Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-16 / 166. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. július 16. Népi ihletésű zenével Kalákáról — kalákában Az újságíró kérdéseire is kalákában válaszolnak! Az egyik mondatát a másik erősíti vagy cáfolja, — kritikai vagy egyetértő gesztussal kísérik. Néha egész kis kánon alakul prózában, máskor csak némi ritmusos kíséret. Azt hiszem, kottapapírra kellett volna írni a velük folytatott beszélgetést, úgy jött volna ki, alá és fölé helyezett hangsúlyokból és ellenpontokból — az összhang. A Kaláka együttes 1969. november 29-én alakult. Négyen vannak, a Gryllus testvérek, Dániel és Vilmos, Rad- ványi Balázs és Huzella Péter. Közülük hárman együtt jártak általános iskolába, zenei általánosba. ihletésű zenéhez igényesebb szöveg szükséges. Ekkor folyamodtunk a versek megzenésítéséhez. — Csakhogy a versek nem húzhatók rá egy-egy népdalra. Kerestük az utat most már a népdal, népzene eszközeivel való, minél hűségesebb irodalmi tolmácsoláshoz. — Ahány vers, annyiféle zene. Nem kötöttük le magunkat soha egyetlen, stílushoz sem. Különféle zenei irányzatokat műveltünk, mindig az irodalmi szövegnek alárendelten. kozások egyike volt az Antigoné kórusának „eljátszása” zenével, Latinovits, Mensá- ros, Kozák András, Monori Lili társaságában. Erről rádiófelvétel is készült. A Thália Színházban A hétfejű tündérben ugyancsak mi adjuk a zenét. Most pedig részesei vagyunk egy érdekes kísérletnek: Shakespeare Hamletiének monodráma változatát mondja el Kozák András. Az összes többi szerep a miénk. Zenével jelenítjük meg Claudius udvarát és Ofélia őrülését, a színészek szereplését, s a szellem hangjait egyaránt. — Nagyon jó alapokat kaptunk. A naponta felhangzó közös éneklés, a kamarazenélés, a kórusgyakorlat indított el bennünket, s jelölte ki az útunkat. Külföldön úgy határozzák meg együttesünk hovatartozását, hogy „folk group”. Mert nem elektromos hangosítással dolgozunk, „népi hangszeres, énekes csoport” vagyunk. — Ez azt is jelenti, hogy kilógunk a különféle skatulyákból. (Néha ez jó, néha meg hátrányos.) Ritkán játszunk „népzenét”, sajátszer- zeményűek a számaink. A legtöbbször irodalmi alapanyaggal dolgozunk, verseket zenésítünk meg, mégsem csupán irodalom a műsorunk, hiszen a zene változtat, változtathat a vers irodalmi akusztikáján. Most a rádióban a sanzon rovat foglalkoztat bennünket, bár aki szigorúan veszi, az mégsem tart bennünket sanzonénekeseknek. — Pedig a mi módszerünk egyáltalán nem új, sőt, igenigen régi. A XVI—XVII. században ugyanis nem olvasták a verseket, nem is mondták, hanem énekelték. Balassi költeményei még hangzásban is hasonlítottak a mi előadásmódunkhoz; ének — ütős, pengetős kísérettel. — Amikor elkezdtük, többféle út állt előttünk. Virágzott a beat, az akusztikus együttesek egész sora aratott sikert. Már megvolt az első pol-beat fesztivál is. Hozzánk az ősi népzene állt közel. Az ösztönösnek mondható egy-két év után rájöttünk arra, hogy nem elég a sláger fércszövege. A népi Radványi Balázs, Gryllus Vilmos, Huzella Péter, Gryllus Dániel. (Korniss Péter felvétele) — A fellépések kovácsoltak bennünket együttessé. S a saját ötletek mellé egyre több „megrendelés” érkezett. Zenésítsünk meg verset. írjunk drámához zenét. Csináljunk összeállítást egy- egy nép zenéjéből. .. Adjunk műsort gyerekeknek. — A gyerekeket külön meg kellett „tanulnunk”! Most már tudjuk, hogy nem kell velük aranyoskodni és vigyorogni, nem kell sokat mondani, gyorsan. Hanem keveset, de azt őszintén. És komolyan. A gyerekek értik. Sok műsort adunk nekik Levente Péter társaságában. — Eleinte mi is 2—4 perces „számokat” készítettünk. (Az elsők között volt Petőfi: Megy a juhász szamáron, Arany: Egri leány.) Majd hosszabb versekkel próbálkoztunk. Most is repertoáron van Weöres Sándor: Az éjszaka csodái. A nagy vállal— Ennek okán kibővült nézőink, hallgatóink köre is; míg a beategyüttesek általában kortársaiknak és a náluk fiatalabbaknak zenélnek elsősorban, a mi fellépéseinken már megjelenik a nálunk idősebb generáció is. Négyőjük közül hárman huszonnyolc évesek, csak Gryllus Vilmos fiatalabb náluk. Mind a négyen műegyetemet végeztek. A kortárs együttesek körül gyakran harsog a pletyka szétválásról, „átigazolásról”. Köröttük minden csendes. Vitáik — vérre menőn — csak a komponálásnál vannak, és a fut- ballpályán, ahol ketten-ket- ten állnak egymással szemben, csapatot alkotva. Két fellépő ruhájuk van, egy díszes, húzott ujjú, színpadias, s egy fekete; de ha lehet, civilben muzsikálnak. Emberközelben ... T. A. Ismerkedés a környezettel Múzeum gyerekeknek Brüsszelben az amszterdamihoz, a párizsihoz és a New York-ihoz hasonló múzeumot nyitottak meg a gyerekek számára. A múzeum két részből áll. Az első kiállítás a „Városi élet” címet viseli. A múzeumnak ebben a részlegében régi autóbuszok, gépkocsik és kerékpárok vannak. A gyerekek felszállhatnak a járművekre, megismerkedhetnek azok működésével. A múzeum másik részlege — egy erdőmakett — a természet szépségeit mutatja be: az erdő növényzetét, állatvilágát, madarait, különös tekintettel a védett fajtákra. FILMJEGYZET Nem is olyan régen, két- három évtizeddel ezelőtt a rajzfilmnek elsődlegesen (vagy kizárólag) a szórakoztatás volt a célja. A rendezők és mozdulattervezők hadserege a színek, vonalak ügyes kombinációit arra használta fel, hogy mesét mondjon, látványt teremtsen — esetleg pedagógiai célzatú példázattal formálja az ifjú néző világképét. Mindez nem volt kevés: eszem ágában sincs elverni a port a régi típusú — mondjuk Walt Disney stílusában készített — rajzfilmen. Akik ezeket az ügyes produktumokat készítették, kitűnően rajzoltak. Mesterien álmodták meg a figurákat. Értettek a dramaturgiához és a hatás pszichológiájához. Olykor- olykor — nem sűrűn! — még a valóságos világ valóságos konfliktusaiból is adtak ízelítőt, bár a problémák alapos körbejárásától tartózkodtak. Egyszerű érv alapján: a kicsiknek ez még nem való, meg sem értenék a mélyebb összefüggéseket. A filmművészet rohamléptekkel fejlődik. A kedvelt műfaj sem kivétel. A Hófehérke és a hét törpe, a Pi- nokkio, a Bambi „örökzöld” ugyan (s feltehetően még sokáig az marad), ám az idő túllépett a régi normákon. Kiderült, hogy a rajzfilm igenis „elbírja” a hangsúlyosabb tartalmat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a virtuóz technikával megörökített rajzok nem mindig üdvözítőek: a vásznon a modern képzőművészet is helyet követelt magának. És még egy nagy változás. Walt Disney mozijába — hogy újra a nagy klasz- szikus példáját idézzem — az idősebbek is betévedtek, főleg azért, hogy csemetéikkel együtt szórakozzanak. A modern rajzfilmek egy része már nem a legkisebbeknek szól, hanem kifejezetten a felnőtteknek. Hogy milyen szédítő a tempó, a magyar rajzfilm minőségi ugrásával érzékeltethetjük. Nálunk elég korán forgattak rövidebb-hosszabb rajzos meséket, Macskássy Gyula neve ismert volt a határokon túl is, hosszú ideig azonban csak a „futottak még” mezőnyében foglaltunk helyet. Könnyű rá válaszolni, miért. A magyar rajzfilmek híjával voltak az eredetiségnek és a kifejezés arzenálja jobbára csak „hozott anyagból” halmozódott fel. Aztán egyszer csak megváltozott a helyzet. Tehetséges alkotók rajzottak ki a porondra, akik nem másolni vagy követni akarták a bálványokat, hanem maguk teremtettek nyelvet. A magyar rajzfilm felnőtté válását mindemellett az igényes gondolatiság biztosította, A Párbaj voltaképpen két ideológia, két világfelfogás harcát örökíti meg. Az Átváltozások pszichológiai vázlatnak is beillik. Gusztáv mulatságos kalandjaiban magunkra — vagy szomszédainkra — ismerünk. A János vitéz, a Ludas Matyi az ihlető klasszikus alkotás mondanivalójának pontos tolmácsolására is vállalkozik. Nem mellékes körülmény, hogy a magyar rajzfilmnek nagyon jó a híre a világban. Díjak özöne bizonyítja a be- és elfogadtatást. Külföldi nagyságok szívesen dolgoznak nálunk; a rajzfilmesek világszervezetének — dr. Matolcsy György, a rajzfilmstúdió vezetője személyében — magyar irányítója van. Mindezt annak ürügyén soroltam fel, hogy úgyszólván csöndben megjelent a mozikban a Küzdők, a Pannónia Stúdió díjnyertes rövidfilmjeinek összeállítása — felnőtteknek. Ez a reprezentatív műsor megkülönböztetett figyelmet érdemel. A magyar rajzfilm színvonalát, helyzetét, törekvéseit és eredményeit egyaránt tükrözi. Elismerésre méltó a sokszínűség. Gémes József, Nepp József, Dargay Attila, Ko- vásznay György, Ternovszky Béla, Jankovics Marcell, Reisenbüchler Sándor és a többiek alkotásai természetesen összemérhetők — hiszen azonos műfaj termékei —, de nagyon sok vonatkozásban különböznek is egymás-tói. Az egyik játékosabb, a másik filozofikusabb, a harmadik fergetegesebb. Konkrétan: a rajzfilmrendezők látásmódja, eszköztára, felfogása jellegzetesen egyéni. Hadd szóljak külön is a nekem tetsző változatokról. Minden mércével mérve a Küzdők — a címadó Jankovics Marcell- mű — kívánkozik a rögtönzött felsorolás élére. (1977- ben Arany Pálma-díjat kapott Cannes-ban: ez az elismerés a legnagyobb külföldi sikerek közé tartozik.) A szobrász vési-faragja, egyszóval — teremti alkotását. A folyamat egyszerűnek látszik : a szobrász élő, az anyag halott Valójában érdekes visszahatásnak lehetünk tanúi. A szobor sem moccanatlan — nagyon is alakítja, változtatja teremtőjét. Mikor az opusz elkészül, a művész áldozatként omlik össze. A Küzdők arról a gyötrelmes küzdelemről beszél, mely az alkotónak — ha igényes és türelmes — önként vállalt sorsa. Morbid és enyhén groteszk a Modern edzésmódszerek (Ternovszky Béla) világa. Hofi szellemes kérdése jut eszünkbe, míg a drákói módszereket „bevető” edzőket nézzük. „Nem tud úszni?” „És ha megfizetem?” Itt kézigránáttal, cápával, égő benzinnel sarkallják a versenyzőket jobb teljesítményre. A szatíra gyilkos: a sporttól idegen ez a mentalitás. A klasszisteljesítmény nem a prémiumtól és nem a dresz- szúrától függ. Az 1812-es év című rajzfilm zenére készült: Csajkovszkij muzsikája adja meg alaphangulatát. Nem a sztori ragad magával benne, hanem a háborús atmoszféra meg- idézése. Hernádi Tibor és Majoros István az Animáliá- ban friss ötletekkel jellemeznek úgynevezett emberi jellemű állatokat. Aesopus óta a tanulságok egyben-másban megváltoztak... Veress József Forgószélben „Hozzánk farkasként viselkedett a sorsunk, belénk mart, de az eltört csont és a feltépett bőr összeforr, a lélek sebei is behegednek. Élni kell tovább. Nem lehet nem élni, és... jön majd a feledés.” így summázza a nehéz évek tapasztalatait Kis Mihály, a regény egyik szereplője. A megélt történelmet azonban nem szabad feledni. Már csak azért sem, hogy igazolhassuk a tapasztalat szülte bölcsességet, a múlt hibáiból, tévedéseiből okulni lehet. Az ilyesfajta okító szándék íratta Duba Gyulával legújabb könyvét. A regény a realista valóságábrázolás legszebb hagyományait folytatja, így ábrázolja egy Garam menti magyar falu, Füzes- nyék lakóinak életét. A történet 1945—48 között játszódik, a csehszlovákiai magyarok számára embert próbáló korban. A falu lakosai lassanként visszatérnek a front alatti kényszerű kilakoltatottságukból, s folytatni próbálják paraszti életüket. Mindenfajta hatalom és igazgatás jelenléte nélkül folyik életük a komisszár és Gamó, a kegyetlen indulatú policáj érkezéséig. A hatalom képviselőinek érkeztével kezdetét veszi a sok baj, megpróbáltatás. Először csak Gamó garázdálkodásától kell tartaniuk a falu parasztjainak, később a csehországi munka- szolgálattól, majd a kitelepítéstől. Az országban magában is hatalmi harc dúl, így a nemzetiségek helyzete tisztázatlan marad, öregapó, az unoka fabrikálta kristálydetektoros rádión a világ híreit hallgatja, de az őt kérdezőknek nem sok jót tud mondani, még a békeszerződés megkötése után sem. A józan emberi magatartás az ilyen időkben duplán számít. Józanságból, emberségből a falu parasztjai -jól vizsgáznak. A történelmi forgószél közepette az is kiderül, hogy az együtt élő népek naponta vannak egymásra utalva, s számukra csak egy út lehetséges: ha gondjaikat, örömeiket megosztják egymással. A faluba a kitelepítettek helyébe új arcok érkeznek, valahonnan a Nyírségből. Zavartak és tanácstalanok, de épp ilyenek lehetnek az innen Baranyába telepítettek is. Az új emberek arcával, szokásaival lassan megbarátkoznak a füzesnyékiek, s valahol a tudat alján ott motoszkál a felismerés, hogy halottaikat egy temetőbe temetik majd. Parasztokról szól Duba Gyula új könyve, mégsem parasztregény. Az író fölébe tud emelkedni az önmaga által is átélt eseményeknek, a cselekményt történelmi távlatból tudja láttatni. Aki figyelemmel kíséri Duba Gyulának, a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztőjének írásait, hamar rájön, hogy a szerző nem először foglalkozik ezzel a korral. 1974-ben jelent meg Pozsonyban egy szociológiai-szépprózai „helyzetjelentése” szülőfalujának 30 éves változásairól, „A vajúdó parasztvilág”-ról. A mostani regény története itt gyökeredzik, csak egy másik műfaj kereteiben. Fábry Zoltán hiányolta, az ő szavaival élve, a szlovákiai kisebbség regényét. Duba Gyula pótolta a mulasztást, maradandót alkotott. Az „Ívnak a csukák” című könyvét odatehetjük Sütő András hasonló gondokkal foglalkozó könyvei mellé. (Duba Gyula: Ívnak a csukák, Madách Kiadó, Bratislava, 1977.) Tóth István KM Felnőtt a naiyar rajzfilm
