Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-16 / 166. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. július 16. Baranyi Ferenc: Nem tudom Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom: nem nyugalomról, nem macska-kényes renyheségről, amely puhán körüldorombol, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom: nem nyugalomról. Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy nem a módról, nem kacsalábon forgó házról vagy bankban őrzött pénz-halomról, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy nem a módról. Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy tétlen fázom, ha álmos bódulatban élek s békémet restséggé alázom, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy tétlen fázom. De bármiről szóljon az élet: az ember nem lehet magában, a társtalan, csupasz remények didergésében pusztulás van. Bármiről szóljon is az élet: az ember nem lehet magában. Falusi vázlat látával. Ennél, uram? Tu­dom, hogy szereted. Az ebéd­hez való borodat a mély kút- ban lehűtöttem. — Fürdőt — mondotta Ve­nyige. — Előtte meleg vizet a lavórba, hadd borotválkoz­zam meg. — Uramisten, hetenként csak egyszer szoktál borot­válkozni, vasárnap reggelén — mondta Boriska asszony. — Tedd, ahogy parancsol­tam. Adott enni a lovának, dupla adag zabot vitt neki, majd két vödör vizet. A ta­posókádat kimosta, beállí­totta a színbe, a kádba szá­raz lucernavirágot szórt bő­ven, hogy illata legyen a für­dőnek, majd a késborotvá­jával lekaszálta arca szőrze­tét. Bajuszát is megreperálta szépen. Amíg az asszony a forró vizeket vitte a kádba a nagy fazekakkal, feltűnt neki, hogy nem látja a kutyát. — Hát a kutya? — kérdez­te. — A Kecskés-domboknál egy árokban, ö már elment. De előtte halottért vonítot. — Venyige! Csak nem akarsz itthagyni? — Eljönnek az idők, asz- szony. — Az a kutya szeretett té­ged. — Egyformák voltunk — vélte Venyige. — Állatok. — Te ember vagy! — Rongyabb, mint egy ku­tya, asszony. Hányszor emel­tem rád kezet? Miféle ember az, aki kezet emel a másikra? Kutyább a veszett kutyánál. Gyere, mosd meg a hátam, Boriska. Akkor megfürdött az em­ber. Utána megette a finom ebédet, $s a friss gatyában- ingben lefeküdt. Várta a halált. Tisztesen várom, gondolta, megborot­válkoztam, megfürödtem, tiszta alsóneműt vettem fel. Talán még a szekér tenge­lyét meg kellene kenni, de minek? Ki fog azzal fuva­rozni még? A kerti szőlőt is ideje lenne permetezni, de minek, ki fogja meginni a bort, az asszony nem, az bi­zonyos. Papért is kellene kül­deni, hogy adja fel az utolsó kenetet, ám az is mire való? Előtte meg kellene vallanom embertelen voltomat; holott elég már, ha én rájöttem, s ez a szegény Boriska szenve­dett általa egész életén. A két fiút is jó lenne hívni, le­ülhetnénk egyszer tisztessé­gesen, nem mogorván, nem gyűlölködve; derűsen elbe­szélgetni hűtött bor mellett az én szép nagy fiaimmal. De már jön a halál. Nin­csen idő. Immár beesteledett és hallom a templom tornyá­ból a baglyot. Boriska asszony az esti etetést végezte az állatok kö­rül. Friss vizet is húzott ne­kik a mélykútból. — Ilyen setét alkonykor, amikor már lement a nap, ilyenkor szoktak jönni a lel­kekért — mondotta asszo­nyának Venyige. — A kútnál lévén, véletlenül nem láttál elmenni az úton, itt előttünk, három fehér ruhás ősz, öreg­embert? — Nem láttam, Jánosom — sírt Boriska. — Akkor késnek. — Késsenek is, úgy kívá­nom én. — De a kutya jelezte! — Vén volt már, biztosan tévedett. Ezzel el is aludtak. Majd három napig feküdt az ágyban Venyige, alig evett, alig ivott, és az általa kép­zelt három fehér ruhás nem akart jönni. Pedig visszatar­totta kis- és nagydolgát, ne­hogy, amint jönnek, illetlen helyen találják őt. Az nagy szégyen lett volna. Akkor csak az asszony örömmel jött: — Mit mondtál te nekem? Hogy a Kecskés-domboknál elment tőlünk a kutyánk? Hi­szen itt van, mocskosán és soványan, de itt van. Haza­jött! Venyige kiugrott az ágy­ból. K iszaladt, megsimogatta a síró kutya fejét, és eltűrte, hogy az nyalo­gassa a kezefejét. — Adj neki tejet — mond­ta Boriska asszonynak. — Aztán szaladj a postára, adj fel két táviratot a fiúknak. Jöjjenek és ne féljenek töb­bé tőlem, csak jöjjenek. A taposókád ott áll még a szín­ben? — Ott, hisz nem bírtam egyedül vele. — Maradjon is. Fürdőt ké­szítek a kutyának, amíg oda­leszel, megmosom a sebeit. Nincsen halál, asszony, gye­rünk dologra! Teljesen megéledt a vén Venyige János, s ha zene szólt volna, tán táncolni sem lett volna rest. B ő gyermekáldást várnak az idén a gacsályiak. Annyi ugyanis a kör­nyéken a gólya, hogy néha szinte az eget is elsötétítik. Pálinkás Sándor, a helyi ter­melőszövetkezet elnöke igazi akasztófahumorral jegyzi meg: a szövetkezet teljes mértékben biztosította e be­cses madarak évi táplálékát. A határban ugyanis * több mint 200 hektáron még min­dig térdig érő víz áll, s annyi a béka, hogy talán még Sza­bolcsból is idejárnak a gó­lyák eledelért. Az idősebb embereknek — az elbeszélések alapján — most minden bizonnyal nagy­apjuk gyermekkora jár a fe­jükben, amikor még bőven voltak mocsaras, ingoványos területek a határban, ahol szép számmal élt a daru, a gólya, a kócsag, meg min­denféle vízimadár. Persze ma már a legtöbb madárnak hí­re sem maradt, s a darunak is csak a krúgását hallják — vagy vélik hallani — a szép őszi éjszakákon. Mert azt mondják, az ősz az igazi időszak errefelé. Az édes szilva, a kesernyés dió illata átöleli a tájat, s nincs az az idegen, aki meg ne áll­na egy pillanatra a faluban, ha erre téved. De most nyár van, még­hozzá olyan nyár, amilyet az ellenségének se kíván senki.' Egyik nap meleg van, hogy szinte fuldoklik az ember a fülledt hőségben, a másik nap meg esik egyfolytában. Ha az ember nem nézne a térképre, azt hinné, hogy a trópusokon jár. A nagyobb baj, hogy ilyen volt az idő tavasszal is. Ennek aztán meg is lett az eredménye: a téesz kalászo­saiban 45 százalékos a víz­kár, a kukorica is alaposan megsínylette ezt a nem kí­vánt bőséget. Lassan kezde­nék az aratást, — mire e so­rok megjelennek remélhető­leg hozzá is foghatnak — de most a felázott talaj még egy gyereket sem bírna el, nem­hogy egy többtonnás kom­bájnt. Aztán itt van a kukorica, amelynek termesztéséhez na­gyon értenek a gacsályiak. Tagjai az országot behálózó IKR-nek, amelynek keretén belül igazi nagyüzemi módon termesztik e fontos növényt. Az idén a rozsályi termelő- szövetkezettel közösen 1200 hektáron vetettek kukoricát, de ennek egyhatodán még mindig víz áll, amiből már nemigen lesz semmi. Félnek is a tsz tagjai az ősztől, mert ha akkor is ilyen bolond lesz az idő, nem sokat tudnak majd mihez kezdeni a leg­korszerűbb betakarító gépek­kel sem. Pedig arra még gondolni sem jó, hogy rossz évet zár­jon a szövetkezet. A tagok ugyanis szinte természetes­nek veszik már, hogy évente 38—40 ezer forintot keresnek a tsz-ben. Tavaly például 41 ezer forint volt az egy tagra jutó évi összeg, s legalább ennyit várnak ebben az esz­tendőben is. Persze munkájuk alapján joggal várhatnak ennyit, mert szorgalmas emberek élnek itt. Szorgalmuknak meg is van az eredménye, hiszen környékszerte tudott dolog, hogy módosak a gacsályi gaz­dák. S egyre inkább megta­nulnak okosan gazdálkodni a pénzzel. A falu vezetőivel hirtelen össze sem tudjuk számolni, hány személygép­kocsi van a faluban. Persze ez még nem jelentene sokat, ha keveset használnák őket, de a szemlélő ennek éppen az ellenkezőjéről győződhet meg. A garázsok most is üre­sen állnak, ki tudja, merre futkosnak a Ladák, a Skodák, a Trabantok. Az átutazó azonban nem sokat lát e jómódból, mert nagyon kevés a faluban a hi­valkodóan díszes városi min­tára épített ház. Ez azonban nem a szegénység jele, • in­kább azt mutatja, hogy a ga­csályiak megtanulták tisztel­ni a régit, s nem törekszenek az önmutogató cifraságra. Persze régen megjelentek már itt is a sátortetős házak, azonban nagyon sokan in­kább a régi lakást alakítják át, megtartva annak minden lényeges, eredeti vonását. így alakult ki aztán az a falukép, amelyet sok más község is megirigyelhetne. N éhány évvel ezelőtt ez a szépérzék a társadalmi munkákban is jócskán megmutatkozott. Az utóbbi időben azonban ez a kedv mintha megcsappant volna. Valahogy nehezebben lehet ma mozgósítani az embere­ket. Talán az a kedveszegett- ség ennek az oka, hogy itt Gacsályban megszüntették az önálló tanácsi hivatalt, s a szomszéd falut, Rozsályt je­lölték ki székheiyközségként. A gyógyszertár már korábban Rozsályba költözött, s most legutóbb alig néhány hete a körzeti orvos is elment a má­sik faluba. Most meg az a hír járja, hogy nemsokára egyesül a két téesz is, — bár ezt még nem erősítette meg senki — s a szövetkezetét is Rozsályból irányítják majd. — Hja kérem, így lesznek az elsőkből utolsók — filozo­fál a bolt falának támaszkod­va egy pihenő öreg. — Mert kérem, itthagyott bennünket már a gyógyszerész, az orvos, az elnök, a titkár, még lassan azt is megérjük, hogy az is­kola is elköltözik. Hát akkor ki marad itt nekünk? Nem az lenne az igazságos, ha itt is maradna valami? — néz rám várakozóan. Kónya Károly, a Hazafias Népfront helyi elnöke ígyfo- galmaza meg véleményét, amikor idézem előtte az öreg szavait. — Nagyon kényes témáról beszélt az öreg. Mint a leg­több helyen, itt is érzékenyek az emberek, s azt hiszem, érthető módon aggódnak a falu jövőjéért. Az biztos, hogy ezt az egész körzetesí­tést óvatos kézzel, s alaposan mérlegelve kell megoldani. Természetesen figyelembe kell venni az ésszerűség el­vét, de azon is érdemes el­gondolkodni, hogy meg sza­bad-e fosztani a falut az ér­telmiségi foglalkozásúaktól? Pedig aki hozzánk került, nem szívesen megy el Innen. Nem tudjuk, mi tartja itt őket. Talán az itteni embe­rek barátsága, talán a falu térténelmi múltja. Látta már a templomunkat belülről? — Érdemes megnézni. A templomban — amelyet a feljegyzések szerint a XV. században építettek — Ga­csályi Gábor református lel­kész kalauzol. A gyönyörűen festett kazetták a néprajzo­sok szerint Bányi Asztalos István kezét dicsérik, aki 1759-ben alkotta meg időtál­ló művét. Ezt megelőzően azonban majd egy fél évszá­zadig fedetlenül állt, mert 1717-ben a Moldva felől be­törő tatárok elpusztították a falut/ s a' templomot' sérti kí­mélték. AzohbM azt áz ara­nyozott ezüstből készült po­harat, amelyet Kökényesdi György és a neje, Lóvéi Ilo­na ajándékozott 1669-ben az egyháznak, alaposan elrejtet­ték, s így ma hosszasan gyö­nyörködhet a kíváncsi idegen e gazdagon mintázott ötvös remekműben. Kevesen tudják a megyé­ben azt is, hogy Bartha Mór —, aki a „Debreczen” című lap főszerkesztőjeként közeli ismerettségben volt Ady Endrével, ő szerzett kiadót a költő „Versek” című köteté­nek —, 1900-tól kezdve, 12 éven keresztül Gacsályban lelkészkedett. Kalandos éle­tét — a szabadságharcban a Honvédelmi Minisztérium futára volt — Gacsályi Gábor' dolgozta fel, akinek emellett még egy sor jelentős tanul­mánya jelent meg különböző kiadványokban. Térjünk azonban vissza a mába, már csak azért is, mert néhány idősebb férfi igen­csak nagy gondban van. Egy kicsit elbeszélgették az időt az étteremben, s mire átsé­táltak a boltba, azt már zár­va találták. Délután négy órakor! De hát azt mondja a boltos, áru érkezett, s ma már ki sem nyit. Most aztán vakarják a fejüket a férfiak, hiszen kenyér nélkül nem ál­líthatnak haza. P ersze, részben érthető is késésük oka, mert a gacsályi étterem igen­csak vendégmarasztaló. Min­dig talál itt az ember bará­tot, akikkel meg lehet vitat­ni a világ folyását, ebéd után egy nagyfröccs mellett. Mert sokan járnak ide ebédelni. Különösen ilyenkor nyáron, mikor az asszonyok nem ér­nek rá főzni. Az árban segít a tsz is, az idősebbeknek még egy forintba sem kerül az ebéd. De nemcsak főznek, sütnek is az üzletben. Ger­gely Béla az üzletvezető, és a felesége húsvétra például 300 tortát készített, s elfogyott az utolsó szálig. Mert megnőttek a gacsá­lyiak igényei. S ennek, azt hiszem, csak örülni lehet. Balogh Géza KM t Gacsály

Next

/
Thumbnails
Contents