Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-18 / 142. szám
VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Urbanizálódunk H a három életem volna, talán akkor sem mondanám másképp: nekem a városi mindig is Mátészalka jelentette és jelenti, gyönyörködjem bár Bécs vagy Moszkva, Barcelona, avagy Genf lenyűgöző szépségeiben. Emlékszem: az első igazán nagy kiruccanásom Mátészalkára vezetett, pedig alig utaztunk 12 kilométert a falunkból idáig. Ott aztán kojárdán mentünk a tüdőszűrő állomásig, majd beültünk a cukrászdába, krémest, meg kásás fagyit rendeltünk, aztán igazi málnát, pezsgő habbal. Regélhettem róla egy éven át iskolás pajtásaimnak, miközben a krémes mindig édesebb, a fagylalt mindig hidegebb és a málna mindegyre pirosabb lett... „Uram, város is ez, meg nem is. Temérdek pénzt beleöl az állam Szálkába, any- nyi szent. Aztán mi van? Mit gondol, miért volt becsukva nem is olyan régen -hetekig a fodrászszalon? Mert eldugult a lefolyó. Ügy higgye meg: a lefolyó. Még egy éve se volt, hogy átadták azt a szép bérházat, aminek a földszintjén van a szalon, meg a Gelka. Fenn, valamelyik emeleten — na, azt derítse ki emberfia, melyiken ugyan — valaki mindenféle rondaságot, még a tyúkbelet is a vécé lefolyójába öntötte. Attól dugult el. Az ilyen embernek hiába .mondják, hogy ott van lenn a kuka, a tároló. Meg se hallja. Inkább minden szemetet a budiba önt, a többi nem az ő dolga. Érti maga ezt. uram?" Hivatalos vélemény a városiasodásról : „Jövőre lesz tíz éve, hogy várossá nyilvánították Mátészalkát. Azóta itt szinte minden kicserélődött. Utcákat bontunk, porlanak szét a vályogházak, helyettük jön a félkész elem; csatornázunk, meg ipart telepítünk. Olyan szép gyárakkal, mint a MOM, a Szatmár Bútorgyár, vagy a BFK helyi üzeme, nemigen sok fiatal város dicsekedhet. És akkor még szóba sem hoztam a tejporgyárat, az ISG-t vagy a MEZŐGÉP üzemét. Mióta város Szalka. nagyön sok munkahely létesült. Jelenleg 13 ezer ember kap itt fizetést, nagyobb része, nyolc és félezer, az iparból." — Annak idején, tehát a városiasodás kezdetén, meg a 70-es árvizet követően nagyon fellendült itt az építkezés. Zsebbe nyúlt az állam is, ez biztos. Mert akinek a víz elpusztította a Szamos mentén a hajlékát, annak ház. lakás kellett. De mégsem így történt. Nézze meg, hogy az „árvizes” tömbökben hányán laknak, akik a víz elől ide kényszerültek. Megszámolhatná egy kezén. A legtöbbje kertes házra vágyott, olyat épített, vagy olyanra cserélt. Az ilyen ember nem azt nézi, hogy itt már városban lakik, itt mások a szokások. Ő megfulladna már az első emeleten is. Lekívánkozik földközelbe, a fűre, a virágok közé, a zöldségesbe, meg ahol kiszórhatja a darát az aprójószágnak. Ezért telket kért, épített. Az éles szemű városlakó, aki hivatalból is, meg kedvtelésből is mérlegeli a hétköznapokat (kevesen tudják róla, hogy titokban szociológiai tanulmányokhoz gyűjti, rendezgeti megfigyeléseit), gyorsan észrevette az őshonos és a beszivárgó lakosság helyezkedését. Valóságos kis kolóniák kezdtek itt kialakulni, úgymint a pedagógusok negyede, a munkásnegyed, meg az egyéb negyed. A cigánytelepet „legórták”, új telep épült, de néhány család „bemerészkedett” a városba. Csodák csodája: gyökeret eresztettek. beilleszkedtek, ma már senki sem veti fel, mint kezdet kezdetén: ugyan már, még a cigányok is ide települnek... Mondom az egyik városvezetőnek, ha ez így volt, akkor nehéz lehetett a helyzet. Nem tiltakozik, tehát egyetért. Helyette inkább azt meséli, miként próbálkoztak — és kísérleteznek még ma is — a térképen is kimutatható negyedek közelítésén. Mert azt a legnyügözően impozáns épületeket sem tudják eltakarni a szem elől, hogy nehezebben alakul a városközösség, mint az ég felé törő, tányér tetejű víztorony immár szimbolikus építménye. „Már hogy alakulna nehezen? Itt nem kell kétszer mondani az embereknek, hogy miről van szó: megfogják a munka végit. Látta volna, a felszedett macskakövet milyen hangyaszorgalommal rakták le a mellékutcán, csakhogy ne kelljen dagasztani a sarat, s hogy a teherautó ne fröcskölje be az ablak aljáig az új lakásokat ...” Töredékek egy hevenyészett statisztikából: Az elmúlt ötéves tervben 1700 lakás épült a városban, 1980-ig újabb 1100 készül el. Évenként félezer gyermek születik ... Kilenc év alatt több, mint ötezerrel gyarapodott Mátészalka lakossága, amely ma már megközelíti a 18 ezret... Avattak új iskolát, iparcikkáruházat, presz- szót, húsfeldolgozó kombinátot, sörpalackozót, divatszalont. idegenforgalmi kirendeltséget, gépészeti szakközépiskolát, a tervezettnél tízszer több óvodai helyet alakítottak ki a gyárak, üzemek összefogásával, de még így is a jelentkezőknek csupán a 72 százalékát tudják felvenni az óvodák 150 százalékos kihasználása mellett... — Ha maga újságíró, akkor az igazat írja meg, ne csak a fonákságra nyíljon ki a szeme. Például mit tud maga arról, hogy szembe szom- szédomék nagylánya, egy segédmunkás gyermeke, zongorán meg orgonán kíséri gyönyörűen a pedagógusénekkart. Mert igen, itt is van zeneiskola, ahová nemcsak az entellektüellek csemetéi járnak. Itt semmi sem megy köny- nyen, itt mindenért duplán meg kell küzdeni. Aki ezt mondja, több mint húsz éve a közélet különböző felelős posztjait tölti be a városban. Felemlíti, hogy bizony a városiasodás kezdetén még a nemi betegség, a fertőzés is napirenden volt fontos tanácskozáson, sokan felháborodtak miatta, sürgették a hatóság erélyes fellépését. (Ez meg is történt!) „Most pedig a városi tanácsban a legtöbb interpelláció garázsügyben hangzik el, ami itt is éppen olvan probléma kezd lenni, mint Nyíregyházán, vagy Pesten. Jelenleg több mint 1100 személy- gépkocsi után fizetnek adót Mátészalkán. Ez azt jelenti, hogy durván minden negyedik családban kocsi található.” — Státuszszimbólumok? — A kocsi. Pontosabban a márkája. — Meg a telek, a víkend- ház. Ami Nyíregyházának a Sóstó, az itt a Nagyszőlők, ahol víkend-, meg hobbyker- teket parcelláztak. Aztán megérkeztek az első építési kérelmek a városi tanácshoz: szerszámosra, kis raktárhelyiségre, tárolóra. Mi lett belőle? Szerszámos fészer pincerendszerrel, tárolóhelyiség csempézett fürdőszobával. Persze, hogy büntettük az ilyeneket, bár megállítani aligha lehet azt a rivalizálást bírsággal. — És ha már itt tartunk: terjed a vadászat, meg a horgászat. Ma az a sikkes Mátészalkán, ha az illetőnek a kertvárosban, a szép lakása előtt 1500-as Lada áll, amivel hét végén kihajt a vajai tópartra, ahol természetesen szép kis dácsa díszeleg a telkén ... — Ez így nem igaz! Vannak, akiknek telik erre, de a város lakosságának többsége nem így él, hanem dolgozik, fegyelmezetten beosztja a keresetét, igyekszik félretenni rendszeresen lakásra, kocsira, külföldi útra. Ez pedig egyáltalán nem kispolgári szokás. Kérdezem: milyen ügyek a /leggyakoribb esetek a tanács szabálysértési csoportjánál? Nyomban rávágják, hogy a bolti lopások. Ahogy szaporodnak az „önki”-k, úgy emelkedik a lopások görbéje. Ez is velejárója a változó életnek egy városi településen. íme erre egyfajta magyarázat: „Ha egy ember, aki sokáig éhezett, hirtelen beszabadul a kamrába, nem tud ja, mi az elég... Aki beköltözik egy városiasodó településre, egyszerre szeretne mindent, s bizony gyakorta melléfog ...” Látványos hasonlatnak tűnik ez, de egyáltalán nem törvényszerű, még akkor sem, ha éppen ebben a városban történtek nem is olyan régen emlékezetes lebukások a társadalmi tulajdon herdálása, köztörvényes bűncselekmények miatt. Most jó és tiszta a levegő; tisztaságán az üzemek, a gyárak munkásai őrködnek, akik megszólják, ha X, vagy Y állami lakást sírt ki magának, s amikor megkapta, már a saját kocsiján hurcolja bele a cuccát. De morognak akkor is, ha munkatársuk ösz- szetéveszti a közterületet a szántófölddel. (Mint történt az a Rác-kertben, ahol a lakók közül néhányan felásták, bevetették, kukoricával a parkot, de még fóliasátrat is építettek oda.) Az új Márka presszóhoz még „toronyiránt” sietnek egy sörre műszak után, keresztül a szép fűvön, de már szépen leülnek s ott nem illik leinni magát az embernek — éjfél előtt... Nappal szépek a kirakatok, este.a legtöbb vaksötét, mert elfelejtik kivilágítani... Ezért is szólnak azok, akiknek minden apróság fáj, ami bántja a szálkái urbánus önérzetét G yermekkorom városában — ami akkor valójában még nem is volt város — egykoron az állomás volt az egyik legnagyobb épület. Most azt hallottam: nézzem meg jól, nemsokára lebontják, a mai Mátészalkához méltót építenek helyette. Ahogy azt illik egy százezer embert vonzásában tarló településhez. Angyal Sándor „Egészséges emberek társaságára vágyom”, gondolta Kerekes, „ha egyáltalán vannak ilyenek”. — Nincsenek — dünnyögte Széky, a másik betegszállító, azelőtt gróf, most részeges eltartott, hiszen az ezer forintos kórházi fizetés semmire nem volt elegendő, főképp nem a napi tíz pálinkára, amelyet Széky magába döntött. — Nos? — kérdezte Széky. — Semmi — mondta. Kerekes. A reumaosztály előterében ültek, fél négy volt, már elvégezték a napi teendőket, várták a „fájrontot". És lám, a főnővér dugta ki a fejét a főnővéri ajtón. — Ferenc. Lacika! — sü- völtötte. — Jelen — mondta Széky. — Itt — jelentkezett Kerekes. — A telepfelügyelő hivatja magukat. A telepfelügyelő: Vak Béla. Széky nevezte el így, fél szeme miatt. (A másikat a fronton hagyta, katonatiszt korában.) — Uraim — mondta Kerekeséknek —, holnap negyven mázsa mész érkezik a konyha tatarozásához. A gödröt önök fogják megásni az udvar szabad sarkában. Végeztem. Elfordult. — Nos? —kérdezte Széky. — Semmi — mondta Kerekes. Ásót, lapátot fogtak, kivonultak az udvarra. — Mikor is kezdődik a hivatalos tél? — kérdezte Széky(ősz volt, barna, szagos idő. Kerekes a következő őszt várta, amikor elpályázik a kórházból, egyetemi polgár lesz. — „Én is jártam egyetemre — mondta egyszer Széky —, de abbahagytam a vadászatok miatt.”) — Idefigyelj, Kerék — mondta a gróf, és ásóját a földbe vágta. — Mekkora gödör kell negyven mázsa mésznek? — Nagy — mondta Kerekes. — Ez igaz — mondta Széky elgondolkozva. — Ha nagyobb gödröt ásunk, abból nem lehet baj. Bolya Péter: ÁSATÁS Ástak. Keményen, izzadva. Még szerencse, hogy néha keresztüllibegett egy-egy nővér az udvaron, fityulá- val vagy anélkül, lobogó őszi hajjal, földig érő ma- laclopóban... — Elég — nyögte Széky, leült a gödör szélére. — Méltatlan munka ez a kubikolás. A platánok halk susogásba kezdtek, s hamarosan a szél is megérkezett a kórházudvarra. — Nos? — mondta Széky. — Semmi. Kerekes belerúgott a földkupacba. — Odanézz — lökte meg Székyt. Egy barnásszínű bordacsont fordult ki a földből. — Lócsont — mondta Széky. — Itt állomásozott valamelyik tüzérosztag, talán éppen Vak Béla századosé. — Embercsont — vélte Kerekes. Lemászott a gödörbe, ásni kezdett. Csont, csont, csont, végül előkerült a koponya is. — Ember — mondta Széky. — Volt — mondta Kerekes. — összerakjuk? — Nincs meg mind. Ültek a gödör szélén. — Ki lehetett? — mondta Kerekes. — Katona. — Á. Meztelen volt, semmi ruha körülötte. — Régi katona. Végvári vitéz, a ruháját ellopták a törökök. — Szerintem áldozat. — Hm — dünnyögte Széky. — Minden halott áldozat, végül is. — Megölték, elásták. — Rémeket látsz. Illetve csontokat látsz, és mivel fiatal vagy, be vagy szarva. — Most mit csinálunk? — Semmit Elássuk a gödör alján. — Azt nem lehet. Szólni kell valakinek. — Minek? — Hátha ... — Idefigyelj, Kerék, bárhol ásni kezdesz, előbb- utóbb talász néhány esontot. Nem olyan nagy ez a földgolyó, és mindig sok ember élt rajta. Visszaássuk. Viszaásták, másnap föléje került a negyven mázsa mész. Kerekes nemsokára eltűnt a kórházból, de még sokáig érezte, hogy csontokon jár. Székyvel nem találkozott többé, mert a gróf meghalt, mielőtt a tél beállt volna. SEBESTYÉN LAJOS: Kolorádóbogarak Mint az áttelelt kolorádóbogarak: mindenre immúnisán továbbtenyésznek, és mindig mindent lelegelve, a szépszóra jogosult egyszerű szívekre, a kézfogásra induló, de megszégyenülten lezuhanni kényszerülő kérges mozdulatokra, a derékegyenesítő élesztő-eszmékre, az istentiszteletnél léleknyugtatóbb emberi közösségre, bölcsnek hitt zagyva szóömléseikkel ködöt lehelnek: ők nem fogadják az utcán köszönésünk, de kijátsszák gyanútlanságunkat, jóhiszeműségünk, úgy, hogy álljunk csak az íróasztaluk előtt dideregve, — légkörük mint mélyhűtő raktárterem — és maradjunk meg sapkagyűrő kisebbrendűségben. \ KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. június 18. Építkezés Nyírbátorban. Soltész Albert rajza.
