Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-16 / 166. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978, július 16. o SZABOLCS-SZATMÁRI IDEGENVEZETŐ Ebédre is, vacsorára is tizennyolc fogás Mátészalka: Szatmári Múzeum Nyírbátorban örülnének, ha Mátészalka szállodai ágyainak, éttermi asztalainak egy kis része az övék lehetne, s Mátészalkán bizonyára büszkén mutogatnák a nyírbátori műemlékek egy kicsi töredékét is. Az egyik városunk így gazdag, a másik amúgy — s már bizonyára kitalálták : Mátészalkára megyünk Nyírbátorból. Szatmár fővárosa felkészülten fogadja az idegent — ám a múltból vajmi keveset mutathatnak. Ha szerencsénk van, nem keresgélünk sokáig, amíg az egyetlen idegenforgalmi látványosságot, a múzeumot megtaláljuk. Ám, ha még tart a városközpontban az útépítés, nem árt érdeklődni, mert táblát mi is hiába kerestünk. A múzeum két éve kapott végleges otthont, a városi fürdő közelében. Szatmár-Bereg megye — Mátészalka székhellyel — az első világháború után múzeum nélkül maradt. A két háború között előkerült régészeti anyagok pedig innen a debreceni Déry Múzeumba kerültek. A szakirodalom szerint elsősorban a néprajz- kutatók szorgalmazták önálló szatmári múzeum létrehozását. Erre 1972-ig kellett várni. A Szatmári Múzeum gyűjtőköre a néprajz és a helytörténet, gyűjtőterülete pedig Mátészalka és környéke, nép- rajzilag a szatmári Tiszahát, a Paládok vidéke, az Erdőhát, a Szamoshát, valamint az egykori Ecsedi láp menti községek. Igazgatója dr. Farkas József, aki néprajzból, s éppen az ecsedi láp kutatásából írta disszertációját. Az új helyen a két év alatt 20 kiállításon 35 ezer látogatót fogadtak. Jelenleg két állandó és egy időszaki bemutatót láthatunk. Eláruljuk előre: aki néprajzi anyagra kíváncsi: a kiállítótermekben csalódni fog. Igaz, hogy funkciójuk erre jelölné őket, ám előbb állt rendelkezésükre a pénz a két másik kiállításhoz. az országban először 1888- ban, s megyénkben, Aporli- geten fejeződött be a községek villamosítása 1963-ban. A kezdet és a vég közötti történet a kiállítás dokumentumanyaga. Egy teremnyi anyag — inkább csak illusztráció az egészből: a megye népművészetét bemutató keresztmetszet. Szűcsportékák, fazekasedények, mézeskalácsos ütőfák, kékfestő vásznak — érdekes a piros-sárga öszeállí- tás — kovácsremekek, faragott tárgyak, szőttesek, hímzések, rojtkötések, a szíjjégen is, szénával, kapcával bélelve. Az egyik sarokban részeire szedve egy vetőgép, a másikban egy XVII. századi faeke, a harmadikban egy komplett kovácsműhely vagy egy gubaszövőszék. Jellegzetes lápi tárgyak a gyékényből fonott edények — sótartó, tojástartó. Aztán a fanyereg, amit errefelé mint szántónyerget használtak — ökörre. Eredete honfoglalás kori. Faedények, amelyek belső mélységét égetéssel — egy izzó kővel — alakították ki. Nádverő, zsombokoló, irtókaps, lápgyártó pepecsmunkái és úgynevezett rabmunkák — nagy türelmet igénylő dísztárgyak vallanak megyénk egykori ügyes kezű mestereiről, kismesterségeiről. Egy terem Zalka Mátéé, azaz Lukács tábornoké, azaz Franki Béláé. Hogyan lett a tunyogmatolcsi kocsmáros fia a spanyol polgárháború tisztje? — ezt az utat mutatja be az anyag. Itt láthatók személyes tárgyai, pisztolya, sarkantyúja, moszkvai írógépe, melyet felesége adományozott a múzeumnak. Iskolai bizonyítvány, könyvek, tiszti térképtáska, golyószóró — ezek az érdekesebb látnivalók —, és fényképről a sírja a spanyol városban, Vametsző — mind-mind egy- egy vallomás arról: hogyan tette termővé a vad tájat a természetet legyőző ember. Kényszer szülte, hogy a Szatmári Múzeum a nagy, el nem vihető tárgyakra próbál szakosodni: ezeket nem tudták elvinni a „magángyűjtők”— szekereket gyűjtenek és gabonahombárokat. Az udvarra egy népiesen „seggenülő hodálynak” nevezett kocsiszín kerül, ott sorakoznak hamarosan a járgányok. Gazdag a lápvidék szellemi néprajza. L,uby Margit gyűjtésében fennmaradtak a népszokások, legendák, babonákkal, félelmekkel, hiedelmekkel együtt. A TITÁSZ támogatásával jött létre a Szabolcs-Szatmár villamosítását bemutató kiállítás. Ez az anyag foglalja el a múzeum területének nagyobb részét. Elsősorban azoknak ajánljuk, akik a villamosberendezések körében jártasak, s esetleg az első magyar gyártmányú, egyfázisú váltakozó áramú indukciós fogyasztásmérő látványa dobogtatja meg a szívüket. (Bláthy Ottó szerkesztette 1889-ben.) Generátorok, szigetelők társaságában a világítás eszközeinek fejlődését kísérhetjük végig a „lobogó”- tól a legmodernebb világító- eszközökig. Akit a műszaki berendezéseknél jobban érdekel a villamosítás históriája, azt emlékeztetjük: Mátészalkán gyulladt ki a villany lenciában. A legbecsesebb tárgy: Zalka ládája, erről csak Illésék tudtak Tunyog- matolcson, s felajánlották a múzeumnak. Amiért a mátészalkai múzeumba a legérdemesebb elmenni, azt ma még a pince rejti. Az érdeklődőknek ezt is szívesen megmutatják. Több mint négyezer néprajz- zi tárgy sorakozik a polcokon, vagy a sötét sarkokban. Ám, akik nagyon kíváncsiak a lápvidék népeinek életére, a pince miatt vigyenek meleg ruhát. Ránézésre értéktelen, nép- rajzilag annál értékesebb a lápi bocskor. Még a felszabadulás előtti években is ezt viselték. Kemény bőr, a nőké sima, a férfiaké somfoly- szeges talppal: ezen jártak a Ügy mondják, Győrből Nagykárolyba vasút vitte a kotrógépet, amit, idáig 60 pár lóval vontattak: termővé tenni a talajt. Ügy mondják: betanított kutyák húzták itt a talicskát, mert a kotus föld csak a könnyű testet bírta. Farkasok, betyárok, lidércek tanyája volt a láp, a fáma szerint a férfirontó lápi boszorkány ellen itt hiába fordította ki a férfi a gubáját — álmában is rátört, megnyomorította. Mindez, ami a múlté, a gazdag néphagy-o- mány és a tárgyi anyag — hamarosan a jövőé lesz: a tervek szerint két év múlva ez az anyag már feldolgozva kerül a nagyközönség elé. Baraksó Erzsébet Hidas sáfár étlapja fárja, rendszeresen feljegyezte a napi ételek jegyzékét. Tőle maradt meg a legrégebbi magyar étlap, melyen 1603. újévéről közli a felszolgált ételeket. Ez az étlap a déli tálalásnál 18 féle ételt sorol fel, melyek között csupán egy olyan fogás szerepel, melyben nem volt hús (ostyabélesnek nevezték. A menüben találhatunk tehén, kappan, hal, gyöngytyúk stb. mellett belsőségeket, madarakat stb. Érdekes, hogy a 18. fogás aprópástétom volt, míg előtte — ostyabélest kínáltak. Az aznapi vacsora sem volt kevesebb, mint 18 féle étel és itt is az édességek után — savanyú káposzta tehénhússal zárta a sort. A ma embere bizony zavarban volna, ha ilyen tömegű ételt kellene fogyasztania. Akkor a főuraknak nem okozott gondot ez a töméntelen étel, előteremtették, vendégeikkel meg is etették, míg a polgári lakosság, a pórnép nagyon szerényen élt, történelmünk során gyakran éhezett. Ma nem okoz gondot a bőséges étkezés, éppen az a baj, hogy túl jól élünk. Senki sem éhezik, inkább el vagyunk hízva, mert elkényelmesedtünk, aránylag sokat eszünk. Hiába, minden kornak megvannak a maga speciális problémái. Akkor a megélhetés, a mindennapi kenyér okozott gondot az egyszerű embereknek, ma pedig? Az, hogyan éljünk úgy, hogy megszabaduljunk felesleges kilóinktól. Mindenhez hozzájutunk, meg is tudjuk vásárolni, de nem tudunk mértéket tartani, alkalmazkodni a változó időkhöz. Elhízunk és közben azon törjük a fejünket, hogyan lehetne lemondás nélkül lefogyni. Nehéz dolog ez, de idővel azért meg fogjuk találni ennek a kulcsát is. Közben pedig olvasgassuk a régi idők töméntelen sok evését, a szünet nélküli lakomák elrettentő példáit... R. J. M Amos-gyűjtemény Szentendrén A külföldi és a magyar főurak lakomáiról, mértéktelen evéséről, pazarlásáról már sokat írtak, de mindennél többet mondanak az alábbi hiteles feljegyzések. Rosenberg Vilmos, egy dúsgazdag cseh főnemes, 1378-ban házasságot kötött Anna Mária bádeni herceg- novel. A menyegzői lakomát 1378. január 26-tól február 1-ig tartották. A számvevői feljegyzések szerint ezen a lakomán a következő ételmennyiségeket fogyasztották: 50 dámvad, 40 szarvas, 50 hordó sós hal, 20 vaddisznó, 2130 nyúl, 250 fácán, 30 fajd- tyúk, 2050 fogoly, 20 688 sárgarigó, fenyvesmadár és vadgalamb, 150 hízott ökör, 20 egyéves borjú, 506 kisebb szopósborjú, 450 kövér disznó, 1526 szál kolbász, 450 szál májas- és 326 véreshurka, 450 ürü, 395 bárány, 504 malac, 20 közönséges füstölt ökör, 40 füstölt ürü, 350 páva, 5133 lúd, 3106 kappan, kakas és tyúk, 18120 ponty, 10 208 csuka, 6380 pisztráng, 3400 különféle hal, 5200 rák, 7096 füstölt hal, 350 tőkehal, 1200 tengeri veréb (?), 300 icce köviponty, 780 füstölt hering, 4 viza, 30 947 tojás —, valamint magyar, tiroli, osztrák és rajnai bor 1100 akó, 903 hordó sör stb. A vendégek lovai 3703 részlet szénát emésztettek fel. Ez mutatja az akkori földesurak gazdagságát is — írja a Vasárnapi Üjság 1862. évi 9. számában. Hazánkban is találunk ilyen bőséges lakomákra utaló feljegyzéseket. így Hidas János, aki Thúrzó Szaniszló galgóci várúrnak volt a sáA művészeteknek méltó otthont adó Szentendre újabb értékekkel gazdagodott. Anna Margit, a városban élő és alkotó festőművésznő felajánlotta, hogy a műveiből és volt férje, az 1944—45 körül munkaszolgálatosként elpusztult nagykállói születésű Ámos Imre alkotásaiból összeállított képzőművészeti gyűjteményt, valamint a múlt század végén épült kertes házát a magyar államnak ajándékozza. A két művész életútját és munkásságát bemutató gyűjtemény mintegy- 460 festményből, grafikából és tusrajzból áll. N em tartozott ő senkihez. Mord, mogorva öregember volt a vén Venyige János. Még a lovát sem szerette, a kutyáját se, a feleségéről nem is beszélve. Két fiáról, akik mezőgazdász-doktorok lettek, hallani sem akart. Magányosan élt, asszonyához hétszám egy szót sem szólt, néha megrúgta a kutyáját, de azért étellel ellátta az állatokat rendesen. Volt a kertből bora is, de ha megkívánta a bort reggelente a gyomra, megverte a gyomrát. — Te, büdös gyomor! Kell neked bor! S akkor odament a kúthoz, s teleitta magát vízzel. — Jól vagy már, te büdös? — kérdezte a gyomrától. Az meg mit szólhatott volna? Talán tudta, hogy ilyen fukar öregember tán nem is létezik a földön. Egy lova volt, azzal fuvarozott. A kutyája ott porosz- kált mindig a szekér mögött. Hívták Venyigét a szövetkezetbe számtalanszor, ám ő csak legyintett: — Nagyobb ember vagyok én annál, hogy bandába kerüljek. így aztán kimaradt a világból, bár néha felködlött benne, hogy: kár. Amikor az a gondolat felötlött benne, a lova több abrakot kapott, a kutya pedig csülkös bablevest. Ö kanállal evett, a kutya lefetyelt. Amikor végeztek, azt mondta a kutyának: — Jól van, te mocsok. Aztán belerúgott, hogy takarodjék a küszöbről, ahol ettek. Az asszonyhoz ilyenkor már semmi szava nem volt. Jó estén elvégezte a férfi dolgát Boriska asszonnyal, aztán horkolt hajnalig. Néha reggel is rájött a happáré, s ha Boriska vonakodott, a nadrágszíjjal megverte. Hetvenöt éves volt az öreg, a kutyája huszonöt. Kutyáék- nál a huszonöt nagyon nagy idő, embernél a hetvenöt, ha gyengécskén is, de elmegyen. Galambos Lajos: A kutya me ff az ember Indult aztán reggel az öreg a Sanyi lovával, meg a szekerével a szomszédban levő járási székhelyre építőanyagért. Neki azt csak felpakolták ott a gumikerekű járgányára, aztán fordulhatott visza. Gazdagok a parasztok manapság, megfizetnek minden lépést, egy tizenöt kilométeres fuvarért szó nélkül fizetik ki a háromszáz forintot, s a lónak még abrakot is adnak a szövetkezettől lopott zabból. A kutya, akinek nem volt neve, csak egyszerűen kutya volt, valahogyan nem mögötte poroszkált most, mindjárt az első kerék mellett haladt. Rászólt, hogy hátra, te! De az nem hallgatott rá, a farkát behúzta, és vékonyan nyüszített, majd igen halkan vonított is, mintha valakinek a halálát érezné. — Te büdös, mi van teveled? Már nem jártak messze a falutól, a Kecskés-dombok vonalában jártak, amikor egy szamukláló motor kerülte őket. A kutyát farban kapta el, aztán robogott tovább, mintha mi sem történt volna. Venyige szólt a lovának, megálltak. Leszállt a járgányról, megnézte a párát; életet nemigen látott benne, behúzta az árokba, otthagyta. Bent a faluban mordan, mogorván rakatta le a kocsijáról az építőanyagot, s bár lett volna délutánra fuvarja még, ment egyenesen haza. Boriska asszony még nem látta ilyen szürke arcúnak az urát soha. — Drága Jánosom, mit tegyek neked? — Készíts fürdőt. — Fürdőt? — A taposókádat odaállítom a szekérszínbe, ott fürdők. — Dehiszen — vélte az asszony —, húsvét rég elmúlt. Karácsony szent ünnepe pedig mikor lesz még? Kétszer szoktál fürödni évente! — Csináld, amit mondtam. Vagy vegyem a nadrágszíjat? — Készítettem jó étket. Petrezselymes krumlit sült csirkével, tejfeles uborkasaKM A Tiszántúl legrangosabb szekérgyűjteményét alakítják ki a múzeum udvarán. Zalka Máté írógépe. A szövés-fonás egy régi eszköze (Elek Emil felvételei)
