Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-04 / 130. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET ■■■■■■■I ■■>■■■■■■■■ ©

— Nyolcéves koromban tanultam meg gyúrni — kezdi a beszélgetést Gergely Istvánná, a naményi VOR dolgozója. Édesanyám tanított. Mire férjhez mentem, már mindent el tudtam készíteni. Persze, amit az ember főz, azt idővel igazítani kell a férj ízléséhez is. A családban felnövő fiatalember ugyanis otthon nagyon megszokja a házi ételeket. Érthető, hogy a házasságban sem akar konzerven, készételen élni. Mindennap főzök, de ez sosem okoz számomra terhet. Van annál nagyobb öröm, mint amikor a család még a tányért is kitörli?

— Ügy bizony — helyesel munkatársa, Czipp Jánosné. Nem is mulasztom el, hogy a lányomat főzni tanítsam. Most tizenhét éves, de gondolni kell arra, hogy egyszer ő is férjhez megy. S miért a saját kínján tanuljon, amikor otthon is megkaphatja a konyhához szükséges tudást? A gond nem is az, hogy főzünk, hanem a beszerzés. Sokszor hosszú időt vesz igénybe, amíg minden együtt van. Ne a főzés ellen beszéljenek, hanem az ellátást javítsák!

Pallai Józsefné, szintén a VOR-ban dolgozik, csatlakozik a beszélgetéshez: — Az én lányom tisztviselő. Huszonegy éves. Nagyjából már tud főzni. Menyasszony. Szombaton és vasárnap mindig van ideje, hogy segítsen, tanuljon mellettem. Annyit már ö is tud: nem kényszer a főzés. Szükséges, hiszen a családi étkezések kicsit szertartások, s amikor mindenki együtt van, kellemesebb a társaság, ha jó az étel, ami az asztalra kerül. Különben is: egy ideig biztosan elélhet egy fiatalasszony anélkül is, hogy főzzön. De ha már kopik a szerelem, akkor bizony hangosabb a korgó gyomor.

„Az embereket az életben csak két erő hajtja: az éhség és a szerelem” — mondta Anatole France. Nos, a tétel újrafogalmazása vásárosnaményi módra sem nagyon más. Mert annyi már eddig is világos: a megszólaltatott asszonyok a főzésre voksolnak, sőt mi több, annak örömét is megfogalmazzák. Hogy a férjek követelik-e a házikosztot? Nos, az asszonyok erre így feleltek: nem követelik, de természetesnek tartják. Otthonról is hozták a szokást, s az új kor sem lendíti ki őket ebből a jó megszokásból.

„Apróra vágott füstölt szalonnát teszünk alá ... (Gorzó József.)

Hogy csupán jó megszokás-e, arra nézzünk bele a bíróságok válóperi aktáiba. Amint azt dr. Lukács Mihály, a megyei bíróság elnökhelyettese mondja, az okok között sosem a főzés hiánya szerepel, a fogalmazás a „háztartás elhanyagolását” említi. Ebben benne van a főzés hiánya, rendszertelensége is, amit bizony fel is emleget a férfi. A bíróság folyosóján M. Bálint, aki éppen válni készül, erről így beszél: — Nem az a baj, hogy nem tud főzni. De nem is akar megtanulni! Pedig anyám hányszor mondta neki, tanítalak, hiszen jól ismerem a fiam ízlését. Nem, az istennek se állt kötélnek. Unom a sok hideg ételt...

Amikor az ügyet elmondom Bányai Jó- zsefnének, a kisvárdai vasipari ktsz gépírónőjének, rögvest reagál. — -Én az anyósomtól tanultam főzni. Otthon a tanulás miatt nem sok időm maradt erre. Ma nagyon szívesen kezdek neki egy jó húslevesnek, töltött csirkének, töltött káposztának, bármilyen főzeléknek. Persze az is igaz: nem kell mindennap főzni. Ezt nem kívánja a család

sem. De hét végén mindenképpen kell az otthoni étel. Tévedés azt hinni, hogy ez a

férjek rögeszméje. Az asszonyok is szeretik a jó ételeket. Én is, nem tagadom. A másik ok: egyszerűen anyagilag nem viselhető el az állandó hideg étel, vagy az étterem. Tanítom is a lányomat, bár még csak nyolcéves, de azt akarom: tudjon főzni.

A ktsz előkészítő osztályának vezetője, Gorzó József kapcsolódik a beszélgetéshez. — Tévedés azt hinni, hogy csak a nők szeretnek és tudnak főzni. Ha valami módosult, az az, hogy egyre több férfi is kezébe veszi a főzőkanalat. Nálunk például a húsételek elkészítését én vállalom. Képzelje el, hogy mondjuk egy paprikáscsirkét XVIII. századi recept alapján készít el. Ennek lényege: a hagyma helyett egészen apróra vágott füs- töltszalonna-kockákat teszünk a csirke alá. Amikor ez megpirult...

.Az anyósomtól tanultam főzni.” (Bányai Istvánné.)

Az ember szájában összeszalad a nyál. Gorzó főz. Csirkét, nyulat, bográcsban húsokat, húslevest. Óhatatlanul Berda József sorai jutnak az eszembe, s fennhangon recitálom: „Ragyogj szemem, csordulj ki nyálam az örömtől, az ízletes húslevest tálalják, íme eléd ...” Az osztályvezető számára öröm, ha főzhet. Híre van, vendégeket is meghív. A munka sosem kényszer, a főzésnek, a jó ételnek megvan a maga varázsa.

— Forgatom Túrós Lukács szakácskönyvét is — folytatja Gorzó József —, kiváló segítség. ötleteket meritek a tv-ből is, a Főzőcske csak okosan, nagyon jó műsor.

Rábólint a mondottakra Bányainé is. Érdekes módon Vásárosnaményban is mondták az asszonyok: napi beszédtéma a recept, meghallgatják egymás tanácsát, kipróbálják az ételeket, tésztákat. Ha a kezükbe kerül egy újság vagy hetilap, bizony fontos olvasmány az ételrecept.

— Nézze, az igaz, hogy az évek során minden főzést szerető asszonynak kialakul a maga módszere. De a változatosság szükséges. Űj anyagok is kerülnek. Nem elképzelhető, hogy az ember ezen a téren is ne tanuljon. Különösen áll ez ott, ahol gyakran főz a háziasszony. Néha bizony nehezebb kitalálni, mit főzzünk, mint elkészíteni az ételt. Már csak ezért is csereberélünk — mondja Czippné.

„Ha kopik a szerelem, hangosabban korog a gyomor.” (Pallai Józsefné.)

Jó néhány érv sorakozik tehát egymás mellé, a főzést dicsérendő. Olcsóbb, más az íze, a férj is kedveli, örömet szerez a konyhai alkotás, a jó ebéd asztal köré szervezi a családot, s nem utolsósorban: bizony táplálóbb, mint más főztje. Mindez szép, de akik eddig beszéltek, felnőtt emberek, akik már saját élettapasztalatukat, szokásaikat, hagyományaikat is beépítették a válaszokba. Vajon mit mondanak erről a témáról a fiatalok, a 16—17 évesek? Ezzel a kérdéssel léptem be a kisvárdai Bessenyei gimnáziumba, ott is a Ill/a osztályba. Negyvenegy leány és fiú fogadott. Ügy vártam, kérdéseimre majd nagy nevetés felel. Nem így lett. Igaz, jókedvük volt, de a derű mögött ott rejlett a komolyság.

— Hányán tudnak főzni? — hangzott az első kérdés. Tizenhárom kéz emelkedett a magasba, Nem tétovázás után, látszott, aki jelentkezett, az tudhat is főzni. Vámos Júlia már magyaráz is : — Édesanyámtól és nagymamától tanulok. Elég sok mindent meg tudok már csinálni. Különösen húsféléket szeretek készíteni. Ha módom van rá, segítek a konyhában. Nem, nem kényszerít senki. Ügy érzem, saját jól felfogott érdekem is ezt diktálja.

— Ha nincsen otthon édesanyám, én főzök — folytatja Balogh Anikó. Nézem a Főzőcske csak okosan-t is. Hiszem, hogy köny- nyebb lesz a sorsom, ha már most megtanulok főzni.

— Igaza van Anikónak — veszi át a szót Sipos István. — Kell a meleg étel otthon, este, amikor együtt a család, akkor ez nélkülözhetetlen.

— Én azért úgy vélem, a konzervet sem szabad kihagyni — vág közbe Bódi Gizella. Az ember csak felmelegíti, és kész.

— Az előbb jelentkeztél, amikor arról volt szó, ki tud főzni — vág közbe valaki.

— Igen, tudóik is, de arról van szó, hogy néha azért élni kell a kész dolgokkal is. Az ember használja fel okosan az idejét.

Kis vita kerekedik, melynek a lényege: használjuk fel a modern konyha kínálta lehetőségeket, de ne vessük el az otthoni főzést. Az érvek többé-kevésbé egyeznek azzal, amit az asszonyok mondtak.

„Nem a főzés a gond, hanem a beszerzés.” (Czipp Jánosné.)

— Követelmény-e a házasságnál, hogy a eány tudjon főzni? — hangzik a következő kérdés. Szilágyi József szerint nem, bár nem árt. A lányok is úgy vélik: ez nem lehet feltétel, de az élet előbb-utóbb rákényszerít minden nőt, hogy megtanuljon a konyhában művészkedni. S hogy komolyan is gondolják, arra válasz volt az a sok feltartott kéz, amely igent mondott arra a kérdésre: ha fakultative tanítanának főzést, jelentkeznétek-e? Huszonnyolcán mondták az igent, köztük két fiú is.

Mindenesetre elgondolkodtatóak^ a feleletek. Jelzik: a lányos anyák számára ma is feladat, hogy megtanítsák lányaikat főzni. Néha még a fiúkat is. Az iskola igazgatója, Csucska Jenő mondta: — Az úttörőknél rendszeresek a főzőversenyek, a fiúk is ott sürögnek a kondérok körül, s készítik az ételeket. Erre az alapra lehetne építeni a további főzéstanítást. Mert bárki bármit mond, a főzés most éli reneszánszát.

A főzésnek, a jó ételeknek nálunk mindig volt keletje. Olvassunk bele egy XVIII. századi versbe, melynek szerzője Csenkeszfai Poóts András. „Táncolt a kövér szegy a ris- kásás lével, / Ugrott a disznófő tormázott

„Nyolcéves koromban tanultam meg gyűrni." (Gergely Istvánné.)

szemével, / Bárányhús lejtőt járt túrós dere- lyével, / ődöngött a gömböc, hízott böndőjé- vei." S ez csupán egy strófa a hosszú versből, melyben minden földi jót felsorol a bizonyára éhes szerző. De nem alábbvaló a XVII. században élt Koháry István poémája sem, aki imigyen ír: „Nem csak húsfélére, hanem kecsegére s halra is van gondom, / Jó étket főzhetni, halbúi készíthetni, hiszen régen mondom, / Nem mindennek gyomra vágyódik az húsra, magam is jól tudom."

Az iskolásokat leszámítva, bár az is jócskán munka, a megszólaltak valamennyien dolgoznak. Ez azt jelenti: nem fakanál mellett maradt háziasszonyok véleménye jelentkezett a válaszokban. Gergelyné és Pallainé még azt is hozzátették: nem kívánják, hogy a férjük a konyhában legyen. — Annak van csak ott a helye — mondta egyikük —, aki már fiatal korában megtanult főzni. Különben csak láb alatt van.

Gergelyné hozzátette: — Ha nem látom, hogy miként főz a férjem, azt még elviselném. De nagyon idegesítene, ha azt veszem észre, hogy nem úgy csinálja, ahogy én szoktam.

Vagyis az asszonyok a Gorzó Józsefhez hasonló „háziférfit" tudják elképzelni a konyhában. — Nézze — mondta Gorzó —, ha egy férfi szeret enni, az előbb-utóbb érdeklődni fog. Különben is a főzésben annyi izgalmas és szép dolog van, hogy az egy férfinak is örömet okoz. Űj fűszerek, régi és mai receptek, kiváló szakkönyvek sora kínálja magát. Állítom, vannak húsételek, melyeket csak férfi tud elkészíteni!

— A családi béke alapja lehet egy jól főző asszony — fogalmazott egy kislány a gimnáziumban.

„A konzervet sem szabad kihagyni." (Bódi Gizella.)

— Az otthoni ízek egy életen át elkísérik az embert — toldotta meg Sipos István.

Marhafelsál pácolva. Csipkedi bableves. Nyúlpaprikás bográcsban. Töltött csirke kakukkfűvel. Tárkonyos húsok. Csirkepörkölt XVIII. századi módon. Beregi sóskamártás. — Még bennem zsonganak a hallott receptek, a jókedvvel, ingerlőén elmondott ételek készítési módjai. Nem éreztem túlzásnak azt, amit a konyha reneszánszáról mondott az iskola igazgatója.

gy szellemes francia, Rivarol a XVIIL században azt mondta: „A gyomor az a talaj, amelyből a gondolat sarjad.” No“ ennek a gyomornak sok jó művelője van manapság is. Életünk nem attól modern, hogy dobozos ételeket eszünk, hanem attól, ha kulturáltan főzünk, a kényelmet kínáló lehetőségeket kihasználjuk, s az evés szertartásán kívül azt is tudomásul vesszük: a család otthoni közös étkezése élményt teremtő együttlét. Aki ezt felismeri, annak nem nyűg a konyhában töltött idő. Aki így fogadja a családért dolgozó asszony munkáját, annak nem szakácsnő a feleség. Gondoljunk erre ma, vasárnap is, amikor jó étvágyat mopdunk, s a végén megköszönjük az ebédet.

Szöveg: Bürget Lajos Kép: Mikita Viktor