyis, ha nem taka­rít, mos vagy varr, ha „tét­lenül kell üldögélnie” a ját­szótéren, ahol a két kislány vidáman töltené akár az egész napot is. Holott ő, a mama még nem ürítette ki a porszívót, mert annyira nyúzták már a gyerekek, hogy süt a nap. menjenek le a játszótérre. Meg a konyhai felmosás is délutánra ma­radt ... Nem, dehogyis megy vissza dolgozni! Adminisztrá­tor, kétezer-kettőt keresett havonta, s most ő is kettős gyermekgondozási segélyt kap, még egy esztendeig, ik­rek a lányok. A két kislány hancúrozott, a mama gondolatai láthatóan nem itt jártak, föltehetőleg a konyhapadlón időztek, ahol bizonyára egy szemernyi szennyeződés nem sok, annyi sincs, de hát legalább napon­ta kétszer (!) föl kell azt mosni. Ügy tűnt: ez az anyu­ka akkor is talál magának elfoglaltságot, ha igen hosz- szasan kell keresnie. Így az­tán mindenre több ideje jut, mint gyerekeire. A harmadik típust a leg­először említett fiatalasszony képviseli — fel tudja osztani idejét-kedvét a házi munka és a gyerekek között. Érthe­tő és alapos az indok, amit említett: ha nagyobbak lesz­nek a gyerekek, úgyis keve­sebbet lesz együtt a család. Ez — ha köznyelven fogal­mazva is — egyik változata lehetne a pszichológiai érve­lésnek: a kisgyereknek ilyen­kor nagyobb szüksége van az anyára, mint később, ö az az anya, akinek a gyes-t csinál­ták: alkata, képzettsége, tem­peramentuma (fizetése, mun­kaköre) szinte kínálják szá­mára a lehetőséget... • ök voltak hát a gyes-en maradók. Ám egyre több helyről hallani, hogy teljesen fölösleges a hároméves sza­badság, hosszú, kevés a pénz vele, tehát nem érdemes igénybe venni! K.-né régi ismerősöm, együtt végeztünk a főiskolán. Ma kétgyermekes anya, a kisebbik gyerek mindössze ötödik hónapját éli a földön — és két hét óta bölcsődéé. Anyja a szülési szabadság le­jártával visszament dolgozni, egyébként az első gyereknél ugyanígy történt. Ö tehát egyáltalán nem vette igénybe a gyest. — Képtelen vagyak egész nap itthon lenni. Egyáltalán nem tud lefoglalni a háztar­tási munka, s amit a gyere­kek körül kell elvégezni, az sem tölti ki az időmet. Véle­ményem szerint nagyon jó helyen vannak a bölcsődé­ben, és én is sokkal jobban érzem magam, mióta dolgo­zom! Nem volna képes ugyan­azt csinálni, mint sok szom­szédos fiatalasszony a ház­ban : naphosszat takarítani, főzni, tenni-venni a lakás­ban, délelőttönként pedig tré- cselni a játszótéren — vagy a presszóban. Netán valame­lyikük lakásán. Mondja egy barátom: te, tudod, mennyit iszik néme­lyik kismama?! Ott vagyok a boltban, ismerem őket, tu­dom, hogy nem a férjüknek hordják a meggylikőrt, meg a barackot. A sört még eset­leg — de túl soknak talá­lom, amikor egy-egy fiatal- asszony tíz-tizenkét üveggel visz délelőtt. összejönnek hárman-négyen és társalog­nak — pia mellett. Ügy lát­szik, nincs más dolguk. Jó, jó, nem alkoholisták, de ki tudja, mi lesz később?! • A nyíregyházi városi nép­frontbizottság kérdőívét tette elém az egyik kismama. Né­hány napja kapta, ki is töl­tötte már: név, cím, munka­hely, iskolai végzettség, tár­sadalmi szervezetekben vég­zett munka, továbbtanulási szándék, javaslatok a szabad idő hasznos eltöltésére... Mint a kísérő levélben olvas­ható : „A népfront városi nő­bizottsága szeretné felmérni a gyesen lévő kismamák helyzetét, hogy az állami és társadalmi szervek a jövő­ben hatékonyabban tarthas­sák a kapcsolatot a kisma­mákkal, és segítséget nyújt­sanak tanulási és egyéb szándékuk megvalósításá­hoz.” — Miért nem veszi igény­be a három évet? — Nem bolondultam meg! Képzelje el, hogyan mennék vissza három év után. Min­den kollégám előbbre haladt, az, hogy a fizetésemelést én is megkapom, édeskevés. Itt — mutat a fejére az ener­gikus, vékony nő —, itt ma­radok le. Itthon nincs időm, alkalmam arra, hogy szak- irodalmat olvassak, képez­zem magam. Humbug, hogy a gyesen lévő kismamák nagy lehetősége a tanulás! Én megpróbáltam délutánon­ként, amikor Zsolti aludt, megpróbáltam este, amikora férjem is, a gyerek is aludt — nem ment. Egyszerűen nincs hozzá idegzetem! Egé­szen más, ha az ember benne van a munka légkörében, ha az intézetben a többi mérnök között dolgozik, beszélget, forgolódik. Így olyan volt a tanulás, mintha egy másik világba kellett volna átcsöp­pennem egy perc alatt... Egyedül! • — Nézze: szerintem kész ostobaság, hogy csak az anya vállára nehezedik minden a kisgyerek miatt, ö megy gyesre, ő marad otthon, ha a gyerek beteg, neki jár a pót- szabadság ... Jó, jó, az első fél évben, vagy mondjuk egy évben nyilván nem ma­radhatnék otthon a gyerek­kel, szoptatni mégsem tudom. De azon kívül a világon min­dent elvégzek körötte! Kér­dem: miért ne maradhatnék otthon mondjuk egy évig én, egy évig az asszony? Ez elég is volna. Sok az a három év. De hát utána is: ha a srác megbetegszik, mondjuk meg­fájdul a füle, torka vagy a hasa, a feleségemnek ott kell hagynia csapot-papot és táp­pénzre megy. Csakis ő me­het. Pedig én ugyanúgy el­láthatnám a gyereket, el is látnám, ha éppen nekem volna könnyebb eljönni pár napra a munkahelyemről. Egyébként pedagógusok va­gyunk, igaz két iskolában tanítunk. De a fizetésünk szinte azonos, a szakunk ugyancsak. Mi hát a különb­ség. Vagy a gyereknevelés az anya dolga. Csak az övé?! Különös dolog ez, ha mond­juk a nők egyenjogúságáró1 szóló szövegeket hallgatja az ember... Tarnavölgyi György Elvesztett versek Tegnap, 1978. június 17-én a délutáni órákban a hármas számú diákszálló előtti sétány egyik padján felejtettem legutóbbi verseim néhány kézzel írt példányát. Kérem a becsületes megtalálót, hogy tartsa meg őket. Valamennyit neki dedikáltam. I. van egy szörnyű előítéletem már többször mondták hogy szabaduljak tőle mert arcomba ütnek vasököllel mert kihasználnak mert kifosztanak mindazok akikkel szemben alkalmazom van egy borzasztó előítéletem s akik mondják hogy szabaduljak tőle azoknak orra alá dörgölöm számtalan örömömet amikor nem ütöttek arcomba vasököllel nem használtak s nem fosztottak ki mindazok akikkel szemben alkalmaztam van egy iszonyú előítéletem s arcomba üthettek vasököllel kihasználhattok kifoszthattok akkor is alkalmazni fogom rátok s minden ítéletem előtt ott tolong majd szörnyű előítéletem mely valahogy így hangzik az emberek jók. II. Ha szeszt nyelő nyelőcsövedre az öntudat még nem tudott elég erős csomót kötni s még lenyeled a már-nem-kellett-volna konyak nyelvöltését és hagyod hogy nagyot sikoltson gyermeked amikor az ajtóban megjelensz mert attól fél hogy megvered s majd üvöltesz s majd törsz-zúzol mert te magaddal háborúzol s amikor lenyeled az utolsó konyak nyelvöltését akkor magaddal szeretnél békét kötni de aztán mindig megszeged a fegyverszünetet azért ne szesszel etesd a telkedben éhező farkast inkább hallgasd hogy vall szerelmet a szél a hársnak szegődj nyomába a holnapba indulásnak kislányodnak mondj igaz meséket s ha reggel már nem riadtan ébred tűzd mosolyát gomblyukadba s estére meglásd már te öltesz nyelvet az ordas konyakra. III. ha közönyt ráncol arcodra a Város s tüdődben megreked a kipufogógáz tömegiszonyodat hagyd egy napra itthon hadd tolongjon a betondobozok között te vágj neki a Vidéknek hamubasült pogácsát sajnos nem vihetsz magaddal tarisznyádban mert ki süt ma már pogácsát hamuban és különben sincs tarisznyád de azért csak vágj neki a Vidéknek elnyomott pogány vágyaidra ne pisszegj civilizált haraggal vágódj hanyatt a rétek térdig érő füvében csodáld a felhők bábjátékát aztán gázolj át a folyón s ha sajgó talpakkal fáradtan hazaérsz a Városba próbáld elképzelni a Vidéket most épp életet csöpögnek az esők és újkrumplit alszanak a földek IV. Hatmázsás robajok az agyakban sercegnek a kiégő gondolatok megszakad a párhuzamosok huzamossága szennyvíztárolóba hullanak a violák Farkascsorda elé vetett újszülöttek vonat elé fektetett jóakarat riadt tekintetek az üvegszemekben üszők küszködik a lángért Géppuskát osztanak az óvodában tankcsapdába botlik a tavasz nyakát szegi a liliomok is háttal állnak Pártában marad a szépség akna hasal a léptek elé habzószájú veszett sintérek acélhurokkal fogdossák a szelíd kutyákat Tárt karokkal integet a sugárhalál Ember most mondj nemet mielőtt eltemet önnön választott jövőd A z öregember, mint min­dig, most is ott állt a pályaudvari hirdető- tábla előtt. Mellette középko­rú férfi böngészte a hirdeté­seket Odamerészkedett hoz­zá és megszólította: — Bocsánatot kérek tisztelt uram — mondta neki félén­ken. — Külön bejáratú szobát ajánlanék. Szinte semmiért. A férfi végigmérte az öre­get. Emez láthatóan minden ok nélkül — vagy talán a hi­deg miatt — könnyezett. Ar­ca és szakálla piszkos volt. öreg télikabátját spárgával fogta össze a derekán, reme­gő kezében gyűrt kalapját szorongatta. A férfi megcsó­válta a fejét, aztán ezt mond­ta: — Sajnálom. Nincs szüksé­gem szobára. Az öregember elfordult. Ahogy pislogott, szemeiből könnyek potyogtak. Maga elé meredt. Amióta felesége ma­gára hagyta, rendszeresen lát­ni a hirdetőtábláknál. Nem­rég valahogy sikerült kiadni az oly sokszor és sokaknak kínált szobát. Valami házas­párféle költözött hozzá. Nem szerettek fizetni. Pár hónap után aztán ők is leléptek. Reményeit ismét csak a hir­detőtáblák körül vélte meg­találni. Naphosszat ólálko­dott és ajánlgatta külön be­járatú szobáját, de senki sem hitte el neki. 0s" Magányosan Amíg a felesége élt, egy­szerűbb volt. Az asszony var- rogatott, olcsón, és talán szé­pen is. Megéltek. Ám a vá­ratlan haláleset után meg­változott minden. Azt taná­csolták neki, költözzön az öregek otthonába. Hagyja abba a munkát. S bár az öregember nem akart rááll­ni, másnap egy másik nyug­díjast állítottak a helyére. Ojra kérték, foglalja el he­lyét az otthonban. Nem lesz egyedül. Mindent megkap, amire szüksége lehet, hosszas unszolásra végül be­leegyezett. összecsomagolt, elindult. Útközben azonban meggondolta magát és visz- szafordult. Mindenáron ki akarta adni a szobát. Megél! — gondolta. A kevéske nyugdíj, meg amit kap a szo­báért, elég lesz hozzá. Remél­te, talál majd valami rende­sebb emberpárt, akik hajlan­dók lesznek vele egy fedél alatt élni, megosztani közös­ségüket. Ám a lakbérrel leg­utóbb angolosan távozó há­zaspár óta nem akadtak újabb szobaigénylők. Volt akinek távol esett a munka­helyétől. Volt aki szűknek, piszkosnak, lakhatatlannak ítélte. Mások meg, látva az öregembert, meg se nézték az általa kínált szobát. Most, hogy ott állt a jár­dán, a hirdetőtábla előtt gon­dolataival és szomorúságával, észre sem vette, hogy mind­untalan fel akarják lökni. Nem bosszankodott. Hidegtől könnyező szemeit a járókelők, re szegezte, érezte, szédül. De nem tágított. Elhatározta, nem adja fel. Nekitámadt a legelső közeledő párnak. Szá­ja kinyílt, arca érthetetlenül, furcsán görcsbe rándult. Hangot azonban nem adott. — Vigyázz! — sikoltott hal­kan, arcán rémülettel a nő. — Ez részeg! A férfi, akit a nő el akart cibálni, visszanézett. — Várj szívem — mondta. — Ez nem részeg. Mindjárt összeesik. Az öregember széttárta karjait, néhányszor megpör- dült maga körül, aztán elvá­gódott. Perceken belül tömeg vette körül. Arcra bukva feküdt a járdán. Nem mozdult. S enki sem tudta mi tör­tént. Igazából nem is érdekelt ez senkit. Egy vénembert láttak, egy moz­dulatlan öregembert, aki ta­lán jól leitta magát, s aki bűnös is, mert nem gondolt idejekorán arra, mi lesz, ha megöregszik. A mentő azért megérkezett. Szirénájától nem dőltek ösz- sze a környező házak. Q 1978. július 10. KM Balia D. Károly:

Next

/
Thumbnails
Contents