Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-30 / 152. szám

1978. június 30. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Szervezési akadémia Alkalmazható ötletek Bár a szervezéstudomá­nyi nyári akadémia még nem ért véget, minden jel arra mutat, hogy a siker ezúttal sem marad el. Gon­doskodtak erről a szerve­zők, akik évről évre szín­vonalasabb és az élethez közel állóbb programot ál­lítottak össze. Hozzájárul­tak a felkészült előadók, de méltánytalanság lenne ki­hagyni a felsorolásból Nyír­egyházát és -a megyét, mely vendégszeretetével fonta körül a résztvevőket. Lé­nyegében így foglalhatnánk össze azokat a kijelentése­ket, melyek az akadémia többedszer, vagy éppen idén először látott vendé­geitől származnak. Sólyom Mihály, a Belke­reskedelmi Szállítási Válla­lat szervezési igazgatója, aki mindössze egyszer hi­ányzott a nyári akadémia ötödik éve tartó sorozatá­ról, így vélekedik: — A rendezvény hasz­nosságát többek között ab­ban tudom mérni, hogy a DH munkamódszer beveze­tését nagyban segítették nálunk azok a pár éve itt szerzett tapasztalatok, mé­lyeket a Nyíregyházi Kon­zervgyárban akkor tett lá­togatásunkkor és a hozzá kapcsolódó előadás alkal­mával szereztem. Az akadémia fejlődése folyamatos, az elvont el- méletieskedéstől az évek során eljutott a gyakorla­tig. A gyárlátogatások cél­ratörők, az idei néhány nap azért jelent sokat, mert a témák között jelentős he­lyet kaptak a karbantar­tással kapcsolatos kérdé­sek. Ezek, egy szállítási vállalat életében — talán mondani sem kell —, rend­kívül fontos dolgok. Huszák Jánosné a Ma­gyar Viscozagyár munka- és üzemszervezője: — Először vagyok itt — mondja —, másodmagam- mal képviseljük a gyárat. Eddig a gyárlátogatások nyerték meg legjobban a tetszésemet, mert ezek a gyakorlati oldal megisme­rését segítik. Eddig az úgy­nevezett 3 M módszer az újdonság számomra. Ezt a mozdulatelemzési mód­szert, mely a munkavég­zéshez szükséges mozdula­tok gazdaságosságát, célsze­rűségét elemzi, szeretnénk mi is bevezetni. Szabó József, a Diósgyőri Gépgyár üzem- és munka- szervezési csoportvezetője: — A Nyírség — meséli — nagy meglepetés volt nekem. Eddig csak az al­ma és a dohány hírét is­mertem, most pedig lát­nom kellett azokat az ered­ményeket is, melyeket a szelektív iparfejlesztés ho­zott a megyének. Remé­lem, hogy a területemhez — a fizikai és nem fizikai munkában jelentkező vesz­teségek feltárásának mű­szeres lehetőséségével fog­lalkozom —, az itteni ta­pasztalatok majd segítséget adnak. Hogy mit várok? Elsősorban új ismereteket, mert ebben a tevékenység­ben nem lehet csak a ma­gánvizsgálódásokra ha­gyatkozni, szemel kell kí­sérni azt is, amit mások csinálnak. Manapság csu­pán a józan észre hagyat­kozva, szervezni már nem lehet. Amit az akadémián látok, hallok, és amit a megyében tapasztalok, an­nak alapján biztos, hogy máskor is eljövök. Zajzon Ferenc, a tisza- vasvári Alkaloida üzem- és ügyvitelszervezési osztályá­nak fiatal vezetője: . — Nagyon tetszik — mondja a véleményét —, hogy az előadások, szem­ben a régi gyakorlattal, nem laza együttest alkot­nak, hanem szoros szállal kapcsolódnak egymáshoz. Sikerült rátapintani az új­ra, az áktuálisra. Kétségte­len, hogy ma az egyik leg­fontosabb témakör a fenn­tartás szervezése, amivel számos referátum foglalko­zik a rendezvényen. Sok az alkalmazható ötlet. Mi, most egy számítógépes nyilvántartási rendszer be­vezetését tervezzük: ebben is kaptam használható ötle­teket. Az akadémia egyre növekvő sikerét, jó hírét az igazolja, hogy soha annyi­an nem érdeklődtek utána, mint idén. A sorozat végeztével a szervezők — mint mindig —, most is szétosztják a kérdőíveket. Választ várva a hallgató személyes ada­taira, az általa képviselt in­tézmény jellegére vonatko­zóan, de megtudakolják azt is, jónak, hasznosnak itélik-e a megjelentek az előadásokat és a szerve­zést. A mindig növekvő ér­deklődés azt mutatja: ha­szonnal értékelték a vála­szokat eddig, és már a VI. akadémiára készülve, ugyanígy tesznek majd ez­úttal is. S. Z. Elismerés a kiváló munkáért Naponta erőt ad: a hivatás Lépést tartani az újjal — Ez talán a legszebb a röntgenorvos munkájában — mondja dr. Lengyel Eleo­nóra főorvos asszony Máté­szalkán. A teljes figyelem, az állandó koncentrálás. Akár a gép előtt vizsgálok, és a monitort nézem, akár a felvé­teleket értékelem, biztos dön­tésre van szükség. Felelnem kell arra, amit más szakorvos a betegtől kérdez, de meg kell látni azt is, nincsen-e más is, mint amit a kollégák észleltek. Objektív szakág-e a rönt- genológia? Nos, dr. Lengyel Eleonóra hamar megkapta a választ erre a kérdésére. Ki­derült: nem. Pedig ez a re­mény késztette arra, hogy a körzetből elmenjen segéd­orvosnak, s nem könnyű kö­rülmények között szakvizs­gázzon. Érdekes módon ez a felismerés nem tette csaló­dottá. — Üjra végigtanultam min­den szakterületet. A röntgen­ről tanultak mellett a bel­gyógyászattól a sebészetig mindent alaposan meg kellett ismerni. A mi kórházunkban ugyanis nincs és nem is lesz olyan szakosodás, hogy egy terület ismerete elég lenne. És ez az új szépség, ami meg­fogott. Az ember nem ragad le, kénytelen mindig lépést tartani a legújabbal. Hivatásszeretete segítette át családi gondjain. Elérte azt, amit kevés röntgenorvos, hogy a gép mögül is kikerült, s a beteggel kapcsolatot tu­dott teremteni. Kollégái kon­zíliumra hívják rendszeresen, a beteget, akinek sorsa ér­dekli, a kórteremben is fel­keresi. És megbirkózott az­zal, ami talán a legtöbb prob­lémát okozta, a géppel. — Van abban valami, hogy egy nő technikai intelligenci­ája más, mint egy férfié. De ezen is túlverekedtem ma­gam. Hatalmas értékű beren­dezéseket kezelek, s nem tar­tok sosem a géptől. Biztos, hogy több figyelmet követel tőlem, mint mástól, de hát akarat kérdése az egész. A hivatásszeretet és akarat vezette végig azon az úton, hogy ma a szálkái kórház egyik legmegbecsültebb or­vosa. Szeretik kollégái, s nem egy beteg, aki a sötét vizsgá­lóban sosem látta még arcát, tisztelettel beszél á nagy tu­dású orvosasszonyról. — És mégse népszerű a röntgenorvosi állás. A fiata­lok nem szeretnek a sötétben dolgozni. Félnek, oktalanul a sugárveszélytől. Anyagilag sem olyan előnyös, mint más szakágak. És ami szintén lé­nyeges: az ember azért egy E nyhe gyanakvással figyelem Nagyma­mát, amint ellágyul­va gyönyörködik legidősebb unokája kekiszínű ruha- dömpingjébén. A Nagylány, kiélezve a helyzetet — miközben lan- kadtan lejt egyikét lépést a tükör előtt — így szól szem­rehányóan: — Na, látod? Nagymamá­nak tetszik. — Több keki pedig nincs — mondom erélyesen, de elfordulva még látom, ahogy Nagymama cinkosan hunyo­rít. Az a gyanúm, még az idén sem akar nyugdíjba menni. Nagymama az én gyermek­koromban igazán nem szá­mított a „modern” felfogású szülők közé. Hajthatatlansá- ga tizenéves koromban majdnem megőrjített: míg osztálytársaim színpompás kockás kabátokban feszítet­tek, én egy örökölt pudding- rózsaszín kabátban gyötrőd­tem, melynek látásától is émelygést kaptam. Emlék­Nagy­mamák és unokák szem arra a félelmetes júli­usi napra is, amikor szinte elé vonszoltam pirosra gyul­ladt szívemválasztottját, Nagymama a hosszú haj és roggyant Roy-Rogers farmer láttán, kritikája jeléül szót­lanul elejtette dédelgetett le- veses tálát. Miközben kavargatom a Kicsi tejeskávéját, lopva Nagymamára nézek: — Pe­dig ráférne már a pihenés — gondolom szégyenkezve, ahogy örökmozgó kezeit fi­gyelem. Rakosgatja a vasalt ruhát, és amikor megszólal, arcán fiatal mosoly tündököl: — .. .És még a nagyautót is megveszem a Középsőnek! — mondja lágyan. Kitör az ujjongás. A Középső vadul rángatja nővérét, a Kicsi boldogan csetliik-botlik — ijedten tottyanok a kisszékre. Ahogy elnézem őket, a kró­nikus ernyedtségből feléledt Nagyot, és a két kisebbet, vad indiántáncukat nevető Nagyanyjuk körül, szeret­nék valamit én is tenni, hogy Nagymama örüljön. — Levágatom Középső ha­ját! — mondom nagylelkű­en Nagymama felé. — Úgyis mindenki lánynak nézi. N agymama hirtelen megáll, gyengéden nézi a Középső hosz- szú szőke fürtjeit, és ráemeli döbbent tekintetét. — Elcsúfítanád a fiúuno- kámat? — kérdezi hitetle­nül. Nem tudok szólni. Csak nézem, ahogy ott áll unokái között, sokkal, de sokkal fia- talabban, mint az én gyer­mekkoromban. Bogárdi Márta Az előhívott, de még nedves filmet a kivilágított üveglap felé fordítja. Aztán gépbe diktálja észrevételeit. Nagyítót vesz elő. A részleteket tanulmányozza. Űj film, új vizsgáló­dás. Naponta 40—50, egymás után. Amikor készek a rönt­genfelvételek értékelései, aláírja a véleményét. Fontolgatás­ra, latolgatásra nincsen idő, nincsen mód. Dönteni, egy perc alatt... kicsit mindig az ismeretlen­ségben marad. Hozzánk, ért­hetően, nem jön vissza kö­szönetét mondani a beteg egy jól sikerült röntgenezés után. Nekem a siker: renge­teg munkám van. Ebben ben­ne foglaltatik kollégáim meg­becsülése, hiszen érzem: szükséges a munkám. Meg­győződésem, a gyógyításban nem a látványosság, hanem a hasznosság a döntő. Szenvedélye ma fiatalokat ragad magával. Üj orvosok, asszisztensek nőnek fel mel­lette. Tanul és tanít. Leg­jobb módszere: személyes példája, hite. Talán ezért is mondják rá röviden: nagy­szerű asszony! Védőnő a kerékpáron Hogy hány ezer kilométert biciklizett le 1959 óta Dudás Jánosné, azt senki nem tud­Indulás a körzetbe. (Gaál Béla felvételei) ja. Márpedig télen és nyáron ez a közlekedési eszköze. Részben gyors, de más oka is van, hogy így jár. Mesélik, ha gyalog indul el, sosem ér célba, mert minden öt lépés után megállítják. Mert Vá- sárosnaményban nincsen em­ber, aki ne ismerné. — Pedig véletlenül lettem védőnő. Barabási vagyok, s a nagynénémnél lakott egy­kor a védőnő. Amikor érett­ségiztem, úgy gondoltam, ezt a pályát választom. Tanul­tam Pesten, aztán ide kerül­tem. Dolgoztam a kapcsolt községekben, de pár év óta csak Namény fele tartozik hozzám. Jelenleg 45 egy éven aluli gyermek, 18 terhes, 120 egy és három év közötti gyermek gondozását végzem. Ehhez jön a rendszeres ter- hestariácsadás. Végigjártam Dudásné kör­zetét. Szó se róla, a félfalu- nyi terület ugyancsak ki­adós. A földszintes házak mellett már ott vannak a körút, a Jablokov-telep eme­letes házai, ezernyi lépcsővel. Kell kondíció ehhez a mun­kához. — Nézzen rám! Van is. Mondom is azoknak a lá­nyoknak, akiket hozzám kül­denek gyakorolni: kákabélű­én nem lehet ezt bírni. Meg aztán az ember kedélye is más, ha nem zörög a csont­ja. Mert ez is kell. A védőnői munka lényege a tanácsadás, a szülő tanítása. De lehet ezt úgy csinálni, hogy közben nem születik meg a kapcso­lat? Az anyukával és a gyer­mekkel érteni kell a beszé­det, hiszen csak akkor ér el az ember sikert. Mondják, a védőnőt ma gyakran megállítják az utcán, s mesélnek neki a „közös gyerekről”. Családtagnak szá­mít, s bizony már azok jön­nek hozzá tanácsért mint kismamák, akiket egykor pá­lyásként ismert meg. — Múlik az idő, bizony, ezt azon is látom, mi min­dent kellett megtanulni a munka közben. Emlékszem, amikor az első gyermekem született, akkor döbbentem rá: az iskolában tanultakat könnyebb elmondani, mint csinálni. Aztán változtak a babaápoló szerek, az orvossá­gok, a táplálkozási szokások is. Most főiskolára járok, mert mint tanító-védőnő nem maradhatok el tanítványaim mögött Szaktudás, emberismeret, kedély, tapintat. Mindez együtt jellemzi a védőnőt. Mert kell mondani a jó ta­nács mellett néha korholó szót. Győzködni kell az anyu­kát, nem biztos, hogy a drá­ga szer a legjobb. Mennydö­rögni kell, ha valaki az ol­tást akarja elbliccelni. Fi­gyelni kell a lakás higiéné­jét, a gyermek és a szülő tisz­taságát, a környezetet. — Nem panaszkodhatok. A körülmények annyira jó felé változtak, hogy a tisztaság nem probléma. Az sem, hogy nem hallgatnak meg. Sőt, fi­gyelik, hol mennyi időt töl­tök, s ha valahonnan hama­rabb akarok menni, kész a sértődés. Elvárják, hogy ha az utcán látom a gyereket, ott is megnézzem. Az orvosok megbecsült partnernek tartják. Tudják, a védőnőnek is érdeme: a naményi csecsemőhalandósá­gi statisztika világszínvonalúi. A kis emberkék, a leendő édesanyák sorsa jó kezekben van. És talán az is igaz: Du­dásné derűje is hozzá tartozik ahhoz, hogy a kicsik vidá­mak, egészségesek. Mert nin­csen jobb tápszer, mint a sze­retet és a jókedv. Bürget Lajos B orús idővel köszön­tött be tegnap Péter-Pál a régi aratások hagyományos kezdőnapja s így elma­radt a rajt. Ilyenkor már összeállt az aratócsapat, kaszások, marokszedők és kévekötők, s ha érett volt az árpa, megkezdték az aratást, a sokszor két hónapig, sőt szeptember­be is átnyúló munkát. Nehéz, fáradságos aratás volt, amelyben részt vett a falu apraja és nagyja. Nem véletlenül nevezték abban az időben életnek a búzát. Az életet jelen­tette minden szem ter­mény, megizzadtak min­den kalász levágásáért a kaszások. Minden dicsé­ret megillette őket. Persze ^megilleti a di­cséret a mai aratókat is. Ők azonban jóval keve­sebben dolgoznak az „éle­tért”, és sok helyen nem is tudja a falu lakossága, mikor kezdődik, s mikor végződik az aratás. De így van ez rendjén, mert a kaszásokat, maroksze­dőket és kévekötőket hiá­ba keresnénk mostanság a gabonaföldeken. Helyü­ket átvették a nagy tel­jesítményű kombájnok, arató-cséplő gépek. A kor­szerű masinák két hónap helyett két-három hét alatt elvégzik könnyű­szerrel a munkát. Habár az aratás most is reggel­től estig tart, és nehéz, de százak helyett csak a kevesek munkája lett és a teljesítményük több­szöröse a régiekének. Az időjárás sem fog ki az emberen. Augusztus húszadikán már az új búzából sült kenyeret ehetjük. Az élet életté válik. (sípos) Cseresznyefák S zokatlan méretű, s intenzitású „népün­nepély” zajlik már napok óta megyénk közútjai mentén. A gyakorlatlan szemlélő az első pillanatban nem is tudja mire vélni e nagy népi mozgalmat, aztán elég, ha az utakat szegélye­ző cseresznyefákra pillant. Majd mindegyik fán ember­fürtök lógnak, s szedik a természet adta ajándékot. Nem törődnek ők azzal, hogy recseg az ág! Törnek- zúznak, tépik levelestől a gyümölcsöt. Az egyik fa alatt testes apuka irányítja két fiát, hogy merre másszanak, hol találják az érett szemeket. Anyuka kényelmesen olvas­gat a tőlük nem messze par­koló Ladában, de az apa ideges. A szomszéd kocsija már kétszer fordult, s nekik még csak három kosárnyit sikerült szedni. Ráadásul a kisebbik fiú alatt letört az egyik ág, s a fiú igencsak megütötte magát. Alig bírta visszazavarni a fára. De ki kell használni a lehetőséget, ha már szabadságot vett ki erre a napra. Ekkor hirtelen a homlokára üt az apa. „Baltát kellett volna hoz­nunk! Mennyivel könyebb lenne szedni a gyümölcsöt, ha a földön feküdne a fa. No mindegy, majd legköze­lebb” — gondolja. S már ki is nézi magának az áldoza­tot. Szegény cseresznyefák! Mily irigykedve gondolhat­nak most a kertekben pom­pázó testvéreikre. S vajon mit gondolnak rólunk, em­berekről?! <b. g.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents